Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Parallel történet

 

 

 

Parallel történet



 Cica! Cica! Cic-cic-cicc!
Kopognak az apró cipők, végig az udvaron. Goldmanné kinéz a félig nyitott ajtón. Két hosszú, fekete hajfonatot lát, a kislány ott áll háttal Goldmanné ajtajának és a hatalmas, félig már elhalt platánfa tövébe nőtt, elvadult bokor alját kémleli. Most leguggol és kezdi elölről: – Cica! Cic-cicc! Goldmanné kezében megáll a mosogató szivacs. Vizes kézfejével szétkeni homlokán az izzadságot, újra kiles, végül bezárja az ajtót. A szivacsot a mosogatóba dobja, kezet töröl, a konyhából a szobába megy, behajtja a nagy, háromszárnyas ablakot az utca felől védő, kopott spalettákat. Könnyező szemét bántja az erős fény.

– Cica! Cica!
Ráhel az udvar közepén álló hatalmas ecetfa alatt guggol és a kis vörös csíkos bundájú, dundi macskakölyköt csalogatja, a fa tövébe nőtt bokrok sűrű ágai alól. Kicsit összerezzen, amikor valaki a vállára teszi a kezét, fejét hátrakapja. A bátyja áll mögötte, hóna alatt szíjjal összekötött csomag. Könyvek, füzetek. Ráchel ebből tudja, hogy fél kettő. Igaz ugyan, hogy az új reálgimnázium egy órakor engedi szélnek a tanulóit, de a Nagyszombat utcától a Lelkész utcáig, beleszámítva a kis kitérőt a Krausz féle vegyeskereskedéshez, az út épp harminc perc.
– Mit abajgatod szegény kis jószágot?
Ráhel felnéz a bátyjára és durcásan vállat von: – Mi közöd hozzá? Megint megijesztettél. – A fiú nevet, finoman megcsavarja Ráhel szeplős orrát.
– Gyere, menjünk ebédelni!
– Voltál a boltban? Táte jól van? Bájglt ettél, ugye?
– Voltam, azt ettem és apus jól van, de az nincs jól, hogy megint jiddis szavakat használsz – korholja a báty a húgát. Ráhel újra megrántja a vállát, bátyja pedig szeretettel borzolja össze amúgy is kócos haját. Tíz perc múlva asztalnál ülnek és türelmetlenül várják, hogy anyjuk merjen végre tányérjukba a zöldborsó levesből.

Goldmanné lehunyja a szemét, ráncos arcán végigcsorognak a könnyek. Látja maga előtt a mamát, érzi a leves illatát, újra szájában a reggeli 'bájgl' finom, vajas íze. Hallja a szülei sugdolózását évekkel később, ő meg a bátyja már lefeküdtek, nem érti, miről beszélnek jiddisül a szülei, ágyából átnyúlva megrázza finoman a fiú vállát: – Mit mondanak? Te érted, súgd meg nekem is! – Bátyja felé fordul, arca dereng a szoba sötétjében, ujját a szája elé teszi és halkan pisszent: csend legyen! Ráhel fél, nem ért semmit, sokáig forgolódik, nehezen alszik el. Napokkal később, amikor anyjával kézen fogva mennek a Bécsi úton, meglátja apját a bolt előtt. Nehéz, szögletes faládát vesz épp a vállára és viszi befelé, hátra, a raktárba. Ráhel felnéz a bolt kirakata felett a nagy zöld táblára és megdöbben. Mert a nagy zöld tábla már nem is nagy, inkább csak amolyan közepes méretű, rajta a felirat is új: Zentai Miklós – pékáru-, csemege- és fűszerkereskedés. Ráhel úgy érzi, kirántotta valaki a lába alól a járdát. De hát ez táte üzlete! Ez az ő boltjuk, mindig az is volt! És ki az a Zentai Miklós? És táte miért cipekedik? Hol van Krajczár, a fiatalabbik segéd? Anyja gyengéd erőszakkal húzza maga után és ő percekig nem tud megszólalni, de érzi, tudja, hogy itt valami rettenetes dolog történt. Kérdezni nem mer, úgyis azt a választ kapná, hogy ő még ezt nem értheti, majd ha nagyobb lesz...
Alig egy év múlva, egy délután az apja nagyon korán jön haza.
– Elküldött? – az anyja csak ennyit kérdez.
– Muszáj volt neki, nem magától tette. Nem az ő hibája – felel az apja és valami hatalmas, mindent és mindenkit elborító fáradtság árad belőle, ahogy bemegy a szobába, leroskad a nagy ebédlőasztal mellé, és fejét két kezére hajtja.

