Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Horváth János: A sípszó után

 

 

A sípszó után

 

Drága Márta! Tegnap elhatároztam, hogy nem írok többet. Azt hiszem, kiégtem. Próbálkozom valami rendszert vinni az életembe, hogy legyen valami értelme is a mindennapoknak, de amikor leülök a gép elé, még azt is elfelejtem, hogy pár perccel ezelőtt mi jutott az eszembe, miről akartam írni. Ostoba helyzet. Legutóbb pogácsát akartam készíteni. Ott álltam a keverőtál felett, és fogalmam sem volt, beletettem-e a tojást, és mennyit? Aztán sajtot akartam reszelni, mert szoktam a tésztába azt is tenni. Olyan selymessé teszi a pogácsát, és amikor sütés közben elolvad. Mit is akartam mondani? Igen. Tudtam, de azt hiszem már mindegy.

Voltam orvosnál. Azt mondta, ne ijedjek meg, de sok kivizsgálás vár rám. Meg kell tudniuk, hogy a daganat milyen állapotban van, és hogy mennyire rosszindulatú. Nem ijedtem meg. Engem nem lehet megijeszteni. Nyitottam egy dossziét. Beletettem a papírokat, az összes beutalót, és a leleteket. A doki nagyon rendes. Egy cetlire felírta, mikor, hova kell mennem. Lelkemre kötötte, hogy ne hagyjak ki egyetlen vizsgálatot sem, mert akkor megint hónapokat kell várni, és nem tudjuk időben meg, mi is okozza az emlékezet kiesést. Mondtam neki, hogy nekem nincs emlékezetkiesésem, mert pontosan emlékszem mindenre. Mosolygott. Úgy látszik, sikerült jókedvre derítenem.

Márta édes! Úgy gondolom, nem költözöm hozzád, mert nem akarok neked gondot okozni. Elvagyok én itt egyedül. Jó, ha néha meglátogatsz. Igaz legutóbb azt mondtad, minden nap jössz, de nem emlékszem pontosan, mikor voltál azelőtt nálam. Évszázadoknak tűnik minden pillanat, amit nélküled kell megélnem. Emlékszem, azelőtt mindig terveztük, hogy majd együtt leszünk. Ez sajnos, nem következett be, mert amikor az esküvőnk lett volna, egész egyszerűen megfeledkeztem róla. Még szerencse, hogy olyan megértő vagy. Amikor rám találtatok a konyhában, azonnal orvost hívtatok. Úgy tűnt, túlságosan sokáig feküdhettem a hideg kövön, mert benntartottak, egy hét múlva sem engedtek ki. Erre tisztán emlékszem. De a többire nem. Anyámmal találkoztam a folyosón. Azt kérdezte, hogy kerültem ide, mit keresek itt? Nem tudtam mit mondani, mert hirtelen nem jutott az eszembe, hogyan kerültem a kórházba. Rólad meséltem neki. Csak mosolygott. Homlokon csókolt, és bement a nővérszobába. Amikor elmeséltem neked, drága Márta, azt mondtad, anyám már tíz éve halott. Akkor egy kicsit megrémültem.

A doki ma végre színt vallott. Elmondta, hogy minden rendben van. Sajnos a daganatot nem tudják kívülről eltávolítani, meg kell operálni. Nincsenek áttétek, ez jó hír. A műtétnek van egy kis kockázata, de ha sikerül eltávolítani a tumort, visszanyerem az emlékezetemet. Azon gondolkodtam, édes Márta, hogy egyáltalán akarom-e? Mert amióta ismerlek, amúgy sem fontos nekem, mi volt azelőtt. Az zavar csak, hogy bejött hozzám három fiatalember, akik azt állították, hogy mindannyian ismernek, és apának szólítottak. Ez meglepett, mert nem gondoltam volna, hogy egy ilyen embernek, mint én, vannak gyerekei. De olyan kedvesek voltak, hogy hittem nekik. Mártám kedves, neked vannak gyerekeid?

Kitűzték a műtét napját. Jó, hogy itt vagy velem, Márta kedves. Mindig jó volt, amikor itt voltál velem. Annyira furcsa, volt, amikor meséltél nekem az életemről. Nem voltam biztos benne, hogy az én életem. De tetszett az a hév, ahogy előadtad, amikor először szeretkeztünk, és elhatároztuk, hogy nem hagyjuk el egymást. Megbocsájtottál nekem. És ez jóérzéssel tölt el. Anyósom jutott hirtelen eszembe. Egyik napról a másikra átvitték az elfekvőbe. Ott álltam az ágya mellett, és kérte, fogjam meg a kezét. – Bocsáss meg nekem, fiam – mondta elhaló hangon, és elmosolyodott – tudod, így büntet engem a sors, mert rosszul bántam veled.

Láttam öt haldokolni. Hosszú, mély lélegzeteket vett, aztán egyszer csak nem mozdult többet a mellkasa. Azt mondják, kómában volt, de beszéltünk hozzá, mert hall mindent ilyenkor az ember, csak nem tud reagálni. Azt hiszem, az ateistáknak nehezebb megbirkózni az elmúlás gondolatával. Őszintén szólva, én nem félek a haláltól. Egy keleti bölcs szerint a születés megtörténik velünk, de a halál már nem. Van benne valami.

Ébren vagyok. Az orvosok beszélnek hozzám. Nekem is válaszolnom kell a buta kérdéseikre. Téged láttalak fehér köpenyben, nem tudom. Rémlik, mintha megbeszéltétek volna a főorvos úrral, hogy részt veszel a műtéten. Igen, kell valami kapaszkodó nekem is. Beszélnek hozzám. Hallom a fűrész hangját. Az asszisztens közvetíti számomra a történteket. A kínos részleteket kihagyja. Mártám, édesem, én most képtelen vagyok megmozdulni, de ha most fognád a kezem, magamhoz húználak, és megcsókolnálak. Mondták, olyan területeken dolgoznak majd, lehet, hogy vágyat érzek majd egy szeretkezésre. Na, igen. Amióta ismerlek Mártám, én mindig vágyat érzek. Szikét kérnek. Nem érzek semmit. Beszélnem kell. Annak ellenére, hogy nem emlékszem semmire a múltamból, verset mondok. Egy egész verset, folyamatosan. Minden sorára pontosan emlékszem. Hihetetlen.

Amikor meghallom a sípszót, a hosszú, folyamatos sípolást, nem rémülök meg. Leállt a szívem. Próbálnak újra éleszteni. Nem tudom, sikerül-e, de már mindegy is. Kelleme érzés fog el. Látom Mártám mosolyát, hallom a zenét, Ravel Boleróját hallom. Kezdek beletörődni a megváltoztathatatlanba. Innen már nincs visszaút. Nem pereg le az életem, mert nem emlékszem rá. Az intenzív osztályon ébredek. Mártám hajol felém, és homlokon csókol. – A műtét sikerült. – mondja ragyogó mosollyal. – Eltávolították a daganatot. Minden rendben lesz életem. – mondja őszinte lelkesedéssel. Tetszik ez a helyzet. Mert daganat ugyan nincs már, de az emlékezetem nem tért vissza. Csak Mártám létezik. Érdekes, csak most tűnt fel, hogy minden percre pontosan emlékszem, ami velünk történt.

 

 

  
  
 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.