Videó

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje
A Magyar Művészeti Akadémia videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Lovász Évi: Alex ollója (3. rész)

 

 

 

 

Alex ollója (3. rész)

 

 

 

7.

 

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.

Szétszedem a subclaviádat. Aztán az övét, meg az övét, és mindenkiét. Mert nincs különbség. A rák ugyanígy zabálja át magát ereken, lágyszöveteken, csontokon. Ti vagytok a gyilkosok, nem én.

Harapós a kis hölgy!

Nagyon óvatos vagyok, amikor olló van a kezemben. Mindig csak annyit vágok, amennyi a látszathoz feltétlenül szükséges. Szerencsém is van. Az arcvonásaim finom és nőiesek, az embereknek sosem jut eszükbe rólam semmilyen brutalitás.

De Occam megér ennyit. Mindent megér. Hét metszet és hét óra. A szakorvos bőrén hét varrat.

 

Táncolj velem!

Hiszen, még alszol.

Félek, nem melletted ébredek.

De igen, itt maradok.

 

Aztán sírni kezd. Ennek végül is örülök. Ha nem ő kezdi el, belőlem bukott volna ki, és az óriási baklövés lett volna. A tehetetlenség mindig ellágyítja az embert. A lágyság pedig hibára csábít. Így rontott el Éva mindent. Pedig Occam imádná, ha minden nap kertnap volna. Éden.

Azonnal hozok neked mézfüvet. Szereted az illatát.

Mirtusz vagy nekem, Alex. A mennyekből származol.

Én ott élek, Occam, ahol végzetes a hideg. Halálra fagytam volna nélküled.

Sikerült a műtét?

Hippocrates reinkarnáció a sebész. Lelkiismeretes gyógyító…

Ettől nyugszik meg. Ezért szorít erősebben, úgy ölel, mintha táncra kérne fel. Megvárom, míg átlép az álmok világába, aztán követem csak én is.

 

Hét, egymásból nyíló kórterem. A szív egyre szűkülő álomtermek sora. Az elsőben tombol az Under Pressure David Bowie-tól. A falra mászom tőle. De itt nincsenek falak. Mintha egy diszkógömb belsejében volnék...sokszöggé vágott és illesztett tükör-Alexek bámulnak. Legalább háromszáz klón, és mindegyik nő. De én itt állok, lent a tükörtalajon, két meztelen talppal nyomom a saját valóságomat. És én férfi vagyok. Mindig is az voltam. Minden más csak Isten kegyetlen és gyönyörű plasztika ecsetvonása a testemen. Talán ő adta ezt az ollót a kezembe, hogy azt higgyem, a csonkolás segíthet. Levágjam a pofámba tükröződő farkamat?! Bal kezemmel megragadom forró tövénél, kissé elhúzom a szeméremdombomtól, a jobb kezemben célra fűzöm ujjaimra az eszközt, kinyitom, és… A másodikban levágom a fülem, ám a zene még hangosabban zúg. Így a ritmus már közvetlenül tapossa agysejtjeimet.

A szerelem óceán alá süllyedt világ, de még így is pengét szorít a mellkasodhoz: légy kedves, törődj azokkal, akik a sötétben élnek, majd hagyd, hogy önmagát szúrja szíven. Csak akkor élsz, ha fáj. Ha elmúlik, akkor meghaltál. Így táncolunk utolsót. Így. Halálra rettentve, belekeringőzve a végzetes hidegbe. De szerelembe esve.

Három. A mamuterdő.

Négy. Az utolsó önfeledt nevetésünk.

Öt. A zuhanás.

Hat. Feltámadás.

Hét. Katarzis.

 

Táncolj velem, Alex!

De ma csütörtök van. Csütörtök pedig…?

Csütörtök az álmok valóra váltásának napja.

Rosszat álmodtam, Occam. Nagyon-nagyon rosszat.

 

 

8.

 

Jó ideje nem kel már fel a Nap. A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a nihil felrepedezett kövezetén: túlvilági a hang. Csak az öbölre tudok gondolni.

Occam jó ideje nem ébred már fel, leszámítva azt a néhány másodpercet, amikor sírva kér, hogy metsszem el a torkát, vágjam le a fejét, nyomjak párnát az arcába...valamit még kihagytam, mert amúgy nem figyelek rá. Nem figyelek erre, csak arra, hogy nagyon gyorsan beadjam neki az újabb adag morfint. Halott álmok világába zárom és tartom őt fogva. És én csak az öbölre tudok gondolni…

A tó érces illatára, ahogy nyalta Occam gyönyörű testét, az én nyelvem a vizet; egy egész óceánt nyeltem volna le, minden dihidrogén-monoxid molekulát vadul csókolva, mert az ő bőréről ázott belém. Sosem szerettem mást.

Perc nem telt úgy, hogy süllyedő testemet Occam ne emelte volna újra és újra a felszín felé. Az élet legutolsó halálra ítélt reménycseppjeibe tartott, és vitt karjaiban fel, a Nap aranyló vízszikráiban lebegve. Mindenemet adnám még egy vele töltött napért…

 

Most nincs Nap. Nincs fény, víz és ragyogás. A monitor mesterséges fénye lüktet felém vibrálva Occam szívdobbanásait. Most gyengül. Lassul, halkul; a novemberi köd előtt mindig van hatvan perc, amikor hullamerev az ég tengerkék szeme, csak aztán zúzza össze vízióját a tél. Agyszövetestül.

