VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Tönköl József versei (Mindennap eszünkbe jusson, Én az esti vonattal, Ünnep van)
MINDENNAP ESZÜNKBE JUSSONMindennap eszünkbe jusson, hogy csak addig érünk valamit, amíg a szülők élnek, amíg a küszöbök, amelyeket úgy szerettek a hangyák, de már csak visszagondolunk a házra, régebbi álmainkra, az ablakok összeszegezett deszkáira és a résekre, nehéz fejjel s még nehezebb szívvel az ól kukoricaszár falára, a meghalt istenekre, akik friss vizet húztak reggelente, szakálluk a vödörbe lógott, s pattogott ujjaik alatt a lánc, vizes kefével simították a hajukat mise előtt, mindennap eszünkbe jusson a patkányküldő öregember, az égből esett le, kelepcéjébe az állatok körme akadt, foguk benne maradt, és már Nagy József postás sincs, hogy belenézzen táskájába, mintha levelet hozott volna valakinek, vagy csak képeslapot, ahogy észre sem veszem, s nincs meg már a magtár, ahol megálmodtam a nyárt, az aratásokat, a rozs partját, és az emeletek és a felhőket ott fönt, a gerendák fölött, meg a városokat, a szigeteket, de akkor még éltek a szülők, nyáron cseresznyefa árnyékában, telente a vaskályha mellett. ÉN AZ ESTI VONATTALÉn az esti vonattal Szombathelyre utazom, jussak el oda, legalább egyszer még, tudom az utat az állomásról, a költőt, kinek sírhely jutott a temetőben, szépül az arca, s mint a hajnal, házában édesen ölelkezik, ágya olyan csendes, hogy észre sem veszi, mit gondolok felőled? igen jó ember voltál Káldi János, barkavilágod villan, ez a hang – hallod? – a tied, a hosszú esők ideje, fölfordított zsomboron ülőé, kitől imádkozva fut el a szél, szöknek égbe az utak hűtlenül, a malomköves angyal is, a hatalmas, örökké suhog saruinak szíja, istálló pókhálós deszkamennyezetét hagyta hátra, a dalt, az őszi éneket a száz-kolompú Rába-parton, hol sárgává fésüli az ismeretlen virágokat a komoly folyó, én az esti vonattal Szombathelyre utazom, talán oda, ahol halott-halovány dália megint a csengő, jegenyedallamú verseiddel megy violák után egy villamos.
ÜNNEP VANÖrülök annak, hogy ünnep van, csupán beteg szívemnek élek, és este, már elalváskor tele vagyok álmokkal, amelyek holdassá teszik a kéményeket, és olyanok lesznek, mikor még lidércek tértek vissza, pohárköszöntők, áldások, s a lámpás tányérját meglóbálja a szél egy régi utca fölött, hogy ne legyen könnyű az alvás, ne felejtsem a szerenádokat, a toronyból hangzó harangszót, a vadludak kiáltását, azokat, akik titokban sóhajtottak bele poharukba a hegyen, nem kérdezték egymást sohasem, hogy kik nincsenek többé, kiket nem lehet pótolni, mi lesz, hogyan lesz, merre járnak, ünnep van, este, már elalvás után, új hó esik a bodzafavirágos ösvényekre, megint gondolatok jönnek a temetőből, faggyúgyertya szaga, mehetek majd, és olyan lesz, mint amikor őszre fordul az idő, újra kezdődik csatám a szellemekkel, a havas kísértetekkel, most teszik mellembe a tüzet, most kötöznek erre az ágyra, és éjszaka kigyullad a korom a kéményben, ki tudná bizonyosan, hogy a színe olyan, mint az érett rozsé, hogy valaki megvérzi a földet, eget, s az ostyákat marhavérrel.
Megjelent: 2019-06-23 12:00:00
|
