Keresés a honlapon:

Lovász Évi: Alex ollója (1. rész)

 

 

 

 

Alex ollója

 

1.

 

Magam vágom a hajam, és ez nálam elvi kérdés. Az ollóm épp úgy csattog a saját fürdőszobámban, mint a boncteremben. Naponta több halottban is megmártom, na, nehogy már egy fodrász csonkolja az én hajamat… Öntömjénezés volna, magamutogató hedonizmus. Bár a homoszexuálisok szeretik az ilyesmit. A feltűnést, a provokációt mindig és mindenhol, hogy állandóan szembesülniük kelljen azzal, ahogy nem fogadják el őket.

Én boncmester vagyok. És homoszexuális.

Én más vagyok.

 

A hajam szőke és hosszú. Nagyon óvatos vagyok, amikor olló van a kezemben. A szerveket úgy kell felbontanom, mintha gép szeletelné, bár én jobb vagyok. Mindig csak annyit vágok, amennyi a látszathoz feltétlenül szükséges. Ne túl rövid, ne túl hosszú. A gépek olykor mohók, én sosem esem ebbe a hibába. Szerencsém is van. Az arcvonásaim finomak és nőiesek, az embereknek sosem jut eszükbe rólam semmilyen brutalitás. Pedig brutális a kézi munkám, és olyan kemény vagyok, hogy ha be akarok hatolni…

Tükrökkel veszem körbe magam, az eszközömet villantó fény éle vágja át a bal kamrát. A szív közepében vajúdja magát újszülötté minden késztetésem, mi épp itt veszik. A fekete lyukba szoborlélekkel hatolok, determinált művésziséggel. A hetedik terem van elzárva, a beteljesületlen álmok szülőszobája, a bal kamra legbelseje, és a világon csak egyetlen kulcs nyitja.

A kulcs én vagyok. A szív egyre szűkülő termek sora.

 

Mielőtt elképzelem magam rövid hajjal, leteszem az ollót. Annyi minden mást kellene még elmetszenem. Nick Cave: Death is not the end-jét hallgatom. Ömlengés, magamutogató heroinizmus. Huszonhétszer szúrja a vénámba, hogy a halál nem a vég. Meg tudom érteni. Az ébredés utáni első négy percben én is ennyiszer mondom el a tükörnek, hogy nő vagyok. A megcsonkolt igazság aztán bifurkációvá bontja az utat.

A keresztutak úgy jönnek létre, ahogy az ember tánclépésekké lágyul. A kígyó kettőzött nyelve is csak egy szerencsétlen helyzet, mert a foga így is, úgy is behatol. És a méreg – akár a himnikus heroin – ezután két biokémiai utat választhat magának. Orgazmus vagy halál.

A húsvét hétfői legelső kliensem a halálba halt bele. Én az orgazmusba fogok. Ő még feltámadhat, én minden isteni beavatkozást homlokegyenest elutasítok. Könnyen jött narcizmus volna.

 

Harmadnapon aztán én is bevallom magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. Aznap a reggeli fénnyel élezem képzeletem, és a tükör rövid hajúnak mutat majd, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe. Napfénytől fog szikrázni a terem, akkor is, ha a legbelsőnek sosem lehet ablaka.

Vagy biblikus mítosz marad az egész... minden utópisztikus álmot boncolló hasít majd örökké laffogóvá. Ollók rémálma volna az irreverzibilis végzet. Pokolba veled, Nick Cave!

Az igazi jósok sohasem szúrnák magukba a tiltott gyümölcs oldatát, mégis tudnak a fa levéltenyereiből olvasni. Így találkoztam anno Occam-mal.

 

A legszívdöglesztőbb ápoló volt a kómás részlegen. Ragyogó szépsége hiába sütött, égetett fekete szélű lyukakat a termek kemény-fehér lepedőjére, senki nem láthatta őt. Fényköpenyében bujkált a halott álmok osztályán. Hétfőnként borotvával és ollóval szántott végig az élő holtakon. Makulátlan mesterfodrász volt, az ápoltak éltükben sem tűnhettek soha ennyire vérpezsdítően elevennek, mint Occam kezelései alatt.

Újraélesztett. Engem, bennem minden gyökérig irtott virágoskertet. Általa álmodhattam fényszínt az ablaktalan hidegsebészetre, ha hűtőtermek szele már lividdé ette ajtóm zárjait.

Occam széppé vágott, míg én a szépet aprítottam meg nem történtté. Occam a szerelmem lett. De nem tudott a homoszexualitásról.

 

2.

