Ne nézz, csak a hang, a szél, 
az utcazaj mögül láss, 
csak mintha betagozódnál 
a tájba, mint futó 
mellett robog a relatív 
világ, 
tájékozódási pont nélkül is 
visz előre az ösztön, 
a felhőket karámba hajtanád. 
Mintha lenne valami más, 
s ne csak a föld húzza lábaid, 
a lebegés az egyedüli elviselhető 
valóság, 

Az alakváltó ott állt a tükör előtt, és éppen alakot váltott. A feje formálódott át öregemberből fiatal nővé, aztán a többi testrésze is lassan átalakult. A fiú a tükörből nézte. Tetszett neki az új alak, régen találkozott már vele, utoljára a temetésen látta őt, amint leengedik a földbe. Akkor sírt, mert nem értette, miért kell anyának ilyen mélyre bújnia előle. – Nem előled bújik el – nyugtatta őt apa, de ez most nem segített. Apa próbálta megmagyarázni a halál értelmét, de fiatalon meghalni, itthagyni csapot-papot, na, annak semmi értelme. Ő is sírt. Nem tudta elengedni anyát.

– Szép vagy anya – szólt a kisfiú. Felült az ágyra, és tekintetét az anyjára szegezte. Anya megfordult, és a fiú szemébe nézett.

– Hiányoztam?

Hasadozó

Falcsik Marinak és Láposi Farkasnak

Életet álmodok, 
álmokat élek, 
bennem és köröttem 
peregnek a képek, 
összemosódik 
pódium és vászon, 
vajon hol kezdődik 
való világom? 
Székembe szegez, 
majd felránt a kényszer, 
szédülten figyelek, 
fel nem érem ésszel, 
síkok közt és térben 
pörgök, mint az atom, 
részben vagy egészben 
önmagamat adom. 

Ágyban fekve, kócosan. Megsárgult nyálfolt a lepedőn. Száraz bejgli az ágy mellett. Félbehagyott étel. Az ünnep vége. A semmi kezdete? Koponyámban, mint kongó fémdobozban zörgetem emlékeimet.

Ágyban fekve, kócosan. Hajnali szívdobogás. Számolni a lüktetést: egy, kettő, három, három és fél, szünet. Begubózni magzatpózba. Apámra gondolni, dohányszagú kezére, borostás állára. Karácsonyi pillantására. Aprópénzcsörgésre pénztárcájában. Elfordulásra, tenyerére, ahogy vállamra teszi. Nézni a hátát. Bekanyarodik a sarkon. Elmegy. Szerettem. Szenvedtem. Magányomban ölelném anyámat, ő elfordul. Fél év múlva: magányomban ölelném anyámat, ő elfordul. Tíz év múlva: magányomban ölelném anyámat, ő elfordul.

Hasamra, mint nehéz takaró, ült a hold.
Belőle szép nagy falatot a kutyám harapott,
így ma sem lett teli.
Az égen páratlan, magányos csillagok,
másutt, itthon egyik sem ragyog,
társát fel nem ismeri.
Amíg lent szél fútta a hangaszálakat,
közéjük szorult pár mora, mint lakat,
összeérni így nem lehet.

– Maga tudja, mi a szerelem?

Döme kezében megáll a pohár, hagyja csorogni a vizet. Szélütött arckifejezéssel bámul Nowotnyra.

– Megártott a fröccs?

– Nem hinném, elég gyenge a bor. De komolyan – maga szerint mi a szerelem?

Döme elzárja a csapot a mosogató fölött, kirázza a vizet a pohárból és gondolkodik. Mit akar tőle a vénember? Idejár - állítása szerint - harminc éve. Mióta ő a csapos itt, még egy napot sem hiányzott, az biztos. Bejön, köszön, megrendeli a nagyfröccsét cirfandliból, aztán beül a sarokba és hallgat. Iszik. Ha elfogyott a fröccs, rendel még egyet, néha kettőt. A harmadikkal elbíbelődik majd' egy órát, akkor feláll, köszön, elmegy. Beszélgetni egyszer látta, akkor este, amikor annak a postásnak, valami Gerőfinek a halálhírét megtudták. Igaz, nem sokáig. Akkor meg most mi van? Felhangosítja a zenét és hallgat. Megkönnyebbül, amikor nyílik az ajtó. Köszön, merít, szódát nyom a borhoz, elveszi a pénzt, visszaad, megköszöni a jattot. De hiába, mindez csak pótcselekvés. A kérdés elhangzott, ott a bogár a fülében, nem hagyja nyugodni. Mi a szerelem…?

Bár tudnék szerelmes verseket írni,
magamnak fájni vagy örülni netán sírni,
de nem! Jeges bennem a dac, fázom és
fáznak körülöttem a bolygók,
ezek a fiatal csillagok, akik itt unalmukban
csókot sodornak arcomra, forrót, aztán meg szoknyájuk
hűvösével takarnak, mint a piramisok a titkot,

Amint másztam kifelé a körvonalamból és épp nekiütköztem nagy koccanással saját határaimnak, elém pattant két kis méltatlankodó szóköz, akik egy vigyorgó szmájlit görgettek a süppedős tejúton.