*

Krausz Tamás kimegy az apró erkélyre és magába szívja a víz friss, tiszta nád- és iszapillatát. Rég nem volt a bányatónál. Hány éve is? Nem emlékszik rá. Gyerekkorától járt a vízhez, előbb az apjával, később a barátaival, még később lányokkal is. Aztán az apja, negyvenben... Beúszott, egészen a tó közepéig, ott megállt, taposta a vizet, intett a fiának, hogy jöjjön. Tamás lendületet vett, a rozoga, korhadt deszkákból összetákolt stégről beugrott a tóba. Két-három hosszú tempót úszott a víz alatt és amikor feljött a felszínre és kirázta szeméből a belecsorgó vizet, nem látta az apját. Először arra gondolt, biztosan viccel, lemerült, elúszott valamerre. Fél perc, talán több is kellett hozzá, hogy megdermessze a rémület.
– Táte! – kiáltotta, nem törődött a tiltással, így kiáltott az apjának, jiddisül, talán azt remélte az segít, az kiemeli a hideg mélységből, mert tudta, hogy valami rettenetes, tragikus eset történt, valami helyrehozhatatlan, végleges.
Az öreg Krauszt késő este vetette ki a víz. – A szíve... – a rendőrorvos csak ennyit mondott és megvonta a vállát. – Előfordul. Részvétem...

Krausz Tamás bejön az erkélyről, áll a szoba közepén. Vajon miért jutott eszébe mindez épp most? Talán a tó felől az illatok... Lehajol a szekrény előtt, kihúzza a nagy, széles fiókot. Lassan letelepszik a szőnyegre, benyúl a fiókba, papírok közt keresgél. A fióknak és a szőnyegnek finom, otthonosan ismerős, meleg porszaga van. Megsárgult kartondossziét húz elő, lapozgat benne. Boríték akad a kezébe.

Ahogy a postás a kezébe nyomta a nehéz borítékot, szánalommal nézett rá. Ő meg újra és újra elolvasta a nyomtatott szöveget, ott, ahol a feladónak kellett lennie: Hadkiegészítő Pság – valami ilyesmi volt. Összerázkódott, dermesztően hideg volt a kapualj, bement hát, a borítékot a zsebébe gyűrte anélkül, hogy felnyitotta volna.
– Mit hozott? – kérdezte az anyja, fejével az utca felé, egyszersmind a postás után intve. Ő pedig nem tudott hazudni, nem is akart, mert hát meddig rejtegethette volna a hírt? Amikor az anyja meglátta a behívót, halkan nyögött, megkapaszkodott az asztalban, de hiába, a fia úgy kapta el, hogy ne vágódjon végig a konyha kövén. Negyvenhárom decembere volt, még három hét, és itt az év vége...

