Videó

Szabados Árpád videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Magén István: Jelentés a Hold túlsó oldaláról

 

 

 

 

Jelentés a Hold túlsó oldaláról

 


Magén István: Láthatatlan dimenzió

 

 

Vigadjatok, és tegyétek a földre a kezeteket, hogy felmenjek, és álljak a kaputokban, reggelig.

Mitológiai lények jelennek meg ott, ahol a lény, akire ránézünk, mindig újabb és újabb oldaláról mutatkozik meg. Az ősjelenségeket tárgyakként szemléljük, kritizáljuk őket, hogy visszataláljanak. Holnap valami történni fog velünk itt, vagy ott, azon a helyen, ahol iszonyodnak, ahol lehetetlen megbocsátani. A helynek egy meghatározott részén, ott ahol a dolgok alázattal mennek végbe, a fiók mélyére temettem egy fekete-fehér képet. Festünk, érdeklődünk, a gépkocsink forgalmi engedélye meghatározott időre szól, az emóciók felületesek. A hagyomány megismerésére, megjelölésére, háromszöget, rombuszt, trapézt használunk keretként. Híresek, szeretik a napfényt, rágják a szájuk szélét. A vágy, a vágy szelleme, a szárnyas ajtó mögött térdel, a szavunkba vág, eltipor, terjeszkedik, és így tovább. Az igazi, magasabb rendű emberi kapcsolatokat bedarálják, kolbászt főznek belőle, idegesen és tapintatosan félrefordulnak. Emberi tapsvihar tör ki az üresen kongó folyosón. Feljön, anélkül hogy észrevennék, befizeti a kiszabott összeget, és mámorosan távozik.

 

Ruha feszül rajta, elmerül a beszélgetésben, az ideológiai különbségek dacára, a nagy nyüzsgésben. Hatalmas tárgyakat szemlélnek, önigazolásképpen az Úr előtt Budapesten a sikátorokban, és azok valamennyi boltíve alatt, a boltíves kupolák fölött, a kapuk alatt és fölött, a lépcsőházak alatt, a gangok alatt és fölött, az andráskeresztek fölött. És a szövetségek folyamatába be nem avatkoznak. Soha nem derülnek ki a titkos elvárások, a titkos hercegek és királyok soha sem hibásak, nyújtóznak, de a szenvedők sorsát nem ecsetelik. Meglengetik a szárnyukat, ömlik a beszéd, aztán elszivárog. Összevetem őket a hagyományokkal, nem értik, megismétlem a mondatot a legolcsóbb szöveggel, mely valaha megjelent. Vendégek, akiknek festik a bőrét, nők, akiknek színezik az arcát. A következő sorokban megfogalmazzuk azt, amit ez alatt érteni kell. Tovább lapozunk a fejezetekben, és áhítattal roskadunk a porba. Az ég kegyelemben részesíti az embereket büntetés helyett. A ház, az eszme, úgy döntött, hogy újra beléphetek saját otthonomba. Fogalmam sincs miért, talán dacból, mert ilyen dolgok is előfordulnak. Az ember mi egyébre való, mint arra, hogy tökéletességét egyengesse, mindezt, bebizonyították, aztán ügyesen szétválasztották a reflexeket. Rövidre fogom; kísérleteztem, követ törtem. Somfai az ég felé fordulva sírt. Egy tálka kővel és vassal megvendégeltek, aztán utamra bocsátottak. Tarisznyámban elrejtették az adóhivatal követeléseit. A könyveket ledobálták a könyvespolcról. Élve a lehetőségekkel, kétes gazdasági ügyleteket bonyolítottak. Aztán meg kémek jöttek, tisztán tartani a lakást, elárasztották a szobát. Szitkozódnak, ott maradnak meghalni, mintha megbántották volna őket. A hangyák hirtelen megnyugodtak, és mély lélegzetet vettek. Hidat építettem olyan körülmények között, amikor nincs más lehetőség, mint az, hogy az ember folytatása legyen önmagának. Pár földben töltött éjszaka után kirajzott a hangya-katonaság. Aztán egy magas nő, de tényleg olyan magas, a levegőbe emelkedett, és a bolygó meghódítását emlegette. Körülrepülte a Földet, kissé felélénkült, bágyadt mosollyal, csipkés fehérneműben, és csipkés nadrágban repült. Elmondtam a véleményemet, mire ő azt válaszolta, hogy engem sem könnyű felismerni. Hosszú, széles rendetlen haja volt, körülzártnak éreztem magam mellette. Más nők még csinosabbak voltak, és csak bámultak. Az éjszakázásról vitatkoztak. Gyorsan cselekedtek, és engem figyeltek. Kiagyaltam egy különös tervet, melynek főhőse, úgy gondolom, öngyilkos lett, illetve nem lett öngyilkos, csak a többiek, azok, akik szófogadóbbak voltak, mint ő, nagy igyekezetükben eltaposták. Elkészültem a képemmel, és elárultam, hogy félkézzel festek zömök, gyors mozgású embereket. Az egyik nő legalább tíz láb magas volt, és ahogy beszélgettünk, kőtömbök váltak le róla. Jókora, csinos és hosszú volt, két kezében parittya, melytől valamiféle mellékkeresetet remélt. Lehetséges, hogy nem is mellékkeresetet, csak egy kis következményektől mentes figyelmet, mert már régen nincs, és nem is volt, és eltemették egy keddi napon, egyéb napokon nem temetnek, a megszokott tartásban, szétvetett lábbal, csukott szemét a Holdra szegezve. Kissé zavart a bolygóközi anyag, melynek elemei összekeveredtek. 4. Áttanulmányozta a térképeket, aztán döntött, szétlőtte a falvakat több kilométeres körzetben. Ez a nő, akkor büszke, most munkahely után néz, azzal tölti a napjait. Belestem a kulcslyukon, a nő abbahagyta a játékot, és visszafordult. Vacak, törött oszlopok hevertek, melyek elrekesztették a víz útját. A Duna széles, mocsok színű, fenséges fejét rázza, provokál, tele van piszokkal, porral és bűzzel. Sellők játszottak terjedelmes távolságra tőlem a folyó közepén. Azt terveztem, hogy oda úszom hozzájuk, zongorázom, eszem a tortából, és a szalvétával megtörlöm a számat. Áttekintjük azokat a kérdéseket, azokat a szerepeket és fogalmakat, amiket bizonyos liberális emberek áttekintenek. Akik egyébként folyton, össze-vissza, mint a zeneszerző, dallamot fabrikálnak.

