Keresés a honlapon:

Lovász Évi: Alex ollója (2. rész)

 

 

 

 

 

Alex ollója (2. rész)

 

4.

 

Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik keserű csokoládé tekintetét. Volt már holtmerev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.

A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.

Mindig ott találom magam. Mindegy, hogy negyven méter magasan vagy a halál után, lent a hóban; a mamuterdőben, ami elvette a látásom. Megfagytam. Többé nem éreztem az elmúlás tüzét, csak fekete színét, az olló benyomatát az ujjaimon.

 

Néha érzem még a szúrás helyét. Legbelül van, a hetedik terem nászfalán, ahova Occam-mal felfúrtuk első közös virágszedésünk fotóját. A képkeretet ő választotta, vörösen izzó pillangószárnyak – azt mondja, de én csak épp-barna árbócokat látok, ahogy a vihar épp fordítja. Ennyi erővel koncentrációs tábor szögesdrótjai is lehetnének.

A szeg a lényeg. A szeg, amellyel átszúrták Krisztus csuklóját és bokáját. Kereszthalált halt, aztán feltámadt. Így lesz végül minden fotóból örök álom.

Álmok egyre szűkülő tükörszobái... végtelenre sokszorozott gyors pörgető fotófüzet... 11/0-ás Prolene-ra húzott mámornapjaink felaprított prizmaegei mennyfényében létezem, amióta Occam először rám pillantott. Apró szúrás a bal kamrám keresztfalán, vágóhegyű varrótűvel húzott fekete lyuk, átvezetett angyalfény fonal vonzott aztán a mosolyához.

 

Occam borotvája akkor mély magasig metszette fel télfelhőktől fulladó egem, és mennyekig nyílt varrhatatlanul felettünk a végtelenség. Ringatott a tó öle, nyakunk közé az egyre hevülő nap ereje vert pulzust. A vágott virágok agóniája meztelen bőrünket, halálos bűn párlatával kente. Duzzasztó jött. Állkapcsom köré terjedt a gyengédség angyalfénye, szerelmessé proliferálódva csókolta őt a szám, és öblössé tágult körülöttünk a folyam, esőként szakadt meg szívünk egymásban a menny utolsó sebészcsomójának szorításában.

Velem még gyönyörűbbé vált. Amikor beért az osztályra, minden télfehér virágszínné könnyebbült. Táncolva cserélte a szerelékeket, dalolva díszítette a kómások éjjeliszekrényeit, még a pelenkák tartalmáért is dicshimnuszt zengett. Alig bírtam betelni a látvánnyal, az érzéssel, azzal az apró mikrosebészeti vágótűvel a szívemben, ami hozzá kötött.

Eggyé váltunk.

 

Víz után a tűz jött. Égett az arcomba rutinmód, ahogy toltam egyik tepsit a másik után. Sosem vallanám be, hogy a hullaégetés bármiféle virághaldoklás illatánál édesebb. A metszetkészítés más. Mindig emlékeztet arra, hogy Isten tűfogó készlete merőben hiányos, a zárójelentés csupán biblikus mese ködhabbal. Nem zárul sterilen a vége, a sebészek az ép szövetek között hagyják a rákot. Kipróbálhatnám én is. Csak a fejeket égetném. A testeket egyre hervadó gyászvirágcsokorba varrnám. Hagynám elfolyosódni, míg lárvák milliárdjai pudvás fekete lyukat oldanának a patológia hetedik termének legbelső falán.

De én más vagyok. Le nem érkező hópehely. Steril hullás. Mennyben törött tükör zuhanó kristályszálai.

A nevem Alex. És napkeltét követően negyvenszer mondom el törött tükrömnek, hogy nő vagyok. Aztán zárja világom sebét örök téllé a nem létező Isten elbaltázott tűfogója.

 

5.

 

Töretlenül megkövet a tükör. Törött. Ám itt van velem Occam most már minden reggelen. Én fésülködöm, ő borotválkozik, épp annyival magasabb nálam, amennyivel lealacsonyít hozzá a tükör homorúvá mozdult fele. Utálja. Én meg imádom, hogy meztelen. Dacolva a tökéletlenséggel hátat fordít, úgy húzza végig bőrén újra és újra a pengét.

