VideóA Győrplusz TV videója Keresés a honlapon: |
Payer Imre versei (Az örök fa, Fényből van a fal)
AZ ÖRÖK FAVakalagútban, bűn bilincseiben, ahogy érek a ragyogásra, fel, a gyilkosan teljes pillanat pupillámba szúr. Mintha vérbe lábadna a szemem. Ragyog rettenetet. Ragyog a remény. Víztükrön csillan a káprázat, sugár kapaszkodik magába. Szemem szemlél. Szívem lát. Látom a nyárnak az arcát év delelőjén. Halk zaj uszálya: most égzengés. Megvillanó palástja: mintha tűzvész. Aranyszárny a márványos földön. Állok a pőre ragyogásban. A várakozó készenlétben szertartásos mozdulatok, apró zajoknak óriás visszhangja, víztükör és lombsusogás felett az osztatlan tekintet. Az örök fának visszatérő hangjára hallgatva - fohászkodom. Tarkómra tűz merő figyelmével a nap. FÉNYBŐL VAN A FALA levegő, a nap, az éj az álomnál súlyosabb. Fiatal, az ég világosabban ragyog, fényből van a fal. Látásból milyen rácsozat? Lehet, hogy sehol se, sehol ok-okozat? Vagy csak ők vannak? Arcok, utcák, házak. A sorokban szétrévedő a képrázó káprázat. Csukódó percredő. Korszakok egymásutánja nem ámít. Nem törli el őket, örökre épek. Megolvadnak és szertefolynak téridő-szögellések. Mégis, e lebegők most szilárdabbak, mint a gránit, felvetítve maguk valónak. Mert nem folynak a napok, kizárólag erőből építem meg őket, idegen épület-tetőket. Egy értelem előtti értelem vonja be s így alakítja terem. Kapaszkodni akartam, nincs mibe, össze-szétesve – mint blokkolódott betont robbantani be: – a föld az éggel keveredne. Képlékennyé lesz az alap, amely előállítja a nézéseim. Hátraugrik a közel-lét darab, ami hátul rostokolt, előrebben. Csalárdul biztat, a nap fékein játszik, életem osztott részein. Mert nem voltam elég erős, az összhatás ne legyen lebegős, most elveszi tőlem a dolgokat. Csak remélhetem, hogy érvényesen szólal a szó. Hogy élőt, boldogat tud-e még kérdeni? Korán, későn – lebegőn éteri a hang árnya, a visszhangzó rom. Már emlék, emlékezete képzelt talon, foszló lom. Utcák, házak, arcok törölt lábjegyzete.
Megjelent: 2020-04-27 14:00:00
|