Keresés a honlapon:

Horváth János: Lélekmasszázs

 

 

 

 

Lélekmasszázs

 

Lefekszem ide, kényelembe helyezem magam. Nem jó. Feküdjek a hasamra, és fordítsam oldalra a fejem.

– Nem kellene levetkőznöm?

– Nem. Arra semmi szükség. Csak feküdjön nyugodtan.

 

Teljesen ellazulok. Percekig nem történik semmi. Nem tudom, mire várok, csak szeretném, ha elmondanák, mi fog történni, mert szeretem tudni. Nem voltam még ilyen helyzetben, emlékezetem szerint. A mikor beléptem a szalonba, kedves, mosolygós embereket láttam. Beszélgettek, olvasták kedven folyóiratukat, láthatóan jól érezték magukat.

– Most egy enyhe nyomást fog érezni a tarkóján. Ne ijedjen meg, nem fog fájni. – mondta a fehérköpenyes, aki igyekezett jó benyomást kelteni a mosolyával. Én inkább riasztónak találtam ezt a mű mosolyt, de nem gyanakodtam. Most először veszek részt lélekmasszázson. Fogalmam sincs, mi fán terem az ilyen. Az elektródákat elhelyezték a tarkómon. Nem éreztem fájdalmat, mégy enyhe nyomást is alig. Meg akarom kérdezni, most mi fog történni, minek ez a sok drót körülöttem, de hirtelen álmosság tör rám. De nem alszom el, csak a tudatom lemerevedett. Kiürült az agyam, semmi nem jut eszembe. Már nem akarok tudni semmit. Befogadóvá váltam.

 

Egy kislány jön be a szobába. Négy éves lehet. Felülök, hogy jobban szemügyre vehessem őt. Fehér ruha van rajta, és kis fehér cipő. Hosszú fekete haja fonatban lóg két oldalt. Hatalmas fekete szemei rám szegeződnek. Kezében egy fehér rózsaszál. Felém nyújtja. Próbálom elérni, de nem tudom.

– Nem veszed el? – kérdi csodálkozva.

– Nem tudom, nem érem el. – mondom, és hogy nyomatékot adjak az állításomnak, kinyújtom a kezem, amennyire csak tudom. Ő egy lépést tesz felém. Megfogom a rózsát. Vér csordul az ujjamból, a tüskébe nyúltam. A vér lassan lecsorog a kézfejemen, és lecsöppen a padlóra. Minden vörössé válik körülöttem. A lányka ruhája is csupa vér. Mosolyog.

– Ne törődj vele, ez elmúlik. – szól hozzám, de én már nem hallom tisztán. Integet felém, egyre távolodó alakja végleg eltűnik, semmibe veszik.

 

Tengerpart. Erős hullámokat ver a sziklákra a tenger, hallani a csattanást a köveken. A víz visszahúzódik, minden elcsendesül, de csak egy pillanatra. Aztán, a morajlás erősödik, és kezdődik minden elölről. A nap lassan lemegy. Hűvös van. Összehúznám magamon a felöltőmet, de nincs rajtam semmi. Anyaszült meztelenül állok a naplementében, és gyönyörködöm a színekben. Körülöttem egyre többen lesznek. Fiatalok jönnek hangoskodva, és két család is megérkezik. Mind meztelenek. A gyerekek egymást kergetik, az asszonyok próbálnak rendet tartani, de képtelenség. A férfiak csónakot húznak egy utánfutóval. Kimennek a nyílt vízre, hogy megnézzék a hajókat, amelyek a látóhatáron tűnnek fel, és egyre közelednek. Izmos testük fényesen csillog a lemenő nap vöröses fényében. Nincs bennem semmi szégyenérzet. Ügyet sem vetnek rám.

