Péter, mielőtt becsomagolta kicsi bőröndjét, még egyszer ellenőrizte a hűtő tartalmát. Egy darabka megkeményedett szalonna és egy darabka sonka. Két szál virsli és kevéske házi túró, melyet a piacon vásárolt, néhány nappal előbb. A szalonnát és a sonkát bablevesbe fogja bele főzni, amikor majd hazaér. A túrót és a virslit szomszédja odaadhatja Szőrmóknak, a kis termetű kutyának. Még egyszer körülnézett a házban. Mindent rendben talált. A kicsi bőrönd régi volt ugyan, de kitűnő állapotban. Szemmértékkel fél négyzetméter teret foglalt el, mélysége pedig nem haladta meg a húsz centimétert. Már mindent előkészített és a bőrönd köré pakolt, csak csomagolnia kellett. Alulra helyezte a törölközőt, néhány pár zoknit és az alsóneműt. Egy zacskóban fogkefét és fogkrémet, egy dobozkában pedig szappant és fürdősampont helyezett a bőröndbe. Borotvára nem volt szüksége, hiszen a főiskola befejezése után megnövesztette szakállát és néhány hónappal később, az egyik tengerparti képzőművészeti táborban rőt szakállú festő-hercegnek nevezték el, illetve e megtisztelő, nemes lélekre utaló nevet egy helybéli horvát lánytól kapta, aki később a felesége lett. Három év házasság után, a víg kedélyű fiatalasszony, aki mindenben gyorsabban tudott dönteni, mint ő, fiúgyermekkel ajándékozta meg rőt szakállú festő-hercegét. Fia tizenkilenc éves volt, amikor elváltak. Akkor, abban az időben, úgymond minden szakadt és bomlott. Szétszakadt az ország és bomlott az erkölcs. Nem, ők nem gyűlölték egymást, s az aktuális politika sem tudta őket gyűlöletbe kényszeríteni, házassági fogadalmukat tehát egyfajta józan megfontolásból nyilvánították semmissé. Valami archaikus átok ülhet a Balkánon és az emberek lelkében, mert egy emberöltőt sem képesek békében és szeretetben leélni.
Az ágyam hol forró, hol hideg, moccanó árnyakat rejtenek a sötét sarkok, és a paplan húsz kiló, és megfoghatatlan, rám tekerve huzatpalástom forgok, mint a grillcsirke nyárson, a párnám gombócba gyűrve tör… jól bezabáltam, én ökör.
A kecskelábú asztal és szék a zsíros pompát taposta a kormányzó dolgozószobájában. A csatos cipőbe és selyemharisnyába bújt lábak szórakozottan kopogtak egy sánta kontratáncot. Női topánok s egy vörös szoknya alja csatlakoztak hozzá. A „báli mulatságot” játszi könnyedséggel rúgta szét a két randa, szakadt tengerészcsimma.
– Monsieur Brioux-Poilly? – raccsolta Port-au-Prince nominált gubernátora: egy középmagas, fakó orcájú, parókás uraság. – Tudom a visitatiója okát. Elfogyott a pénze.
Joseph magához ölelte a posztókalpagját. A majesztás mellett tébláboló csinos fekete nőre sandított. A nőstényszer rárebegtette a hosszú szempilláit, Joseph magabiztosságát némileg a helyére igazítva.
Alszom a fagyban, látom az egykori anyákat, megfeszülnek, és hallom a választ, ami zavar. Jár a kezük, nagy kerülővel jöttek, háttal, visszafelé, hogy ne legyen feltűnő. Tolatnak, mintha valami tartozásuk lenne, melyet ezen az estén ki kell egyenlíteni.
Akik megfagytak, vagy megégtek, azok elől elrejtem számonkérő tekintetemet. Arra a csodálatos filmre gondolok, ahol emberek virágillatot árasztanak. Telhetetlenül hadonászok és futok körbe-körbe az összes szobában. Bármennyire is ügyeskedem, csak most veszem észre, hogy elszámítottam magam.
A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollégái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.
Egy üres pusztán rohanok. A lábam alatt ropog a friss hó. Meztelen vagyok. Minden ruhámat elhagytam valahol. Már nem emlékszem, hol. Köd van. Alig látok valamit. Mégis futok, mint egy őrült. Egy házhoz érek. Ismerős. Kinyitom az ajtaját. Nehezen nyílik, mert be van ragadva. Ez a mi házunk. Rendetlenség van. Minden úgy van, ahogy hagytuk. Ahogy te hagytad, mikor elmentél. A teád még ki sem hűlt. A mosógép, amely tele van a kettőnk ruhájával, még nem végzett. A tűzhelyen fő a rizs. A képek a falon még mindig aszimmetrikusak. A rádióban durva zene szól. Egyikünk sem hallgatna soha ilyet. De ezt nem merem biztosan állítani. Az utolsó pár hétben rád sem ismertem. Nem voltál önmagad. Olyan dolgokat tettél, amikre még nem találtam magyarázatot.