*

Goldmanné felriad. Idehallatszik a HÉV zakatolása a Filatori gát felől.
Hatvanadmagával hajtották, zsúfolták be egy kis tehervagonba, az anyja elmaradt tőle valahol a pályaudvaron, a bevagonírozás káoszában, a megyeri téglagyárból még egymásba kapaszkodva indultak el. Ráhel sír és görcsösen kapaszkodik valakinek a kabátjába, aki végül, fejét hátrafordítva, durván ráförmed. Akkor elengedi. Döccen a vagon a váltókon, zakatolnak a kerekek, a lány fázik. Negyvennégy márciusa hideg tavaszt hozott. Egy rommá lőtt állomáson megáll a szerelvény, fél napot vesztegelnek. Akkor kiterelik őket, a férfiakat elviszik, velük javíttatják a szétbombázott töltést, meg a sínpályát. A nőket és gyerekeket végighajtják a városon, kis város, az utcák néptelenek. Szürke, sötét hideg van. Az éjszakát a helyi stadionban töltik. Az eső zuhog, aki nem bírja tovább, lerogy a híg, ocsmány sárba. Sokan végleg ottmaradnak... Másnap este visszahajtják őket a pályaudvarra, fel a vagonokba. A lány kétségbeesetten figyel, keresi az anyját. Soha nem látja többé. Azt sem tudja, hogy mi történt vele, eljutott-e a lágerbe vagy meghalt már ott, az idegen kisváros sportpályáján. Azóta is ezt reméli, ebben bízik és ezért imádkozik. Negyvenöt áprilisában került ki az alvilágból, harmincöt kilós csontvázként. Kívül csak a bőre. Belül csak a kongó, jeges üresség.
Vonaton, teherautón és gyalog jött haza. Főleg gyalog. Leroskadt a földre, amikor házuk helyén megtalálta a gödröt a Szentlélek utcában. Nem tudott felállni, nem is akart. Ötvenben talált rá a bátyja a szanatóriumban, ahová került, ahol megpróbálták meggyógyítani, és ahol végül befogadták. Ahol munkát és szállást kapott.

*

Krausz Tamás ül a fiók előtt és olvasgat. Régi iratokat, leveleket. Egy nagyobbacska kartondobozban fényképek is vannak, apjáról, anyjáról, rokonokról és idegen, számára ismeretlen férfiakról, nőkről. Zsidók, nem zsidók vegyesen. Nincs ereje felnyitni a dobozt. Próbálja többször is, de a keze egyre erősebben remeg. Mintha láza lenne.

Bicske mellől vonulnak tovább, Fehérvár felé. Vánszorognak inkább. Krausz Tamás lázas, tüdőgyulladása van. Tankcsapdákat és sírokat ástak napokon át, csákányozták és lapátolták a fagyott földet, a rögök, mint nagy, kövér, szürke békák, úgy görögtek mindenfelé. Aztán megjöttek az oroszok és őket továbbterelték. Nem lehetett megállni, lemaradni. Aki nem bírta, meghalt.
A vastag, sötét hófelhők alatt alig hallották a vadászgépek zúgását. Csak akkor vágták hasra magukat, amikor az alul kékre, felül ocsmány zöldre festett gépek áttörtek a sűrű párán. Sikoltottak a rájuk szórt kisméretű bombák, száraz, éles hangon recsegtek a gépágyúk. Amikor továbbálltak, Krausz Tamás óvatosan körbelesett. A keretet vezető őrmester ott feküdt nem messze, az út szélén. Nem volt feje.
Vérfoltokat látott mindenütt a sárral kevert havon. Kúszni kezdett, a háta viszketett. Ha valamelyik őr észreveszi, lőni fog. Várt, kúszott, várt. Nem történt semmi. Fel kell ugrani és berohanni a fák közé. Akkor megúszhatja. Reszketett a láztól. A félelemtől. Végül elszánta magát, de nem felugrott, csak feltápászkodott. És nem rohant, csak vánszorgott a fák közé. Azért túlélte.
Két nappal később egy falu határában megállították, egy öreg paraszt, meg a felesége. Tőlük kapott ruhát, tanácsot. Élelmet nem. Nekik sem volt egyebük, csak a szétlőtt tanyájuk romjai.