 

– Most megfordulhat. – szól a fehérköpenyes parancsolóan. Próbálok egyik oldalamról a másikra gördülni, de az ágy keskeny, és lezuhanok. Hosszú utazás lesz, nem látom a végét, csak én vagyok, és ez a zuhanás a végtelenbe, a semmibe. Nem kellemetlen érzés, de értelmetlennek találom. A szabadesés alatt gyorsulnom kellene, ezt még végig gondolom, de rá kell jönnöm, hogy valójában lebegek. Megértem azokat, akik örömet lelnek a zuhanásban. Gumikötelekre rögzítik a lábukat, és hidakról vetik magukat a mélybe. Az adrenalin egekbe szökik, ők pedig kielégült mosollyal élik túl a mélység vonzását. Úgy látszik, szerencsés vagyok. Lassan földet érek, és újra érzem a gravitációt.

– Kivel találkoztál az imént? – kérdi egy női hang. Megismerem, bár, nem látom őt ebben a sűrű ködben, ami körülvesz. Hálóingben vagyok, fejemen hálósapka, mint egy Dumas regény főhőse. A nő közelebb jön, érzem az illatát. Vállamhoz simul, és valami dalt dúdol, halkan, kedvesen.

– A lányról beszélsz?

– Igen róla.

– Nem ismerem. Nézd, itt a rózsa, amit adott. Milyen szép virág.

– Nem tudod, ki ő?

– Nem, sosem láttam.

– A lányod, aki nem született meg. Mert nem akartál gyereket. Emlékszel?

– Nem is tudom. Halványan, talán.

Megfordulok, hogy lássam az arcát.

– Ágnes, te vagy az?

– Ki lenne? Vén bolond, már nem is emlékszel rám.

– Ez nem igaz.

 

A villamoson utazom. Haza vinne, ha tudnám, hol van. Amióta megismertelek, nincs otthonom. A végállomás még messze van. Ez a vonal a semmibe vezet, talán, le kellene szállni valahol. Van idő, mert az idő már nem számít. Együtt kell megteremtenünk, amit külön-külön veszítettünk el. Ez olyan logikus. A villamos néha megáll, újabb utasokat vesz fel. Mások leszállnak, ők azt hiszik, megérkeztek. Nem vagy velem. Hozzád igyekszem, de nem tudom, melyik megállóban vársz rám?

 

Valaki a vállamat rázza. Hallom a vérem áramlását, a lüktetést az erek falán.

– Na, mi lesz már? Térjen magához! – mondj a hang, de egyetlen porcikám sem mozdul. Kimegy a parancs, az idegpályák közvetítik a jelet, de nem jut el sehová az utasítás. Aztán, lassan múlik a zsibbadás. Felállok, te átölelsz. Tested lágyan hullámzik, érzem a hajad illatát, és vágyom rá, hogy megérintselek. Magamhoz térek. És a valóság, hogy máshol vagy, és megint nem velem töltöd ezt az éjszakát.

– Lehet, hogy valamit álmodott? – kérdezi a fehérköpenyes.

– Minden éjjel ezt álmodom.

– Nekem is van egy fura álmom. Én sas vagyok, és élelem után kutatok. Aztán, meglátok egy mezei egeret, és lecsapok rá, de mindig sikerül elmenekülnie.

– Érdekes álom.

– És a magáé?

– Én a valóságot álmodom.

– Ezt hogy érti?

– Mindig megtörténik, amit elképzelek. Valóra válik.

Lassan oszlik a köd. A helyiség egyszerű berendezése, az ágy, amin az imént feküdtem, mind egyre élesebben rajzolódnak ki előttem.

– Jól érzi magát?

– Igen. Egészen jól vagyok. De nem tudom, mi is történt velem?

– Nem aludt, transz állapotban volt. Megpróbáltam megtalálni a fontosabb eseményeket, amelyek meghatározzák eddigi életét. Lélekmasszázs. Így nevezik ezt a kétségtelenül szokatlan eljárást. Ez volt az első kezelés. A többit majd megbeszéljük.

– Nincs szükségem több kezelésre. Figyeljen csak!

Kopognak. A fehérköpenyes felkapja a fejét. Odamegy az ajtóhoz, és kitárja. Te állsz ott, könnyes szemekkel.

– Gyere haza drágám! Már nagyon hiányzol.

– Van otthonom? Van hova mennem?

– Hát persze, Kincsem. Mellettem van a helyed. – mondod, és nyújtod a kezed. Én próbálom elérni, de nem tudom.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-03-20 19:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.