– Állandóan elbitangol a kozmikus térben ez a kölyök – panaszkodtak a szóközök.

– Most visszük a négyszögesítőbe, akkor aztán nem fog elgurulni minduntalan a pimasz, ráadásul állandóan vigyorog, de ott majd leszoktatják róla – hadarták lihegve, mert időnként meglódult a gömbölyded fogoly, ők pedig botorkáltak utána, térdig süppedve a csillagporban.

Pamutbugyi

Vásári zsibaj. Pamutbugyit nézek. 
Kiterítve minden, odalenn. Hideg 
van, egy saroknyira a templom. 
Ruhátlanul, nyögve szültél meg. 
  
Avasvasárnap. Utcaszéli tömeg. 
A lélek mindenkiből kilibeg. 
Az utca közepe szikkadt meder, 
azt nem ússza meg senki sem. 
  
Felénk tudják, hogy hol a part. 
És ha úsznak, akkor egymással 
szükségesen a minden szélén, 
jobb oldalt lefelé, egy irányban - 
  
aztán balra föl, amerre a harang 
kongatja a delet. Egyedül a nap 
mosolyog, hogy pamut a bugyim,  
és én majd éjszakára sem veszem  
le.

Egyszer sikerült cérnaszállal megkötnie egy dongót. Szerencsétlen rovar mély zümmögéssel próbált szabadulni, de csak körbe-körbe keringett a földbeszúrt bot körül, ahová odacsomózta a madzagot. Félóra után megunta a figyelését, és kiszaladt az istállóból valami mást játszani. Csak másnap jutott eszébe újra. Amikor visszament, a dongó még mindig körözött, kicsit lassabban és alacsonyabban, de ugyanolyan csökönyösen. Kíváncsi volt, vajon hány napig bírja, de ez sosem derült ki. Nagyapja este bement valamiért, és agyoncsapta az idegesítő kis dögöt.

Budapesten vihar tombolt. A legtöbb gépet átirányították Pozsonyba vagy Bécsbe, de amik már túl közel jártak, azoknak itt kellett kivárniuk az ítéletidő végét. Köröztek Lisztferihegy fölött, amíg odalent orkánerejű szél tombolt, és szakadt az eső. A férfinak felkavarodott a gyomra, mindig utálta a körhintákat. Inkább lehunyta a szemét, hogy szundítson egyet, amíg megkapják a leszállási engedélyt. De odabent sem volt sokkal jobb.

1.

ha nem őrjöngenétek

vagy ők

vagy mi

vagy senki sem talán

hallani

lehetne

a szorongás idegesítő

cuppo-

gását a

sárban hallani lehetne

tüzet

ropogást

fémvárost üvegvárost

lovak

patáit

dobognak ta-damm

aztán

sorban

lelövik őket minden

ordít

kiabál

átkozott hangzavar

Urban legény

Je suis Péter, je t'aime Budapest,

vidéki pulya a city közepén olcsó italozót keres,

mint régen a cimborákkal, zugkocsmákban volt az ágyunk,

a mosdókagylót megszentelni egymás haját fogva jártunk.

Ma csak egyedül. Pivo! Pivo! Igen, a másik is nekem lesz.

Felénél járok villanyoltáskor, zárás után egy egészséges

séta, ... hajnal felé találkozás egy tourist-tal,

a pad, amin ül, egyszerre wc és kocsmaasztal.

Kérdése egy "Where am I?"-ba kevert másnapos remegés,

Válaszom zárt ajkak mögött elmormolt "Flórián square".

–  Halló, Boroznij Úr?

–  Mert?

–  Ön Boroznij Róbert, a közös képviselő?

–  És, ha igen?

–  Volna egy nagy problémám.

–  Úgymint?

–  Az édesanyámról van szó.

–  Vagyis?

–  Járóképtelen fekvőbeteg. Már nem tud még a kaputelefonig sem elmenni.

–  És?

Lángol a hegedű. Feszül a kitépett bél. Puhán hull a hamvas narancsparázs. Acélvonó fűrészeli a csöndet. Jaj, sikolt. Zajmadarak, pernyerovarok kavarognak. A plafonon kormos gyerek lábnyomok. Megannyi lila-körte durranás. A szőlőfürtökön emberszemek zokognak. Innen jobbra a pokol makettje, balra egy kiságy. A fájdalom tiszta beszarás. A folyosó végén a banyapók. Fekete-kék ösvény. Hova hord az ágy szöszke gyermek? Az ébresztőórák színes százlábúakat ellenek. Lesújt a tortalapát. Szemétvederbe hull a nefelejcs eső és masíroz a sok-sok huszár. A cowboyok mind ocsmányak, szaguk mint egy marha disznóé, száz ujjuk van és mind csupa mocsok. Csak keleten van csodavilág.

azon az estén, mint a mesebeli hableány

még szétnézett e földi világban mielőtt

alábukott. teste nem vált semmivé,

lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett

a mennybe.

azóta a parti fák minden sikolyra

ágaikkal a víz fölé nyúlnak,

a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra

szemfedőnek ereszkednek az éjszakák.

