Videó

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje
A Magyar Művészeti Akadémia videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bánfai Zsolt versei (Gramofontölcsér, Változás, Talán virág, halak, hálók)

 

 

 

  • Gramofontölcsér

 

talán a lendület sodort el eddig –

persze tudom te mindig ott lennél

szívesen hol még sosem jártál

az összekötő egyenesek nyomán

létező és képzelt világaid között

mint jégvirág a lecsorgó csendben

ha meleg kendőt lebbent ablakod

alatt a tavasz és az olvadt érpályák

rácsosra rajzolják a tejüveget

 

talán ilyen a késői érkezés is mikor

közénk telepszik lápon-mocsáron

a vészjósló szél és egy láthatatlan kéz

műtéthez mosakszik a szívbeteg tájon –

a szike nyomán pattan az ideg

de dobban az izom ropog a perc

mint szálak a köldökfonálon

és a kráter egy óriási gramofontölcsér –

dalába dőlnek a bódult álmok

 

talán van idő míg a vonatod beér

oszloppá öregszem mire megérkezel

vezetem lovam a villámló réten –

árnyunk nyúlik a hóban és a sínek

már csak bennem folytatódnak

mint erővonalaid mintázata amint

megérkezésed biztonságát

sugározza a hangosbemondó –

gramofon dalát a túlérett földeken

  

 

Változás

 

Kidöntött fasorok között

motorfűrészek szeletelik a délutánt.

Suhintásnyi életek a küzdőtéren.

A szomszédos táj szálirányba rendezgeti

hegyes árnyait. Visszhangot üvöltő terek.

Mint ebek soklábú baltafényben –

fásultan nyüszítenek a hazátlan szelek.

 

Megfordult most az élet.

A tó tükre felhőkben csörömpöl és

a madarak méregzöld gyökerekre szállnak.

Éjjel kisülnek a napraforgók,

a sivatag aszalt bőröket terít szerteszét.

Vasrács árnya hullik dohos zubbonyokra –

a vírus az agyakban van, de most tüdőbe ég.

 

Elárulhattad volna, hogy vihar után

mindig énekelnek a madarak.

A sámándob bőrére új hajnal feszül és kong,

míg kiütöd alóla az első sugarakat.

Szilárd árbóc vagy. Csak vásznad lobog.

Hátam sziklának vetem és hosszan nézem,

amint az ÚJ NAP válladra emeli a horizontot.

 

 

Talán virág, halak, hálók

 

a fű meztelensége világít a térképen, mintha valaki

szándékosan kitakarta volna a lázas tájat –

ülj ide a piros padra – hív egy mikulásvirág, mint

parkok erőtlen szobrai, talán így együtt kivárhatnánk

a percet, ösvénnyé vedlett utakon a nagy megtisztulások

idejét, amint egyre biztosabban közeleg –

és te odaülsz mellé, mert elhitted, hogy itt a rágalom is csak

egy idült zárójelentés lehet, netán éles kórtani lelet –

hisz mint kártevő rág lenn a lom, kisiklott a vágányok között

a bizalom, pedig odaát már szabad mezők illatáról

álmodik a szél az elfáradt ígéretek felett

én mindig szerettem egyedül játszani –

talán csak az emlékezés szólít, ha egyáltalán hív még valami –

a fagyos vizekben lebegő halrajok arcát hordod,

könnyű szellők nyaldosta pókhálóban ajkad megremeg

átölel az elragadtatás, a tiszta fény átjár, elfed, mint

a magzatvíz mozdulatlansága, felhajtó ereje;

bennem lüktetsz és én a bársony benned áradok –

vérköreidben lépteim mikroorganikus torlaszok –

militarizált övezetből jövőbe lát a kukoricaföldek szeme

génállományunkban állandósult a spirális süllyedés –

vagy talán ez már a hangtalan végjátékok ideje?

 

 

  
  
 

Bánfai Zsolt

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.