VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
A favágásról nyilatkozik LeóFát vágni nem hülye dolog.
4.
Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik keserű csokoládé tekintetét. Volt már holtmerev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az. A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm. Mindig ott találom magam. Mindegy, hogy negyven méter magasan vagy a halál után, lent a hóban; a mamuterdőben, ami elvette a látásom. Megfagytam. Többé nem éreztem az elmúlás tüzét, csak fekete színét, az olló benyomatát az ujjaimon.
Néha érzem még a szúrás helyét. Legbelül van, a hetedik terem nászfalán, ahova Occam-mal felfúrtuk első közös virágszedésünk fotóját. A képkeretet ő választotta, vörösen izzó pillangószárnyak – azt mondja, de én csak épp-barna árbócokat látok, ahogy a vihar épp fordítja. Ennyi erővel koncentrációs tábor szögesdrótjai is lehetnének.
Valóban azt hittük, hogy van időnk. Azt gondoltuk, ükunokáink, netalántán unokáink sorsa fog így véget érni. Mi még igazán hittünk abban, hogy messze van a vég. Saját felelőtlenségünk volt a zászlónk. Hittünk az eldobható palackokban. A földgázban, ami évtizedek óta ég egy kráterben. Az olajban. Irakban. Amerikában. A katonákban, akik ha baj történne, majd kötelességből megvédenek minket. A biztos munkahelyekben is hittünk. Az iskolában. A jövőben. Magunkban hittünk. Benned. És bennem. A legnagyobb tévedésünk volt, amit csak elkövethettünk. A figyelmeztető jelek az orrunk előtt voltak, mégsem vettük figyelembe egyiket sem. Szőnyeg alá söpörtük a ciklikus evolúció fogalmát, emberi csontvázak és találmányok régészeti leleteit a pleisztocénből, atomrobbanások tízezer éves nyomait Indiából. Saját ciklusunkat hittük egyetlennek. Sok vallásunk volt, mégis az emberiségnek egy istenhite maradt csak: saját maga gőgje.
Ataraxia
A felhők – kacér Dél van, a hajóim már tudom, csak képzelem magamban veszti –
Magén István: Láthatatlan dimenzió
Vigadjatok, és tegyétek a földre a kezeteket, hogy felmenjek, és álljak a kaputokban, reggelig. Mitológiai lények jelennek meg ott, ahol a lény, akire ránézünk, mindig újabb és újabb oldaláról mutatkozik meg. Az ősjelenségeket tárgyakként szemléljük, kritizáljuk őket, hogy visszataláljanak. Holnap valami történni fog velünk itt, vagy ott, azon a helyen, ahol iszonyodnak, ahol lehetetlen megbocsátani. A helynek egy meghatározott részén, ott ahol a dolgok alázattal mennek végbe, a fiók mélyére temettem egy fekete-fehér képet. Festünk, érdeklődünk, a gépkocsink forgalmi engedélye meghatározott időre szól, az emóciók felületesek. A hagyomány megismerésére, megjelölésére, háromszöget, rombuszt, trapézt használunk keretként. Híresek, szeretik a napfényt, rágják a szájuk szélét. A vágy, a vágy szelleme, a szárnyas ajtó mögött térdel, a szavunkba vág, eltipor, terjeszkedik, és így tovább. Az igazi, magasabb rendű emberi kapcsolatokat bedarálják, kolbászt főznek belőle, idegesen és tapintatosan félrefordulnak. Emberi tapsvihar tör ki az üresen kongó folyosón. Feljön, anélkül hogy észrevennék, befizeti a kiszabott összeget, és mámorosan távozik.
haja már ezüstöt fénylett amikor elszórta a magot karácsonyt vetünk mondta nevetve és a kert delejes indákat hozott óriás virágokat azt hittem eladjuk őket mint Kati néni a piacon ám nyár közepére elhervadtak és helyükbe kis gubócskák nőttek gömbölyödtek nagyra egyszer aztán mérgesen jött meg nagyapám baj van mondta permetszert kevert és behozta a kamrából a régi masinát
zavaros ügy hagyjuk a fenébe fölment a függöny a sár a sár szétnyílt mondom ahogy hallom mormolom a sárban világos szemem ideális szögben fordítom az ég felé a kötél vágja a nyakam imádkozom az utasításnak megfelelően a sár a végállomás máris sokat mondtunk az első spárgák pudvásak de mindig vannak jó pillanatok a sár alatt a végső ég kialszik a hamu elsötétül
Bújnék akár a föld alá, pocolni, hol nincs térerő, fülembe cseng a blőd dal, ááá!! Dobot hasít és mérge öl, teszek rá, most ki mit akar, lehet családom vagy melóm, remeg kezem, falat kapar,
röpülni fog mobiltelóm.
Adrian Ghenie: Self-Portrait, 2017 Úgy érezte, mindent elrontott. Egyetlen mondat, és elszállt a több hónapos küzdelem eredménye, szertefoszlott a remény. A jövő bizonyosságát felváltotta a jelen reménytelensége.