A fürdőszobában vagyunk. Én fogat mosok, te a kádban ülsz. Meztelen vagy. Egy apró seb van az arcodon. Csak most veszem észre. Olyan, mint egy vágás. Talán még vérzik is. Valami dallamot dúdolsz, de nem ismerem meg a számot. Talán mosolyogsz. Nem tudom megállapítani. Azt mondod, csukjam be az ajtót. Megteszem. Azt mondod, terítsek törülközőket az ajtó alatti réshez. Megteszem. Azt kéred, nyissam meg a csapot. Megteszem. Azt mondod, most várjunk egy kicsit.
harmincnyolc éve volt egy részeg éjszaka után megérkeztünk és akkor még nem volt kutyánk egy nyarat töltöttünk a templomkert falai között a párkányon ülve zsíroskenyeret ettünk szent eufémia a toronyban néha féltékenyen néha haragosan forgott
Mielőtt megszülettem, sokat gondolkodtam azon, milyen környezetben fogok világra jönni, hogyan fogad majd a világ, amelyben élni kényszerülök. Anyámban bíztam. Úgy tudtam a szülők csak a legritkább esetben taszítják el maguktól gyermeküket. Vannak, akik magzat korukban válnak áldozattá, másokat születésük után kényszerítenek vissza a nemlét egyhangúságába. Legtöbben megélik a felnőtt kort, hogy hosszú, és reményteljes élet után visszatérhessenek a magatehetetlenség kiszolgáltatott világába. Ugyanúgy jár a gügyögés, etetés, és pelenkát is cserélnek alattunk. Nagyon komolyan végig kellett gondolnom, hová érdemes megérkeznem.
Rugalmas léptű katonalány léptének rugalma csak egy láb léptének rugalma.
Mostanság. Nem volt ez mindig így, jobb karja s szeme hiányzott a kezdetektől csak. Legalábbis már militáris karrierje előtt, hat éves korában érte a szörnyű csapás. Valamiféle yakuza leszámolás érte családját, - azt tudni kell - Ana édesapja japán volt, édesanyja ír - amikor az egyik bandita édesapjára készült lesújtani szamuráj kardjával, miután anyukáját már csendben, álmában kivégezte, a kis Ana Sazen felébredt a dulakodás zajára, átszaladt szülei hálószobájába és hősiesen védekező apja elé tette jobb karját mintegy szimbolikus védelmező gesztusként. A ádáz merénylő azzal a csapással, amivel apját megölte az ő karját is levágta, sőt visszakézi kardos mozdulattal a jobb szemét is kimetszette, a kis Ana élettelenül hullt a főldre, az orgyilkos azt hitte ő is meghalt, de tévedett.
Sas Elemér vallásos író volt. Mindennap járt templomba. Az Atyának nagy barátja volt. Sokat beszélgettek erről-arról, az élet nagy kérdéseiről, ám Elemér és Ferenc Atya nem egészen voltak egy véleményen. Elemér a betegsége miatt is volt vallásos. Vallás nélkül elhatalmasodott volna rajta a betegsége. Nagyon szerette Dantét, a kedvenc írója volt. Ferenc Atya annyira nem is tartotta barátjának, mint fordítva. Ő pap létére nem volt annyira művelt, mint egy író. Szerette az irodalmat, de kevés ideje s energiája volt olvasni. Elemér mindig „piszkálta” emiatt, hogy például tudja-e mikor született Goethe? Persze ezek csak vicces tréfák voltak…
Az Atya nem is vette komolyan. Ő egészséges volt lelkileg testileg s fiatalabb is öt évvel. Ám Elemér a különböző vallások terén is művelt volt s azt is szokta Ferencnek mondani, hogy a Buddhizmus máshogy gondolkodik a gonoszságról, mint a kereszténység…
Csak sodródunk. Nincs konkrét cél, hacsak az életben maradás puszta lehetősége nem lehet az. Sovány vigasz. Átlépem a pocsolyákat, vagy kerülöm, ha kell, nem úgy, mint gyerekkoromban. Mi adja az élet savát-borsát, kvintesszenciáját? Egyesek szerint a munkában való kiteljesedés öröme. Nem hiszem. Mert ha komolyan veszed a dolgodat, az nem munka lesz, hanem életforma. A munka csak azoknak fontos, akik tehetségtelenségüknél fogva másra nem alkalmasak. Ezzel nem a munkát becsülöm le, csak azokat értékelem, akik munkatevékenységnek tekintik például, a pedagógus hívatást, pedig, tisztában vagyok vele, milyen erőfeszítésekkel jár jó pedagógusnak lenni.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
