És mégis a holtak látnak többet… Én önként hulltam hamvaimra, amikor érte imádkoztam. Fenébe a boncasztallal! A holtakat többé már nem vagdoshatja semmi, a lelkek túlélik a halált. Vakon hittem, hogy oka volt elvesztenem a színlátásom, de mekkora egy kretén voltam. Nagypéntek estéjén döbbentem rá, hogy mindvégig… Én sosem láttam. Isten helyében szakadatlan okádnék magamtól. Gyomrot forgató egoista, ostoba egy véglény vagyok.
Occam még éjfél előtt meghalt.
Órákkal korábban úgy ültünk a tóparton, mintha a történet végére száz évet kellene várnunk. Illatos virágszőnyeg – Nonnea pulla – hullámzott bokánk körül, a nap pedig egyre közelebb süllyedt a horizont csobogó vizéhez. Mennyei érzés volt, varázslat, ám még egy hulla is láthatta volna, hogy csak olcsó giccsparádé – de én még ahhoz is túl együgyű voltam.
Kábulatomban a szirmokat tépkedtem, míg Occam rövidre vágta a hajam. Bárcsak borotvát is vittünk volna, bár érthettem volna, mi Occam borotvája...de egy tudatlan, idióta pöcs vagyok.
Apám ezer mester volt, Anyám a fekete folt, Apám mindenhez értett, Anyám csak minket féltett, Apám vályogot vetett, Anyám sarat dagasztott, Apám a kocsmát járta, Anyám zokogva várta, Apám lilára verte, Anyám azt is lenyelte, Apám nem sokáig élt, Anyám előtte sem élt.
Valószínű, az alábbi história újból rossz fényt vet rám. Mentségemül szolgál, kora gyermekkorom egyik gaztette…
Szülővárosomban nagyívű építkezés kezdődött, amelynek áldozatául esett a Karmelita templom mellett megbúvó réges-rég nem használt temető. A bőgő-brummogó, kopott-testű, füstös munkagépek kiforgatták sírjukból a holtakat.
Irtóztam a tömény gázolaj-szagú, fém-őshüllőktől. A melósoktól ugyanúgy. Valamennyit áporodott, savanyú húgyszag lengte körül, pofázmányuk borostás, úgy néztek ki, mint a falkába verődött, a kiadott ukázt ellenvetés nélkül végrehajtó Lenin-fiúk. Ráadásul ostobák, mint az állatok... (Akiket csodáltam: bűnözők, cigányok, őrültek…)
Meg kellett értenie, hogy a világ másképpen működik, mint ahogy elképzelte. Eleinte élvezte a korlátok nélküli időt, de ahogy múltak az évek, egyre gyorsabban teltek a napok. Azt vette észre, hogy bár, semmi dolga nincs, a napi teendőkre sem jut mindig ideje. Reggel felkelt, megmosakodott. Minden másnap megborotválkozott. Már nem nőtt olyan gyorsan a szakálla, mint régen. Bevette a gyógyszereit. Ha volt kedve, akkor megreggelizett. Tojást evett, és vajas kenyeret. Ritkán szalámit. Már nem is kívánta annyira a húst. Hetekig elvolt nélküle. Ha jó idő volt, kiment a parkba, leült egy padra, és olvasott. Nézte a gyerekeket, ahogy szaladgálnak a réten, élvezik a szabadságot. A játszótér felől gyerekzsivaj, óvódás csoport érkezett. Néhány éve újították fel, és a legkorszerűbb játékokkal volt tele. A domboldalra csúszdákat építettek, amit nagyon élveztek a kicsik. Elhatározta, holnap is kijön. A könyv olvasásával lassan haladt, már a szeme nem engedelmeskedett úgy, mint fiatal korában. Letette maga mellé a padra a könyvet, és becsukta a szemét. Volt egy visszatérő álma. Egy erdőben keres menedéket, és észrevesz egy hasadékot, ahol elrejtőzhet. Bebújik a nyíláson, és meglepetésére egy barlangba jut. Hallja, ahogy odakint léptek döngenek, nehéz bakancsok tapossák a kis ösvényt. Vezényszavak hallatszanak, hol távolabbról, hol közelebbről.
Réveteg Rajmund, okleveles zanzásító fáradtan meredt a monitorra. Irodája csendjét csak a plafonon vibráló neoncső zúgása bolygatta meg.
Innom kellene egy kávét – gondolta. Rengeteg a munka, ma is muszáj lesz túlóráznom. Az a sok történet, esemény, gondolat, amit még ma zanzásítanom kell… Tovább mélázva eszébe jutott a zanzásítási szaktanára, aki gyakran mondogatta neki: „Rajmund, fiam, ne hagyd magadra gyűlni, tudod, amit ma megtehetsz…”
Ennek fényében Rajmund nekiveselkedett. Hagyta a kávét, majd később iszik. Úgy tervezte, megcsinálja a munka harmadát, majd csak utána visz be némi koffeint. Két harmadnál aztán esetleg kimegy, hátha lesz még itt valaki, aki szintén túlórázik és dohányzik, mert akkor lelejmolja az illetőt egy szál cigivel. Na, majd meglátjuk, húzta el a száját és elővette a következő aktát.
Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.
Szétszedem a subclaviádat. Aztán az övét, meg az övét, és mindenkiét. Mert nincs különbség. A rák ugyanígy zabálja át magát ereken, lágyszöveteken, csontokon. Ti vagytok a gyilkosok, nem én.
Harapós a kis hölgy!