Kikészítette a gyógyszereit. Minden reggel legalább egy marékkal kellett bevennie, hogy életben maradjon. Az egyik pirula hiánya heves szívverést, magas pulzusszámot eredményez, ha egy-két szemmel többet vesz be, leállhat a szíve. Azon gondolkodik, melyiket válassza. Talán, ha egy marékkal bevesz belőle, lassan, de biztosan megáll a keringés, és öntudatát veszítve lépi át a másik világ küszöbét. Máskor is volt hasonló helyzetben. Nem volt kedve az élethez. De nem volt bátorsága hozzá, hogy kilépjen ebből a dimenzióból, és új, ismeretlen világba jusson. Biztosan gondot okozna az alkalmazkodás. A várakozás a legnehezebb. Mindig csak várni valamire, vagy valakire. És a bizonytalanság, eljön-e egyáltalán, amire várunk, aminek szükségét érezzük? Mi is az, valójában? A sorsunkat mi határozzuk meg, csak rajtunk múlik, milyen életet élünk. Mondják a pozitív gondolkodás hívei, akik még nem éltek meg tragédiákat, nem kellett nélkülözniük, rettegniük attól, hogy képtelenek alkalmazkodni a megváltozott létfeltételekhez. Még hogy magam irányítom a sorsom. Gondolatait az asszony hangja zavarta el. – Mit csinálsz, Lajos? Normális vagy? – ordított rá, amikor meglátta a kezében a marék béta blokkolót.
A dekonstrukció félszigeteHelena Junttila finn festőművész képeire Az idő nem látnivaló. Intim beszédeket őriz. Egyébként nincs félnivalója. Sehol nem időzik. Mindenkinek ad egy vacsorát. Ha szóba állna velem, megkérdezném. Van belőle másik? Nem-létezőnk se képes lenni.1
Ablakom párkányára szállt egy madár, ragadozó lehetett, mert erős csőrével egyre hangosabban kopogtatott, majd betörte az üveget. Kénytelen voltam ablakot nyitni, nehogy felébredjenek a gyerekeim, meg a szomszédok. A madár eszelősen sikoltozott, mintha a maga módján parancsolt vagy kért volna. Hirtelenjében ajtót nyitottam, a madár néhány méternyit repült aztán megint cserregett, csak akkor hagyta abba a kegyetlen hangokat, amikor a nyomába eredtem, ha merészeltem pihenni, egyből rázendített, ez elég nyomós okot szolgáltatott az álombeli úthoz. Repült mendegéltem, mintha a szír fennsík előtti homokos térségre kerültünk volna. Egy sziklás hegy lábánál vak, tízéves forma kisfiú énekelt. Megrázó élménynek hatott a vak gyermek kezét előretartva hibátlanul énekelte a La Manche lovagja c. musicalből az Álom c. dalt.
Most aztán hajtsátok meg, fiúk, mint Rozi a Singer varrógépet – mondta lelkesen Nándi bá, s közben nagyon ügyelt, hogy nyersgumitalpú dorkójával rá ne lépjen a főpálya füvét a salakos futócsíktól elválasztó, gondosan vonalazott, mészporos alapvonalra, s láttam rajta, most komolyan azt gondolja, szakadjunk meg, mert kacsintott is hozzá, fejével is intett maga mögé: Hesszelnek a nagyok! – tette hozzá büszkén-bíztatón.
1.
Magam vágom a hajam, és ez nálam elvi kérdés. Az ollóm épp úgy csattog a saját fürdőszobámban, mint a boncteremben. Naponta több halottban is megmártom, na, nehogy már egy fodrász csonkolja az én hajamat… Öntömjénezés volna, magamutogató hedonizmus. Bár a homoszexuálisok szeretik az ilyesmit. A feltűnést, a provokációt mindig és mindenhol, hogy állandóan szembesülniük kelljen azzal, ahogy nem fogadják el őket. Én boncmester vagyok. És homoszexuális. Én más vagyok.
A hajam szőke és hosszú. Nagyon óvatos vagyok, amikor olló van a kezemben. A szerveket úgy kell felbontanom, mintha gép szeletelné, bár én jobb vagyok. Mindig csak annyit vágok, amennyi a látszathoz feltétlenül szükséges. Ne túl rövid, ne túl hosszú. A gépek olykor mohók, én sosem esem ebbe a hibába. Szerencsém is van. Az arcvonásaim finomak és nőiesek, az embereknek sosem jut eszükbe rólam semmilyen brutalitás. Pedig brutális a kézi munkám, és olyan kemény vagyok, hogy ha be akarok hatolni… Tükrökkel veszem körbe magam, az eszközömet villantó fény éle vágja át a bal kamrát. A szív közepében vajúdja magát újszülötté minden késztetésem, mi épp itt veszik. A fekete lyukba szoborlélekkel hatolok, determinált művésziséggel. A hetedik terem van elzárva, a beteljesületlen álmok szülőszobája, a bal kamra legbelseje, és a világon csak egyetlen kulcs nyitja. A kulcs én vagyok. A szív egyre szűkülő termek sora.