Féltelek. A gillette-et a guillotine-ról nevezték el.

A tükörben világunk, mint régi idők fekete-fehér mozija. A hajam fehér – egyelőre; hiába húzom ki fésűmmel vagy negyvenedszerre, egyre szürkülnek a szálak. Abbahagyom, megrettenek, nem tudom, mi szennyezheti mélyről. Torkomon akad a pánik: és ha vér?

Joseph-Ignace Guillotin a tizennyolcadik század legemberségesebb orvosa volt.

Aha.

Törölközővel húzom a távolabbi vállamra a hajam. Összevéreztem, vagy mindig is foltos volt a szövet?

Megfésüllek.

Várj-várj, azt hittem, semmilyen formában nem tartod emberségesnek a halálba engedést. Márpedig fejeket lenyisszantani a nyaktilóval...nos, az eléggé az.

Csípőmről kibomlik az ágyékomat takaró törölköző. És ilyen még sosem fordult elő velem. Amit én egybekötök, azt ember szét nem tudja választani. És az, amit Isten egybekötött, nekem hivatásom felbontani.

Látod, épp ezért nem kell aggódnod. Nem szándékozom elvágni a nyakam gillette-tel.

És itt? Mi ez az óriás ragtapasz a mellkasodon?

Csörtetve törik tovább a tükör. A közepén horpadt szigetszerű részt két oldalról szorítják közre az ép tömbök. Egy Occam, egy az én oldalamról. Kiemelkednek, egymás felé hajlanak, mint izmos hátú szobrok. Fázom. Belőlem tör a hideg, Occam mellkasához vágyom bújni, de előtte tudnom kell, hogy sérült meg. Ujjam végigsiklik göndör szőrzetén.

Rám néz. A szeme fekete. Napfelkelte nélküli bolygópólus, és én vagyok a legjegesebb öböl.

Osteosarcoma.

 

A nap sikítva tör be az ablakon. Robban az üveg, szikrázva szórja szét a nyár izzását a milliárd szilánkra repedő üveg. Vérré folyik a világunk, lenyeli a pepitát, peptidekké emészti el.

Lezuhanok. Bele a jégpólusról fellőtt rakéta hideg verítékébe. A hidrogént eloxidáló LOX bíbor könnyezetébe. Egyszerre fagyok, fulladok, égek és robbanok. Ám Occam-ot nem marják a Langolierek*.

Tenyeremet a nyakára illesztem, egyenletes a nyaki pulzusa, miközben reszket minden porcikám, ahogy magamhoz húznám, de pontosan tudom, hogy sosem tudnám őt elég közel. Többé már nem.

Osteosarcoma. Ritka, rendkívül agresszív, gyorsan növő és terjedő, áttétet adó, rosszindulatú tumor. Leginkább fiatal férfiaknál fordul elő, és az öt éves túlélés még radikális műtét után is kivételes.

Meghal.

Meghalunk.

 

Te validáltad a szövettant, ugye?

A hangja akár egy sírkert mamutfenyők által közrezárt, mozdulatlan köddel óvott lugasában, ahol csak egymás tekintetében mártózunk: ősztiszta, cseppekben párától tapadós; kegyetlen tükreim szakadékokká folynak, jéghegyként tolulnak, jégkardokkal döfnek mellkason… Nem a tükör törött! A fejem. Lezuhantam.

Pókháló, ökörnyál és a lemenő nap angyalfény fonalszálaként repedezett szét a retinám. A csapreceptorokat mellkason hasították a fenyőtűk; foltokká varródott össze világtalan világom, a vakító hegek fekete-fehér kígyókként kanyarognak...csúsznak-másznak a duzzasztó felé.

A minta nem érkezett ép széllel a mikroszkópom alá.

 

6.

 

Szerda reggel. Két nappal vagyunk a nagy csoda ünnepélye után. Álszent ováció, hipnotizáló katolicizmus. Ha nem dolgoznék az Egyház csodaváró ünnepein is, sosem láttam volna egyik éjszaka a kórház színhibás, kis doboztévéjén a Discovery csatorna „Hiszel benne?” című műsorában azt az elhallgatott tényt, hogy Mária Magdolna lopta ki Jézus testét a sírboltból. Így aztán nem nehéz elhinni, mekkora csoda történhetett, amikor másnap nem találták a hullát; Jézus Krisztus feltámadt. Másként nem is történhetett, ugyebár.

