Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Döme Barbara: Pont úgy

 

 

 

 

Pont úgy

 

Ágyban fekve, kócosan. Megsárgult nyálfolt a lepedőn. Száraz bejgli az ágy mellett. Félbehagyott étel. Az ünnep vége. A semmi kezdete? Koponyámban, mint kongó fémdobozban zörgetem emlékeimet.

Ágyban fekve, kócosan. Hajnali szívdobogás. Számolni a lüktetést: egy, kettő, három, három és fél, szünet. Begubózni magzatpózba. Apámra gondolni, dohányszagú kezére, borostás állára. Karácsonyi pillantására. Aprópénzcsörgésre pénztárcájában. Elfordulásra, tenyerére, ahogy vállamra teszi. Nézni a hátát. Bekanyarodik a sarkon. Elmegy. Szerettem. Szenvedtem. Magányomban ölelném anyámat, ő elfordul. Fél év múlva: magányomban ölelném anyámat, ő elfordul. Tíz év múlva: magányomban ölelném anyámat, ő elfordul.

Ágyban fekve kócosan. Tegnapi hangokat idézni. Kanálcsörgést, gyufasercenést, széknyikorgást, szürcsölést, széknyikorgást, telefonba suttogást, a titok csendjét. Pont, mint otthon. Tegnapi felismerés: szerelmem mást szeret. Pont, mint egykor apám.

Ágyban fekve kócosan. Tegnapi érzések kísértenek. Szorítás a mellkasban, agyban vértódulás. Harag keserű íze a szájban. Bosszú: a megcsalásért. Megölni, kifolyatni a vérét! Benne taposni. Leülök a parkettára. Tűlevelet, fényfűzért bámulok. Fekete folyóként csordogáló szemfestéket mázolok ököllel. Csendben zokogok. Ülök, bámulok, ülök, bámulok, ülök, bámulok. Fekete kérdések festik még feketébbre az ünnepet. Hogy nem vettem észre? Mit rontottam el? Én rontottam el? Mikor kezdődött? Ki lehet a másik? Szebb, jobb nálam? Többet tud adni? Jobban tud szeretni? Mióta vernek át? Szül neki gyereket? Én nem tudtam. Selejt vagyok! Anyám nem volt az, mégis megcsalták. Pont, mint engem. Anyámra gondolok. Elfordult. Nem mondta, milyen a szerelem. Vádolom! Őt is! Apám anyámat vádolta: nem tudott szeretni. Ezért hagyta el. Felállok. Visz a lábam. Agyam tompa. A fürdőszoba hűvös csempéjét szuggerálom. Csodát várok. Pont, mint egykor anyám. Kopott ajtón repedéseket számolok. Se most, sem akkor: nem történik csoda. Nem álmodtam. Hideg vízzel józanodom. Sminkelek. Terített asztallal várom. Parkettanyikorgás, fényes fekete cipő érkezése. Magas, ápolt, ünnep illata van. Bámulom, nincs zavarban. Mintha semmit nem tett volna. Mintha zsebébe rejtette volna másik életét. Holnap könnyedén előhúzza. Mintha mindig csalna. Megszokta? Anyám vádja: minden férfi hazug. Apám egykor két asszonyt ölelt. Egy időben. Szüleimet boldognak láttam. Minket is annak hisznek. Eljárunk, virslit eszünk, sört iszunk, együtt. Eljárunk, barátkozunk, lakást veszünk, együtt. Lefekszünk, együtt. Lefekszünk, elfordulunk. Mások boldognak hisznek. Minket, együtt. Pedig elfordultunk. Már egymás hátát sem látjuk. Csengettyűszó térít magamhoz. Papírzörgés. Megölel. Ünnep illata van. Pont, mint apámnak. Hazugság illata van. Pont, mint apámnak.