 

Hallani szeretnének. Kezdők vagyunk, kevesen vagyunk, nem ismerjük a mondatok szerkezetét, engedünk a nyomásnak, ez a legkevesebb, amit () megértünk, bohóckodunk, mi fiatal férfiak és nők, háromszögletű, meg négyszögletű emberek. Valaki azt mondta, hogy nagyon érdekes lesz vasakarattal ragaszkodni az életünkhöz. A Hold túlsó oldaláról nincsenek értesüléseim, ennek az oka, hogy belezavarodtam, és tényleg csak néha csúszok meg. Ők búslakodnak a jövő felett, hatalmas orgiákat rendeznek, közben filozofálnak, esznek, ürítenek, pofozkodnak, és megölik azt, aki közbeavatkozik. Egy finom repedés a sziklafalon; nevetséges. A Hold túlsó fele becsvágy nélküli és homályos, művészettörténetileg már-már provokáció. A hierarchia csúcsán, a nagy tömegek kiirtása közben senki nem ad magyarázatot. Hullahegyek magasodnak, és a lányok, mindegyik, mint egy finom, csiszolatlan gyémánt, összefogják a ruhájukat, és már csak a tükörből néznek vissza. A gépek üzembe helyezésekor átölelik kényes, gőgös szobatársaikat. Fiatal, fehér, heteroszexuális férfiak és nők érkeznek, énekelnek, igazolványukat mutogatják, sok bolondságot beszélnek, és az egészből nem emlékeznek semmire. Közigazgatási tisztviselők, életre valók, combosak, köhögési roham fogja el őket, amikor felegyenesednek. Fontos dokumentum ez arról, hogy zsúfolt, belvárosi üzletekben vásárolnak. Végig sétálnak a kerten, eloszlatják a félreértéseket, melyeket megcáfolhatnának. Egyre jobban el tudom képzelni a jövőt. Megszökünk, felmondjuk bérleti szerződéseinket, és látomásainkat. Felépítjük a házainkat, van, aki újságot olvas, van, aki ingatlanügynök lesz, van, aki költő. Az alanytól távol állnak bizonyos dolgok. Próbára tesszük a gyermekeinket, és cselekszünk. Privát elismeréseket zsebelünk be, és követeljük a nyilvánosságot. Túl sokan vagyunk ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot. Sehogy sem áll össze a kép. Találtam egy templomot, egyet a teremtett lények közül. Rázummolok a fényképezőgépemmel. Lehet mondani így is, főleg, ha nem vagyok ott, és ez azért van, mert a fennmaradásomhoz szeretnék engedélyt kérni, szeretnék olyanokat mondani, amik véletlenül sem találnak el engem, vagy mást. Olyanokat, melyek nyilvános jelentőségre tettek szert, például káromkodásokat, ítéletet a jövő felett, melyet megálmodunk. Szeretnék olyan szavakat mondani, melyek nem kívánatosak.

 

A nők feladata sikollyal jelezni, ha nem tudnak enni, szülni, pisilni. Kísérletezni, miként lehet fojtogató érzések között várni és várni, és leomlani, mint egy kabát. A nők rádőlnek az asztalra, és metsző hangjuktól megremeg a fal, a székek, a szobrok, és a szomszédos helyek. A nők lehajolnak, és megbüntetnek, és ez a legszigorúbb büntetést jelenti. Élvezet nézni őket, ahogy a székeken ülnek, és a nyugdíjazásukhoz szükséges éveket rakosgatják. Végérvényesen elnyerem azt, hogy nem így, hanem úgy. Hogy az idő egy szobor letört feje. Ugyanarról van szó, arról, hogy valaki itt járt pár hónappal azelőtt, aztán megszökött. Létre jött a kapcsolat, ami arról szól, hogy a homo sapiens élvezi a rombolást. Kerülget, nem szól, szeretne félrevezetni, aztán haza megy a gyerekeihez. A Holdon a kráterekben a porban alszik a palota, Totya királyé, a csúszómászó állatok is alszanak, alszanak a srácok, a csavargók, a melegek, a bénák, a nagyfejűek, a keresztények és a zsidók, a muszlimok is, mindenki, aki van, és aki lesz. Taxit bérelek nevetséges összegért, és a mutatóujjamat ráteszem a sebre. Beledugom az ujjamat a véres sebbe, az izomba, a húsba, melybe beledöftek. Nézem a telekkönyvi bejegyzéseket. Az egész Hold, mintha a rádióból szólna, azt kérdezem, miért volt erre szükség? Ki az, aki az élete hátralévő részét velem tölti a Holdon egy szállodaszobában?

És vegyél magadnak követ, őröld meg, és csinálj magadnak homokot. Énekelj, szólítsd a népet, és legyenek munkatársaid. Öltsd fel az igazságot, mint a páncélt, és lógj meg, és fuss. És próbálj magától értetődőnek mutatkozni.

 

 

 

 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.