Újság akad a kezébe, lapozgatja, próbál rájönni, miért tette el annak idején. Az egyik lapon fénykép, talán a Gellért hegyről készülhetett. Annyira tónustalan, sötétszürke, hogy csak a folyó látszik rajta, meg a híd romjai. Felül, a bal szélen egy templom tornya. Mintha köd lenne.

Csak vonszolta magát előre, konok elszántsággal. Csak előre, csak haza, csak be a városba, ott már nem lesz baj. Azt mondják, ott már oroszok vannak. Zihált, fulladt, ahogy felért a hegytetőre. Alatta semmi, csak a fák teteje és a sűrű, átláthatatlan, harapható köd. Aztán a gyenge nap áttört a felhőkön és mindent kiszínezett. A köd lassan húzódott vissza a völgybe, és Krausz Tamás szeme könnybe lábadt, amikor tőle alig kilométernyire, egy másik domb tetején, meglátta a Schmidt kastély romos, tető nélküli épületét.
Késő délután ért be a Szentlélek utcába. Hegyekben állt a törmelék, mindent vastagon ellepett a sötétszürke por. A házuk helyén a gödör, benne a megfagyott, piszkos víz. Ember sehol. Nem, nem a pokol tornácán érezte magát, hanem jóval beljebb. Később, a Verőce utcában találkozott egy asszonnyal, ismerte, megismerte, de az anyjáról és a húgáról nem tudott semmit. Azt mondta, az ő házuknak csak a felét lőtték szét, van egy üres lakás is, bár a felét elvitte egy belövés, de ott meghúzhatja magát. Elköszönt, be akart jutni a Krisztinavárosig, megkeresni anyja testvérét, hátha ők... Talán...
A Zsigmond téren nagyobb csoport férfi menetelt, két orosz katona belökdöste a sorba: – Davaj! Davaj, málenykij robot! – ezt hajtogatták. Kelenföldön hajtották őket vagonokba. Negyvenhét tavasza Taskentben érte utol. Közben kitanulta a nyomdász meg a könyvkötő mesterséget, rövid ideig földeken dolgozott, volt vasgyárban öntvénytisztító és tagja lett egy kényszermunkásokból, a rabtartók erős nyomására szerveződött néptánc csoportnak. Taskentben csizmákat és cipőket talpalt. Akkor már egészen tűrhetően beszélt oroszul. Ezerkilencszázötven februárjában megkapta a papírjait. Jöhetett haza.

Goldmanné a férjére gondol. Ötvennégyben ismerkedtek meg, még abban az évben összeházasodtak. Nem volt semmijük, senkijük, munkatársaik közül választottak esküvői tanúkat. Két év múlva a férjét lelőtték a Zsigmond téren. Akkor már napok óta lövöldöztek a városban, kérte Goldmannt, hogy ne menjen ki, nem tarthat sokáig ez az egész, kibírják kenyér nélkül. Mégis elment és alig tíz perc múlva csengettek. Hozták a halott férjét.
Feláll, kinyitja a spalettát, akkor látja csak, hogy eltelt egy nap, már sötétedik. Nem gondolta volna, hogy ennyi időre összezárta magát az emlékeivel. Megdermed, amikor a kis szoba csendjét szilánkokra töri a csengő erőszakos hangja. A szíve majd’ kiugrik a helyéből. Nehezen szedi össze magát, még akkor is lüktet a halántékánál egy ér, amikor ajtót nyit.
– Tamás! – kiáltja és átöleli a bátyját. – Megijesztettél! Mindig megijesztesz...
Krausz Tamás átöleli a húgát és rámosolyog, hogy mutassa, nincs semmi baj. Maga se érti, miért lábad könnybe a szeme. Ráhel kibontakozik az ölelésből.
– Olyan messziről eljöttél? Itt maradsz éjszakára, ugye? Itt alszol, és én reggel csinálok bájglt...



  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.