 

Gyakorlott ujjai voltak a vénaszúráshoz. Ott álltam a terem félfájához dőlve, úgy, mint aki szemtelenül lazán szexi. A vékony csövek körbedorombolták puha kézfejét. Gyengéd volt. Pedig megszokta, hogy a töltésnél nincs tovább. Feltölt, mint az az érdes kezű, foghíjas tájszólású benzinkutas fiú, szombat reggelente a kocsimat. Aztán leszív, átragaszt, megmos, kimér és cserél… és én többé nem vágyom a benzinillatú nyakhajlatra. Nem kell a deltaizomból feltörő erő, amivel megbikázta a tartályomat.

Most már csak kómába szeretnék esni.

Előbb nézett rám, mint ahogy tudatosult bennem, ezt tényleg fennhangon közöltem vele, és a hat másik beparkolt emberszövettel. Többé nem éreztem magam szemtelenül lazán szexinek ott az ajtóban. Nem szólt, csak intett, és én megszeppenten léptem be hozzá.

 

Az olló is gyönyörűen festett az ujjpercei között, egészen megbabonázott az ízületi szalagok és párnaizmok hajlékony ereje. Pontatlan volt és amatőr, mert túlzottan elveszett a részletekben. Minden hajszálat külön-külön csavart a bőrére, és csak akkor vágott, amikor már minden tekintetben megfigyelte az elfordulási tulajdonságokat.

A patológiáról vagy – a hangja akár egy sírkert mamutfenyők által közrezárt, mozdulatlan köddel óvott lugasában, ahol csak egymás tekintetében mártózunk: ősztiszta, cseppekben párától tapadós; kegyetlen tükreim szakadékokká folynak, ahogy elönt a vágy, fenyőízű nyelvét érzem az enyémen. Bólintok, már ha a szempillarángás annak számít.

És nem, a mamutfenyők ősz-visszhangja övében nem ilyennek láttam a szemét: ott fenyőgyanta, ahogy a bűntelenül megszülető nap első szelíd sugara átvilágítja – itt feketén dől rám.

Ami ott, lent van, annál mindenképp jobb a kóma.

Nagyméretű sebtapasz kúszik nyaki pulzusa feletti bőrén, le, átcsípve kulcscsontját, majd fehér inggallérja alatt merül el. Megsérült. Megsértették. Fenyőág. Egy olló.

Itt boldogok.

Micsoda? Boldogok?

Boldogok a szelídek.

Mert övék lesz a föld?!

Végre benyilall közénk az első szelíd napsugár, és rám mosolyog. A szeme borostyánabb most, mint a gyantát nedvedző fák körében. Beleszeretek.

Ha a kómában nyugvóké lenne a föld, nem lenne senki, aki ápolja őket.

Nem lennének boldogok – a hangomat hálóként takarja be a nap, ahogy párolgásnak indult tükörcseppjeim nyákként vonja magához, szövetté szerveződök. Csak meg kell várnom a szelet, hogy Occam lehelete fölé feszítsen ki, mint merev hajótestvitorlát.

Belém szeret.

 

Az ollótól is elalélok, de a horizont végén túlra is ellátnék, amikor borotva villan a kezében. Flörtölünk. Ő lazább, szexibb, én csak próbálok az lenni, de zavar még, ahogy az ápoltakkal beszél. A halottakkal. Mint egy parkolóban, ahol nem tudhatod, melyik járgányból fürkésznek és élveznek veled ingyen peep-show-t, miközben minden ülés üres.

 

Még nem tudom eldönteni, hogy tűlevelek közé bújnék-e, vagy tükörsima tó közepébe. De vele! Miatta ketté hasítanám portalan tükröm, ferdén vágnék, és egyenetlenül. Cafrangokba gyűrném az ágy bőrét, felhorzsolnám őt ölelve a kárpitot, és csak fürödnék, úsznék, lubickolnék benne, hagyva, ahogy az alkony megrepedő ege fölöttünk éjszakába vérzik.

A patológiáról vagy – könny gyűlik szempillám alá, mert borotvája aprón megvágja tökéletes kéz bőrét... a nyakánál ki zavarta sebesülésig? – Melyik szelíd bárányomért jöttél?

 

Nonnea pulla. Bíborlila apácavirág illik hozzá és Miso leves. Olyan közel voltam, hogy elhívjam vacsorázni. Gyászfelhők léptek közbe purulens szurokköddel. Félek tőle, megszeppenve csúszkálok elragadva az ajtófélfát.

 

3.

 

Minden vágható. Az időt óramutató darabolja, a napfényt árnyvilággá szabdalják a felhők – vonszolódva kúsznak a horizont felé. Semmi sem állandó. Fényvisszaverődésekben a lét, addig, míg meg nem szakad a harang.

