Videó

Csomópontok – Turi Attila építőművész
és alkotótársainak kiállítása




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Markovics Anita: Vírus

 

 

 

 

Vírus

 

Valóban azt hittük, hogy van időnk. Azt gondoltuk, ükunokáink, netalántán unokáink sorsa fog így véget érni. Mi még igazán hittünk abban, hogy messze van a vég. Saját felelőtlenségünk volt a zászlónk. Hittünk az eldobható palackokban. A földgázban, ami évtizedek óta ég egy kráterben. Az olajban. Irakban. Amerikában. A katonákban, akik ha baj történne, majd kötelességből megvédenek minket. A biztos munkahelyekben is hittünk. Az iskolában. A jövőben. Magunkban hittünk. Benned. És bennem. A legnagyobb tévedésünk volt, amit csak elkövethettünk.

A figyelmeztető jelek az orrunk előtt voltak, mégsem vettük figyelembe egyiket sem. Szőnyeg alá söpörtük a ciklikus evolúció fogalmát, emberi csontvázak és találmányok régészeti leleteit a pleisztocénből, atomrobbanások tízezer éves nyomait Indiából. Saját ciklusunkat hittük egyetlennek. Sok vallásunk volt, mégis az emberiségnek egy istenhite maradt csak: saját maga gőgje.

Az Eljövetel néhány ezer éves ciklusonként történik meg rendszeresen. A világ ilyenkor mindig kifordul sarkaiból. Van hogy ennek az átfordulásnak a nyomai láthatóak maradnak és évezredes sebekként tátonganak a golyóbis felszínén; ám az sem ritka, hogy híre-hamva sem maradt a Föld felszínéről eltűnt civilizációknak. Platón Atlantisza egy máig ismeretlen óceán mélyéről mosolyog ránk titkaival. Mi pedig évszázadokon át egyre a mélybe tekintünk le, mégsem látunk semmit.

A harc mindig is két színtéren folyt – jól tudta ezt a középkori egyház, amikor a Vatikán kiterjesztette fennhatóságát és felelős lett a lelkek világáért, szemben a profán hatalmakkal, amik a testet és a javakat voltak hivatottak gúzsba kötni. Mindkét köteléknek megvolt a maga szerepe és a maga fontossága, amibe a vezetőkön – pápákon, királyokon – kívül roppant keveseknek volt betekintési joguk. A terhet, felelősséget és jogot két részre osztva mindig a kornak megfelelő, lehető legjobb eszközökkel próbálták rendben tartani a két világ egyensúlyát, hogy minél később következzen be, amitől valójában a leginkább rettegtek: a négy lovas patáinak hangja.

Sem a pápa, sem pedig a királyi intézményrendszer szerepe sem volt könnyebb a másiknál, csupán a felelősséget próbálták megosztani, és a valódi erőiket pedig megkétszerezni ezáltal. A matériáért felelős királyok az arany csengésével, földek osztogatásával, egyensúlyt ígérő háborúkkal tartották így-úgy kordában a hercegeket, földesurakat, alattvalókat, míg a papság feladata a kíváncsiskodók elszigetelése volt a titkos tanoktól, az alkímiától, a régi vallások nyitotta átjáróktól más, felsőbb világokba.

Közös feladatuk mindenáron a test és a lélek megtörése, kordában tartása volt és a civilizáció folyásának viszonylagos mederben tartása. Az évszázadok kiugró zsenijeinek kötőféke vagy az udvar volt, vagy pedig a nincstelenségbe taszítás. A spiritualizmus iránt fogékony népeket lakonikusan boszorkánynak megbélyegezve a lehető leghamarabb ítélték máglyán füstölgésre. Bármelyik oldalról is nézzük az odavetődőt, aki csak ösztönösen is a Titok közelébe sodródott, sorsa megpecsételődött. E kevés kivételes embert a korai évszázadokban a biztos halál karjai, később pedig a lazuló belátásnak hála már egy titkos társaság páholya várta.