Nagyon óvatos vagyok, amikor olló van a kezemben. Mindig csak annyit vágok, amennyi a látszathoz feltétlenül szükséges. Szerencsém is van. Az arcvonásaim finom és nőiesek, az embereknek sosem jut eszükbe rólam semmilyen brutalitás.
De Occam megér ennyit. Mindent megér. Hét metszet és hét óra. A szakorvos bőrén hét varrat.
nincsenek kijelölt utak bennem szerencséjükre mert mit is kezdenék velük így hát határokra sincs szükségem a be- és kifelé tágított határaimon már az sem tudna változtatni ha véletlenül kiderülne egy titkos átiratomból hogy valahol mégis vannak és sürgősen – netán miniszterelnöki utasításra – úgy kellene változtatnom rajtuk hogy tudomásul kellene vennem a létezésüket
mint törvénytisztelő így a hatályos normatívákat hűségesen betartó állampolgára országomnak hangsúlyozottan azon vagyok hogy még legyek
Az Intézmény előcsarnokából balra fordulva a tolóablakokhoz juthatunk. Jobbra az emeletekre nyomuló lépcsők töltik ki a teret. A gyanútlan ember ezt a szerkezetet, vagyis a lépcsőket csak nagyon nyomós ok miatt hivatott használni. Az emeleteken találhatóak ugyanis az ügyintéző irodák, az intézmény ápolói és nővérei, valamint a vezér emberei és az igazgatóság. Liftet anno nem építettek be. Egy, nem volt rá igény. Kettő, a tervezőnek nem jutott eszébe. Három, a pénz elúszott a megrendelő és a kivitelező megmondható emberei között.
Amikor kiírták a pályázatot, a páciensek kilencven százaléka tréfának vélte, azonban hamarosan kiderült, hogy a fele sem tréfa, az intézményben komolyan gondolták az új tagok, kezdő és nemrég befutott művészek felvételét a Zárt Osztályra. A pályázat feltételei között azonban, mint később kiderült, felületes munkavégzés, netalán szándékos mulasztás miatt, egy igen fontos tétel nem szerepelt. A pályázatra benyújtott kérvény és anyag átadása pillanatában, a páciensnek rendelkeznie kellett egy olyan alkotással, amelyen éppen dolgozik. ZÉnek, a költőnek sajnos nem volt ilyen verse. Keserű mosollyal és szájízzel fordult el a hármas tolóablaktól.
A téma, ami a parkokban, mezőkön és máshol a természet lágy ölén hever – vagy éppen álldigál – a fű és annak babusgatása.
Meg nem erősített hírek szerint eredménnyel zárult egy évtizedek óta titokban folytatott kutatás, amiben több ország neves tudósa, nem csekély anyagi forrás kimerítésével vett részt.
Évek óta törte a fejét a tudóstársadalom azon, hogyan lehetne boldogabbá tenni a füvet. Mert milyen élete van egy fűszálnak? Sanyarú. Onnan kezdve, hogy kihajt a földből és nőni, növögetni kezd, semmilyen kényeztetésben nincs része. Pedig köztudott, hogy az mennyire fontos az egészséges testi-lelki fejlődéshez.
Csokoládéval nem kedveskedhetünk nekik, új ruhát sem kaphatnak. Egy nyavalyás Karib-szigeteki kiruccanással sem tudjuk vigasztalni őket. Még arra sem vagyunk képesek, hogy elintézzük, ne azután süssön rájuk a Nap hétágról, miután tövig lekaszálták őket. Az meg egyenesen bűn lenne, hogy füvezésre biztassuk bármelyiküket.
1. Huszonnégy órára tervezek. A testek, vagy test nélküliek, a végtelenben forognak. Az ujjaim tudják, mit kell tenni, rajtuk keresztül látok. Ha az elmélet helytálló, talán megírom a semmi történetét. A testek megrázzák a fejüket, és hevesen ölelnek. Fiatal erdőket látok, meg jóindulatú körtefákat.
2. Számottevő a tárgyak bölcsessége. Mindenki szégyenkezik előttük, aki nem tud a helyzetén változtatni. Papír fecnikre írok, a foglalkozásom: önismeret. A csészémben kávé, 50 oldal terjedelemben.
3. Bizonytalanul kotorászok a kabátujjamban, a jelzett tárgyból sorozat készül a belvárosi ház emeletén. Rugalmas, világos, látszik rajta, hogy sikeres lesz. A kávé olyan, mint a teniszlabda, pattog, pörög, csak demokratikus környezetben használható. Fortyog, csörög, bugyborékol, mint a gyerekjáték.
A nagydarab, zsíros arcú ember a szín árnyékában ült valami öreg alkalmatosságon, hogy pad volt-e vagy valami iparosnak a munkájához való eszköz, nem tudta senki. A férfit nem is érdekelte, a lábát átvetve rajta karcolászott valamit a körmével.
– Nem mégy sehova, eredj a dolgodra. – vigyorodott el.
– Maga nagyon gonosz ember, meglássa, az Isten megbünteti magát, amiért nem enged elmennem.
Lefekszem ide, kényelembe helyezem magam. Nem jó. Feküdjek a hasamra, és fordítsam oldalra a fejem.
– Nem kellene levetkőznöm?
– Nem. Arra semmi szükség. Csak feküdjön nyugodtan.
Teljesen ellazulok. Percekig nem történik semmi. Nem tudom, mire várok, csak szeretném, ha elmondanák, mi fog történni, mert szeretem tudni. Nem voltam még ilyen helyzetben, emlékezetem szerint. A mikor beléptem a szalonba, kedves, mosolygós embereket láttam. Beszélgettek, olvasták kedven folyóiratukat, láthatóan jól érezték magukat.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