Tűnt el tetem a mi hullaházunkból is. Nem is egyszer. Szerettem volna hinni, hogy a lapockacsontjuk angyaltollas szárnyakká nyúlt, és egyszerűen csak fogták magukat, felreppentek az égbe. Kevesebb munkám lett volna. De a hullaházat messziről elkerülik a csodák. Mindig előkerültek a hullák, csak sokkal csúnyábban. Az osztályok ide-oda kavarták őket, aztán ott felejtették azokat a folyosón vagy a liftben, a takarítók meg félretolták, aztán véletlenül bevitték azokat előjegyzett műtétekre...mindegy is, végül mindegyik előkerült.

Egy zöldségagyú emberszövettel viszont nem tudok elszámolni. Amíg Occam fent életben tartja azt a gépeivel, addig itt, lent ez hullahiányt jelent. De képtelen lennék elrontani Occam játékát. Szeretem őt.

Borda? Nincsen semmi baj. Ha borda… Még az édenkertben elvesztette Ádám. Azóta minden hetero oldalbordája a feleségüké. Halálos lehet, de túlélhető. Túléled te is, ha ki kell venni.

Baszottul hadoválok. Nem volt borda mostanában. Agyatlan pojáca vagyok. Halálra rémült, amatőr seggfej. Agyhalott.

Sternum. Manubrium*. Ugye te készítettél metszetet belőlem?

Bassza meg.

Te validáltad.

Én csak metszetre teszem. Nem nézek, nem látok. A boncorvos diagnosztizál.

 

Másodlagos mellhártya- és pericardium carcinoma. Rákszélű, fekélyes laesio a peremén. Otromba Langolier marás. Csak egy újabb sebész műhiba. Gyilkosság. Az osteosarcoma belülről markolja szíven. Mindent dézsmál, feleszi az éppen születő vérsejteket. Befolyik oda, amiről azt hittem, csak a kettőnk szobája. Be a hetedik terem kulcslyukán.

A duzzasztó után véresésként zubog be az ajtó orrán, száján; míg végül ellepi a legszűkebb kamrát is. A bal kamrát. A legvégén pedig kibontja a sebészcsomót, amivel Occam a szívéhez szorított.

Alex, hetek óta nem láttam orvost nálunk. Szerintem nálatok a boncorvos is olyan, mint az Atyaúristen. Valahol fent ül a trónján, várja a leleteket, amiket te csinálsz meg helyette, ő meg rányomja a pecsétjét. Fárasztó lehet.

Ha kedd a kertnap, akkor a szerda…?

Szerdán táncolunk.

Mosolyog és hozzám bújik. Úgy szorít, mintha remélné még, hogy elér. De a tükreim kifenték fogaikat. Élesek és halálosak. Minden ki nem mondott szavamat óriássá domborítják. És Occam lát engem, épp úgy, ahogy én őt.

 

Tánc a kómaosztályon?! Sztriptízelsz nekik, mi? A végletekig féltékeny vagyok!

Úgy teszek, mintha a vihogástól könnyeznék, pedig a napokat siratom. Occam sosem támad fel. Vasárnap éjjel fog meghalni. Az intenzívre kerül majd, onnan meg a boncasztalomra. És a kibaszott patológus azt akarja majd, hogy én belezzem ki. Ő csak pecsétel. Ez roppant fárasztó lehet.

Veled akarom az utolsó táncomat, Alex.

Majd egy nagyon-nagyon távoli szerdán, édesem. Holnap helyrehozzák azt, amit elbasztak. Addig vágnak majd, míg én azt nem mondom, hogy tiszta vagy.

Nocsak, Alex. Mégiscsak te vagy Monsieur Guillotin reinkarnációja?! Nyissz-nyissz-nyissz!

Magamhoz húzom. Megölelem, feltámasztom benne a reményt, hogy meggyógyul. Senki sem érdemel olyan haláltusát, melyben ne remélhetne feltámadást egészen az utolsó pillanatig. Occam ennél többet is megérdemelne. Hogy Jézus vigye az ő keresztjét.

Levághatod a hajam, ha szeretnéd…

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-03-18 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.