A mamutfenyő csúcsa szakadt rá. Negyven méter magasból is hallottam, ahogy kettétörik a gerince. Hat helyen. Mint puzzle darabok, a köd úgy takarta be őt, előlem gyorsan a látleletet. Húzta magával lefelé a kora téli felhőt, arcba préselt párnát, hogy egyszerre fulladjon halálra torkom borzalmas sikolya.

Egyszerre ütött be a fehér és a fekete. Párát pislogtam, míg abszolúttá feketült agyamban a tűlevélzet. Állandósult talpam alatt a tél, pedig tudhattam volna… A veszteséget mindig hanyagság előzi meg. Bolond, nemtörődöm könnyelműség. Önáltató egoizmus, színvak remény, hogy a nap kisüt még. Végül lemásztam. Vörösre számítottam, de a vér is fekete volt. Csillag alakban fagyott meg a holttest, és mintha körbe rajzolta volna őt az erdő.

Tőlem próbálta védeni. A halálát.
Azóta fázik a kezem.

 

Gerincében érzi a hideget, ahogy megfogja a kezem. Csigolyái pokolba vezető csigalépcsők, amin talán a rettenet fut végig. De ő a Szépség, én a Szörnyeteg. Nem hisz az örök télben, akkor sem, ha azóta tükrei mögött tart zárva engem a ködvilág.

Többször kellene feljönnöd, lefagy a kezed ott – most lenne bátorságom megszorítani, magamhoz húzni, közel érezni arcbőrét az enyémhez, de talán csak azért érinti jégszoborszívem üvegajtaját, mert tudja, kiért jöttem.

Ő egy lekapcsolt, Occam. Egy órája a patológiáé – bárcsak forró lenne a sóhajom, de ez nem egy hulla, ami előtt állunk kézen fogva. Ezt még mindig csipogtatják Occam gépei. Valahogy mégsem egy lekapcsolt. – Istent játszol?

Minden vágható. Ítélet hasítja érintésünk velejét. Elvakított a metsző létfény. Bolond voltam, vakmerően gerinctelen. A novemberi köd előtt mindig van hatvan perc, amikor hullamerev az ég tengerkék szeme, csak aztán zúzza össze vízióját a tél. Agyszövetestül.

Negyven méter mélyre nyúlok a kezéért:

Egyik kómás sem ér meg annyit, hogy ítélkezzek. És az ápolója fölött. – Occam szeme fenyőzöld, én szürkébe zuhanok. – Bajba kerülsz, ha az osztályos orvos rájön.

A tükör holtterében szenvedtem sérülést. A bőröm ezüstként repedt pókhálófonatban. A tükör bőrszövettel védte magát, én törtem helyette.

Ő megér ennyit, Alex. Mindent megér. – Ő kapja el az én kezem, próbálja melegíteni. – Az apácavirág a kedvence, fokokat nő a hő keddenként. Az a kertnap. Mindig kitavaszodik idebent.

Most már csak én szeretnék kómába esni. Nem akarom, hogy másnak is tavasz legyen. Vacsora helyett virágszedésre hívom. Bolond vezeklés talán, pojácás önmegtagadás.

De ő megér ennyit. Mindent megér.

Az óriás mamutfenyő teteje egyszerűen csak odébbállt. Cserbenhagyva csattant tovább. És a köd, amit az aljnövényzet avarkönnyei elnyeltek a mélyben, tizenkettő szeletre nyírta agyamban a védelem körét. Csillagot őrölt, az én csillagomat. Minden szelvénye időtlen mutatóvá dermedt a színtelen holttérben. Mint tükörtörés pókláb ágazata, hullamerev óramutató, hervadó szövetként hatolt be az elevenbe, s együtt fagyott minden reménnyel, mi találkozásunk első másodpercében halálra ítéltetett röpke életillatra csábított.

A kígyó kettőzött nyelve csak egy szerencsétlen helyzet. Amíg méregfogak mögül sziszeg, álmot láttat, bűnös képzelgésre csábít.

Én boncmester vagyok. Ölnöm kellett volna. Hullává ezt az emberszövetet.

Maradj velem, levágom a hajad – szorított kikeletet ujjaim közé Occam. De dolgoznom kellett. Hatvan másodperc múlva a sebészek kezdenek kaszabolni. És ha így tesznek, hatvan másodpercen belül akarnak gyorsfagyasztott metszetet arról, mennyire a sötétben tapogatózva vagdosnak nyakakban, mellkasokban… Mohón, kígyóként mérgezve halálra az épet, a Szépséget.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-03-04 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.