Keresés a honlapon:

Bárdudvarnoki Nagy Tibor: Vágyakozás

 

 

 

 

 

 

Vágyakozás

Kemencemelegen remegett a levegő a betonsáv felett. A hőgutától töredezett úttest ugratónyi gátakat gyűrt a kerekek útjába. Mari feszengette a fenekét a bicikli nyergén, hogy derekát ne szegjék a döncsök. Megállt a nagy nyárialmafa árnyékában, hogy megenyhüljön. A szentiványialma leve jótékonyan csorgott le a torkán, üdítve a kiszáradt szája taplóját. Ledőlt a partoldalra. Édesen kerülgette az álmosság. Megkínozta a délibáb káprázásában oly könnyeneltenyésző szomjúkóros látomások izzása. A szöcskék nehezen tűrték a sürgönydrótok zizegésében tülekedő versengést és mindenképpen túl akartak tenni rajta a pletykálódásban. Magányosan zsibbadt szerte a messzeség. Az élők nem igyekeztek hőgutát kapni a hosszúrasikeredett esőktől alaposan felháborodott kánikulában. Az aliglátszó romok maradványain galajok gázoltak, mintha csak úrigöncként hordanák a rekkenet paszományát. Az egykori uradalom kiskastélya elfogyott a szekerek hazaútján, mint ahogy a cselédszállások téglái is beköltöztek a falvakba. Itthagyták a népek a pusztánmaradt múltat. A nyomainak elhordásával pedig az igazi véleményüket fejezték ki az úrivilág iránt. Az erredöcögő utódok szinte kötelességnek fogták fel, hogy őseik verejtékének jussait behajtsák. A lejtőkön a röghözkötött fosószilvafák és mesésreoltott vérkörték szórványa hajlongott csak a régi módi szerint, magukrahagyottan a darazsakkal, hogy vigyázzák az itthagyott ökörbőgés és az embernyűvődés zajainak kísértéseit.

Mari öle megsajdult a tódulattól, ahogy a férfira gondolt. Széteresztette a térdeit, hagyva, hogy a bohó kis angyaliszellő cinkos fuvalma a szoknyája alá mosolyogjon. A torkáig szökött benne a vágy rohama. Nem maradhatott fekve. Tolva a biciklit minden lépésében feszülve készülődött benne a gyönyör. Olyasmiket kezdett gondolni, amik talán átteszik valahová a figyelmét a megbokrosodásból. Rettegve gondolt arra, ha jönne erre valaki, az biztosan látná rajta, hogy el van veszve. Az ölétcsavaró örvénylés ellen igencsak haloványan ágált a háziáldás képe a konyhájában. A hímzett móres eltökélt hatalmát szépen megette a fene. Hiába citálgatta maga elé az ágyavégi vasaltcsipke keményített makulátlanságát. Hasztalan rángatta elő első nászát az urával. Nem bírt belekapaszkodni a kicsivélett templomba sem, ami kiporlott az ujjai közül. Szédült. Érezte, hogy elájulhat. Megmártotta a fejkendőjét a Csorgópatak hídjáról és a tarkójára csavarta. Megdörzsölte a mellét is, hogy kicsit lehűtse a lelke gőzösét. Beletemette arcát a kendő hűvösébe, szinte elbújva maga elől, mígnem jobban lett kicsit. Összerendezte magát és visszaindult haza. Haza, a nyügeinek keservei közé, hogy felszámolja azokat egy életre.

 Hogy is mehetnék be a nagyfaluba ezzel a kifordultságommal? Még nevetség konca lettem volna. Elmehet az emberlányának is a kevésesze, ha nem a maga gusztusát főzi.
A Sándor meg, ha a lelkem meg nem csal, ahogy gondolom, csak nem kopik el a válásom végéig. 

Réti, hazaérve csak egy pillantást vetett a Mari megkeményedett szájára és nem kérte a vacsorát. Akkora csend ragadt a konyha fehérségébe, hogy megémelyegtek tőle. Szavak nélkül is kopjafaként állt ki az asztalból a megmásíthatatlan vég. Húzta a hátukat az egymásiránti kiüresedés egyszerű borzalma. Mikor annyira rákövült a csend, hogy nem bírta tovább, Réti csak annyit kérdezett rekedten, hogy, el leszel valahogy eztán?

 Mari a Réti öreg bőröndjébe csomagolt a férfinak, olyasmit, ami nélkül nem lehet tisztán újbakezdeni. A pénzüket kettévette és a felét a becsukott bőröndre rakta. Réti a fejébenyomta a jobbik kalapját, mintha ünnepnap volna és tagos tehetetlenséggel ejtve le a vállait, faszentként állva nézett az ajtóból az asszonyra. Mari hozzálépett és könnytelenül megölelte, hálával, amiért könnyűvétette neki a tűrhetetlent.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-08-05 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.