Ágyban fekve kócosan. Mélázni tegnapi gondolatokon. Megölni, elengedni? Bántani, simogatni? Jól dönteni! Én őt szeretem, ő mást szeret. Jól dönteni! Apámra gondolok. A hazug esztendőkre. Anyám arcára, amikor apám kimondta: elmegyek. Ismeretlen hangszínükre, ahogy a múltat gyalázzák. Anyám könyörgésére: ne menj el! A gyerek miatt ne! Fenyegetésére: ha elmész, megbánod! Apámra gondolok. Hosszú, fekete kabátjára, parázsló cigarettájára, a becsapódó ajtóra. Anyámra gondolok. A konyhában ült, sírt. Néztem. Szép volt. Még akkor is.

Határoztam. Én is lezárom! Nem úgy, ahogy apámék! Szerelmemre gondolok. Megcsalt. Szeretem. Megcsalt. Szeretem. Legyen neki könnyű. Legyen neki jó. Megmentem a hazugságtól! Megmentem attól, hogy bánthasson! Mert szeretem.

Ágyban fekve kócosan. Újra látom: rám néz. Ajándékok között, hazugságok között. Nem mosolyog. Már formálja a szót, már mondaná. Megelőzöm. Menj el, suttogom. Nem szeretlek, nincs szükségem rád! Hazugságom halálos méreg. Öngyilkosság? Anyám akkor megpróbálta. Megmentették. De a lelke, a lelke belehalt.

Tegnapi hallgatás. Kiáltanék. Nem tudok. Ne hagyj itt! Kiáltanék. Nem tudok. Szerelmem feláll. Könnyedén teszi. Terhét rám hagyja. Könyv zuhan a padlóra. Tőlem kapta. Nem veszi fel. Nem könyörög irgalomért. Tudja, hogy tudom?! Néma hála. Mert nem neki kellett kimondani. Legyen neki könnyű, legyen neki jó. Fekete fényes cipő. Bámulom. Isten veled! Parkettanyikorgás. A hátát látom. Pont, mint apámét. Kulcscsörgés, ajtócsapódás. Az ágy szélén ülök. Testem idegen. Sírok, ordítok, sírok, ordítok! Elalszom.

Ágyban fekve kócosan. Túl az éjszakán, túl a tegnapi szavakon. Fényben ébredés. Kávéillat a konyhából. Reményillat. Visszajött? Anyám lép a szobába. Hogy kerül ide? Nem értem, de nem firtatom. Nincs erőm hozzá. Apám meghalt. Egy éve. Anyám azóta törődik velem. Ételt hoz, takarít. Nem kérdez, nem ölel. Hallgat. Csak ételt hoz, takarít.

Kezében most fehér papírt tart. Haja, ruhája makulátlan. Sosem volt ilyen szép. Leül. Az ágy szélére. Egymást nézzük. Elém teszi a papírt. A konyhaasztalon találta. Az üzenet nekem szól. Megnézte. Olvasom az ismerős kézírást. Lakáskulcs a postaládában. Többé ne keress! Tenyeremmel takarom arcomat. Könnyezem. Magányomban anyámat ölelném. Félek, újra elfordul. De ő zsebébe nyúl, zsebkendőt vesz elő. Felitatja arcomról a könnyeket. Közelebb húzódik, átkarol.

Ágyban, kócosan. Ölelem anyámat. Megsárgult nyálfolt a lepedőn. Száraz bejgli az ágy mellett. Az ünnep vége. Valami kezdete. Anyám feláll, kinyitja az ablakot. Összegyűri a fehér papírra írt tegnapi üzenetet. Kidobja. Visszaül mellém, újra megölel. Szívdobogását hallgatom.



(A novella Döme Barbara Nők a cekkerben című új kötetében olvasható, amely az Arany János Alapítvány gondozásában jelent meg. Terjeszti: az Orpheusz Kiadó)

 

 

  
  
 

Döme Barbara (Debrecen, 1973) újságíró, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.