A többség, a szándékosan tanítatlan és tudatlanságban hagyott vagy kényszerített nagy átlag nem bizonyult másnak, csupán egyszerű genetikai kiszolgálóknak, fenntartóknak, termelőknek, bármikor hadba küldhető, értéktelen katonáknak, üres testnek, szenzor nélküli biomotornak, aki csak azért él és lélegzik, hogy egyszer majd a véletlen génjeikből kiforgasson egy-egy újabb zsenit, aki harcba szállhat az anyagi világ vagy a szellemi világ oldalán…. a Jóval vagy a Gonosszal? Ez utóbbiról sokat vitatkoztak az elmúlt évszázadok leforgása alatt a tudósok. Voltak, akik szerint ez a lehető világok legjobbika, és ezért kell harcba indítani legkiválóbbjainkat. Más tudósok viszont azt bizonygatták, hogy ahol élünk, az maga a Pokol, és a harc által legjobbjaink saját megmentésünkre siethetnének végre.

Melyik tábornak van igaza? A szabad akarat isteni adományával mindenki eldöntheti, melyik változatot gondolja, vagy érzi sajátjának. Egy biztos, a harc elkezdődött, és az is biztos, hogy nem a mi életünkben. Hosszú évszázadok, sőt évezredek óta vívjuk a Harcot, ami valójában két világ között a lelkekért folyik. A lelkek libikókája, a Jó és a Rossz aránya tartja egyensúlyban a tízezer évente megfordulni képes ciklusokat.

Ron-nal egy mezőn fekszünk épp. Mindketten elfáradtunk a hónapok óta tartó menekülésben. A világ ég mindenütt. Európát hónapok óta tizedeli a Nostredamus által rég megjósolt sárga veszedelem, a kínaiak által behurcolt, testet gyötrő és halálba vivő Korona vírus.

Ron egy sárga borostyánt emel fel a napba. Vecsernye van, a közeli templomtoronyból ideszűrődik az ércharang kongatása. A borostyán mélysárgájában egy rovar megkövült teste sötétlik.

Az ember sokszor olyan, mint egy borostyánba szorult rovar, mindene megvan, csak épp mozdulni nem tud. – ejti ki a szavakat cserepes száján Ron. Szomjas. Én is szomjas vagyok. A világon mindenki szomjas. Van, aki vízre, van aki egészen másra. Sosem mondtuk ki egymás előtt, mégis egy összenézésből tudtuk már a legelején: ő és én nem azok vagyunk, akiknek álcázzuk magunkat.

Mi lehetett az utolsó gondolata? – tűnődöm.

Két fáradt katona hever a fűben. Nem futnak tovább soha többé. Hiába közeledik egyre inkább a repülőgépek, fegyverropogások és robbanások zaja.

Tudtunk arról, hogy le fogják dobni az atomot. Meg kellett semmisíteni a fizikai világot, hogy a spirituális se élhesse túl.

Ron… mi van, hogyha mégis minden élet számít? Arra gondolok…

Csitt… Meghan, tudom… arra gondolsz, hogy mi van, ha mégis minden levegővétel számít a Harcban?

Pontosan. A világ sokáig egyensúlyban állt. Egészen…

Egészen addig, amíg néhányan már nem akarták beteljesíteni sorsszerepeiket.

Én már előre belefáradtam.

Ne haragudj… tudom, miattam volt. Én nem akartam a saját sorsomba belelépni. Szóval… mi van, ha miattam van ez az egész kibillenés, az Eljövetel?

Már akkor is fáradt voltam, mielőtt megismertelek. Lehet, miattam történik ez. – nézett szét Meghan a mezőn, amit békésen fújt a szél.

A vírusról nem te tehetsz.

A Korona vírusról valóban nem én. De ha az emberek lelkében tomboló eredendő, örökölt vagy kiváltott semmi pillangóhatása... erre a másik vírusra gondolok…

Hogy egyszer beférkőzi magát valaki lelkébe és onnan terjed tova?

Igen.

A katonákéba nem nehéz beférkőzni.

A tiédbe sikerült.

Sikerült… – nézett üveges szemekkel a távolba Ron. Békésen hajladoztak a fűszálak. A lány most először életében hajolt rá Ron vállára. Olyan békés pillanat volt. Még az ágyúszó és a madárcsicsergés is elhallgatott egy percre. Szinte várták az atomot, ami egy lélegzetvétel után robbant fel, egyre nagyobb porfelhőt rajzolva az égre.

Én arra gondolok mégis, hogy ez a vírus. – mondta végül Ron, puszit nyomva a lány homlokára.

A légnyomás érkezése minden választ elsöpört.

 

  
  
 

Markovics Anita költő, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.