Alex, a következő asistoliánál* húzd ki a dugót!

De én mindig csak az öbölre gondolok. Csak még egyszer! Csak egy utolsót! Kiutat az intenzívről.

A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a duzzasztó felé. Nem bírom! Nem akarom hallani a halálos zuhanás egyre fenyegetőbb zubogó zaját. Úgy fáj!!! Úgy…

Lenyel minket.

Meghal.

Meghalunk.

 

Édes Istenem, kérlek, ne vedd el őt tőlem! Megteszek bármit, csak oldd fel a fájdalmát, vedd el testéből a betegséget. Kérlek, úgy kérlek, könyörgök, ne vedd el őt tőlem! Többé nem tagadlak meg. Akkor sem, ha engem feszítesz meg helyette. Ostoba, gyarló lányod vagyok, de szeretek...dobd el szent ollódat, helyette tűfogót végy, és tűt, fonalat… Varrj minket soha fel nem szívódó varrattal eggyé.

Aztán egyszer csak jobban lesz. Kinyitja aranylóan barna szemét, és a Nap felragyog általa a kórteremben.

Az imám meghallgatásra talált.

 

(*A szív összehúzódásainak szünetelése)

 

 

9.

 

Péntek. Szemet nem boncolok. Occam miatt. Úgy simítja sötét látóvá a határt átlépők szemét – öt finom ujjbeggyel, olyan lágysággal, ahogy tó tükrét fodrozza mély sóhajával a köd– hogy kedvem lenne meghalni. Azelőtt gondolkozás nélkül kikanalaztam a golyókat is, célba lövést játszva lendítettem azokat a szervtál felé. Placcsantak...bár leginkább a lengőajtónak.

De már az elpusztultak szeméről is ő jut eszembe, a túlvilágian érzékeny gyengédsége.

 

Szemet nem boncolok. De nem tudom levenni azokról az enyémet. Formalin-kékek, jód-sárgák. És miután kihuny az élet lángja, mindannyiuk tekintete lefelé görbül, sosem záródva. Mintha látni akarnák azt, hogyan folytatódik a (nem) lét, még látni...hogy milyen a halál. Olykor egész közel hajolok a tekintetükhöz, hátha leolvashatom a választ: Jézus feltámadt? Vagy mindannyiunk oszló tetemét almatolvaj Évák lopkodják?

Vagy azt látják, ami nem volt...de lehetett volna! Beteljesületlen álmok egyre szűkülő szülőszobái. Színvak remény, hogy még kisüt a nap. Csak még egyszer, legutoljára. Kiutat a patológiáról. Vagy csak lesnek...követnek… Ott vannak az autósmoziban, és minket bámulnak, amíg mi szeretkezünk a hátsó ülésen. Nézik a rólunk szóló fekete-fehér filmet, és azt hiszik, mindez velük történik; pedig velük már semmi sem történik. Koslatnak utánunk, egészen a lakásig jönnek. Körbeveszik a legszűkebb termet, hitvesi ágyunkat, aztán ránk másznak...tapogatnak minket, hozzánk dörgölőznek, míg mi egymás testét csókoljuk; és csak azért tehetik meg, mert ott fent nem a keresztre feszített, agonizáló Jézus csüng a falon, hanem a bíbor keretes fotó kettőnk első randevújáról.

 

Minden hiba azt terheli, aki a földre vajúdta elkövetőit. Nem én, nem én, nem lehet az én hibám, hogy olyan magasra másztam az erdőben… Én csak szerettem. Occam-nak vágtam karácsonyfát. Akkor még ünnepeltük a kicsi Jézus születését, pedig tudtam, hogyan vélekedik a homoszexuálisokról az ő, az én, a mi, és a világmindenség teremtője:

„Ezek az emberek a saját testükben kapták meg a büntetést, amit ezzel a természetellenes életmóddal megérdemeltek. Ezért Isten is magukra hagyta őket. Engedte, hogy megromlott gondolkodásuk szerint olyan dolgokat tegyenek, amiket nem lenne szabad. Jól ismerik Isten igazságos törvényét, és tudják, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, méltók a halálra.”

Talán mindenki jelen van. Az összes hulla utánam koslat, akit életemben felbontottam. Kántálva a bibliát ítélkeznek felettünk. Talán ezért nem boncolok szemet...hogy az égieken kívül végre valaki láthassa az igazi Alex-et.

Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Én vagyok homoszexuális.

 

Péntek. Nagypéntek. Lelki gyakorlat fent, hullagyalázás itt lent. Ma minden boncasztalra dobott kliensemről az jut eszembe, hogy nekem kellene helyettük itt feküdni. Én vagyok méltó a halálra. Legörbült tekintetem nem lát majd mást, mint női emlőket és nemi szervet; amíg ki nem nyesik a szemgolyómat.

Megváltás volna, az álmok beteljesülésének örökkévaló csütörtökje, igen nagy péntek, a vétkek megbocsáttatásának szent napja. Azután csak kert- és táncnap…

 

 

  
  
 

Lovász Évi

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.