Állsz a kocsmapultnál, péntek van, vége a hétnek, egyedül vagy, egye-dül-tel-je-sen, a nőd elment Kölnbe, takarít egy szállodában, néha ír egy sms-t, jól vagyok… te maradtál a faluban, anyádat kellett ápolni, vért hányt, éjjel jajgatott, nappal csak nyögött, az összes volt osztálytársad Angliában. Pontosan egy hónapja temetted el anyádat. És nem sírtál. Álltál megkönnyebbülten. Hogy vége. Hogy megint aludni tudsz. Hogy nem kell mosnod újra és újra az ágyneműt. Hogy csönd lett. Nincs hányásszag. Meg Isten emlegetése. Te a varróüzemben pakolsz, az üzemben vénasszonyok dolgoznak, a fogatlan némberek vihognak, gúnyolnak, mutogatnak, na, megint dudorodik ott a lelked. Még nőt sem tudsz szerezni.

De a határ nincs messze. Ez jó. Mert a kocsmában mondja az egyik munkás a kastélyból, hogy a határon túl, a benzinkút mellett lakókocsi áll. Két napja. Néger lánnyal. Húsz eurót kér, tíz perc alatt végez. Néger, betérdel és… Átvigyorogsz, de miért odaát? Miért nem nálunk? A fenébe. Csak néznek rád, vigyorognak.

Jelenleg azoknak a nyelvén beszél,

akiknek nincs nyelvük.

Akiknek nincs egyetlen szavuk sem.

Akiknek a mindenható megengedte, hogy hallgassanak.

Felőlük zúghat a kagyló, csapdoshat a tenger.

Szólhat a hegedű. nem hallanak.

Nézegetik a festményeket és rágják a rágógumit.

Alszanak.

A némaság és a csend nem ugyanaz.

A némaság is egyfajta részvétel a világban.

De a némák számára egy szín elveszett.

Kemencemelegen remegett a levegő a betonsáv felett. A hőgutától töredezett úttest ugratónyi gátakat gyűrt a kerekek útjába. Mari feszengette a fenekét a bicikli nyergén, hogy derekát ne szegjék a döncsök. Megállt a nagy nyárialmafa árnyékában, hogy megenyhüljön. A szentiványialma leve jótékonyan csorgott le a torkán, üdítve a kiszáradt szája taplóját. Ledőlt a partoldalra. Édesen kerülgette az álmosság. Megkínozta a délibáb káprázásában oly könnyeneltenyésző szomjúkóros látomások izzása. A szöcskék nehezen tűrték a sürgönydrótok zizegésében tülekedő versengést és mindenképpen túl akartak tenni rajta a pletykálódásban. Magányosan zsibbadt szerte a messzeség. Az élők nem igyekeztek hőgutát kapni a hosszúrasikeredett esőktől alaposan felháborodott kánikulában. Az aliglátszó romok maradványain galajok gázoltak, mintha csak úrigöncként hordanák a rekkenet paszományát. Az egykori uradalom kiskastélya elfogyott a szekerek hazaútján, mint ahogy a cselédszállások téglái is beköltöztek a falvakba. Itthagyták a népek a pusztánmaradt múltat.

Ó, Brigi, hová leszboszi véred visz,

Én oda nem mehetek már veled,

Kiskutya-koromban Isten házán túl

Népfrontos pártiskola pompázott,

Mindkettő maga erkölcsét hirdette –

Másban nemigen, a tiltásban össze-

Ért a hit, egót és ösztönt hűtve –

Tűz és víz, mixelve Marx és Jézus, hm.

Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009 január 1-én nekifogtam.

De hadd kezdjem ab origine, az elejéről! Értelmiségi családból származom. Apám röntgenológus, anyám altatóorvos volt egy jó nevű klinikán. Öt gyermekük közül én voltam a legfiatalabb. És, jaj, a legtehetségtelenebb is egyúttal! Mindegyik bátyám kitűnt valamiben. Albert a matematikában, Zoltán a zenében, mesterien zongorázott, Flórián a fociban, Gyurka a technika területén: órák, zárak, számítógép… Mindenhez konyított egy kicsit. Én semmihez, és bizony szellemileg sem igen jeleskedtem, mi több, kifejezetten gyagya voltam. Lobogó hajú fizikatanárom szerint legalábbis. Ezt addig mondta, mondogatta, amíg… Magam is elhittem? Ellenkezőleg! Bebizonyítom neki, hogy tévedett – fogadtam meg egy napon fogcsikorgatva. Lehetetlen, hogy bennem semmi se pislogjon.