Mielőtt elképzelem magam rövid hajjal, leteszem az ollót. Annyi minden mást kellene még elmetszenem. Nick Cave: Death is not the end-jét hallgatom. Ömlengés, magamutogató heroinizmus. Huszonhétszer szúrja a vénámba, hogy a halál nem a vég. Meg tudom érteni. Az ébredés utáni első négy percben én is ennyiszer mondom el a tükörnek, hogy nő vagyok. A megcsonkolt igazság aztán bifurkációvá bontja az utat. A keresztutak úgy jönnek létre, ahogy az ember tánclépésekké lágyul. A kígyó kettőzött nyelve is csak egy szerencsétlen helyzet, mert a foga így is, úgy is behatol. És a méreg – akár a himnikus heroin – ezután két biokémiai utat választhat magának. Orgazmus vagy halál. A húsvét hétfői legelső kliensem a halálba halt bele. Én az orgazmusba fogok. Ő még feltámadhat, én minden isteni beavatkozást homlokegyenest elutasítok. Könnyen jött narcizmus volna.
Harmadnapon aztán én is bevallom magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. Aznap a reggeli fénnyel élezem képzeletem, és a tükör rövid hajúnak mutat majd, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe. Napfénytől fog szikrázni a terem, akkor is, ha a legbelsőnek sosem lehet ablaka. Vagy biblikus mítosz marad az egész... minden utópisztikus álmot boncolló hasít majd örökké laffogóvá. Ollók rémálma volna az irreverzibilis végzet. Pokolba veled, Nick Cave! Az igazi jósok sohasem szúrnák magukba a tiltott gyümölcs oldatát, mégis tudnak a fa levéltenyereiből olvasni. Így találkoztam anno Occam-mal.
– Jé, elmúlt a fejfájásom! – Elmúlt? Mitől? – A Brazoxtól. – A Brazoxtól? De annak nem hasmenés a mellékhatása? – De, csakhogy arra meg Silvaxot szedek. Úgyhogy semmi gond. – Akkor jó. Nekem meg elmúlt a szédülésem. – Elmúlt? Mitől? – Mitől? Hát a Pilvaxtól! – De annak nem hallucináció a mellékhatása? – Persze, hogy az. De arra Vuczlaxot szedek. Úgyhogy…
meghúzódsz
Épkézláb százlábú. Négykézláb. ˙qálzéʞʎƃéN
Üszkös fahasábként hasadó, felfúvódott has. (Hasadás megvakult jégtükrön…) Aszott pofájú, lógó tökű kalóz kései zsákmánya civilizációnk. Élettelenné vált tákolmány a fedélzet, szabadságunk uzsorásai ott lakmároznak, nyáluk csordul, élő húscafatként táncra perdül a röhögő Kaszás az ünnepi asztalon.
„Menj csak, hagyd a kormányt, változz pléhcsőrű delfinné te is!”
A bátor
Kezdődik, közöltem halkan, talán mosolyogtam is hozzá, nem emlékszem, csak arra a fél marék hajra, amit görcsösen szorongattam a kezemben. Féltem, nem tudtam mit szólsz, hogy sírsz-e? Én nem sírtam, még akkor se, amikor azt mondtad: levágom, és a nullásgép szigorúan végigszántott a koponyámon. És utána azt is mondtad, hogy nekem még ez is jól áll,
össz- bőrömön az évek akár zenemű is lehetne persze a magammal kapcsolatos jövendöléseim mindig disszonánsak elég csak bámulnom őket és elképzelni a látványt
Szokásához híven ma is rohanással indult a reggel. Pedig szinte mindig hajnalban kel, mégis mire eljut a gyerekkel az óvodába már olyan szoros az idő, hogy csak futva éri el a fél nyolcas buszt. Még szerencse, hogy rugalmas időben dolgozik, s ha késik máskor ledolgozhatja. Erre adódik is épp elégszer lehetősége. Ma még futva is csak a busz végét látta, ahogy a megállóból komótosan kifordult. Sebaj. Felszállt egy másik járatra, s kiment vele az erdő széléig. Többször tette már így. A Kartács utcán szokott leszállni a lakótelepiről ilyenkor, s innen az erdei körúton a tízessel ment két megállót, azután már csak egy röpke séta várt rá, hogy beessen a gyárkapun.
Talán sosem vettelek számra hiába, sosem szerettelek, ahogy megérdemelted volna bizonyos, nincs mentségemre, imádkoztam, miséiden ministráltam, törött és koszos ostyád voltam, vagyok imádott oltárodon, amihez nem nyúltak apácák, papok, tőlem nem kellett szentséged nekik, szűzen vágytalak, akartalak ugyanúgy, ahogy gyűlöltem magam, és oly sok éven át vádolva semmittevésedért gyűlöltelek. Talán sosem vettelek számba hiába, de hívtalak, kértelek segíts, ments ki a végetnemérésből, amikor oktalanság híján törpének, hajléktalannak, kutyának, köcsögnek, pedofilnak, buzinak, cigánynak, migránsnak neveztek,
|
