VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
Nyitott ablakodat becsapta a huzat! Megfagyott bennem az elgémberedett vér, mint gyerekjajgatástól a facebook, sokkoló: vénasszonyi nyár rak fészket szilánkjaidból. Hagyd az üveget! Nehogy vérezni kezdj a rendrakásban! Cirokseprűs szelek, boszorkányorkánok járnak az almásban, megtörtséged tojáshéjait hájjal kenegeted az ősz ellen, kosárképeddel belepirulsz az ágy némaságába, minden reggel észreveszed, milyen tágas és üres, az álmodás keresztezett lábai közül kivetkezett, önmagából.
"... ott marad lehorgasztott fejjel
Rainer Maria Rilke Ősz.
Lombok hullnak, hullnak oly messziről, talán az ég távoli hervadó kertjeiből; hullnak, tagadhatatlan kényszerűséggel.
És az elnehezült Föld az éjszakákba zuhan, Csillagközi térből a rideg magányba.
Mindnyájan lehullunk. Ez a kéz is. S nézd a másokét: mind ugyanígy.
De Egyvalaki mégis e zuhanások alá végtelen gyöngéden tenyerét tartja.
Csak kettőt ismerek: kint vagy bent, tőlem idegen a küszöbön ücsörgés. Elvesztem az egyirányú utcában, a földön egy feldobott pénzérme elkeseredésében az élére állt.
Vágyaknak nyitott ajtón át szökött ki az otthon-meleg, hiányoddal becsavarodva érzem magamon
a kilakoltatott ember meztelenségét.
Elballagnak a hallgatagok. Az összezárt fogak nemzedéke. Sorban, elgondolkodva, egymás nyomába lépve, ki fásultan, ki berzenkedve, de mindig ritka, szűrt szavakkal. Az elhallgatottak. A lehallgatottak. A kihallgatottak. Az elhallgatók és az elhallgattatottak. Körülöttük dübörgő a csönd. Fülsüketítő a róluk hallgatás.
Madár Üvegkalitkában
Zenész a diófa alatt A nyár gombos harmonika, kovácssegéd kezd dalt, mindjárt kezdi, augusztus fúj széthúzott fújtatót, vagy a rét, ami eltűnő vízdudákkal van tele, és annyi ilyen van, csak az őzek látják, a nagypénteken megfürösztött lovak, hetven év múltán is a hangot felcsendülni hallom, hiszek mindenben, aminek köze van új napokhoz, elvesztett ruhákhoz, cipőkhöz, kötélen csonttáfagyott lepedőkhöz, a hangszerhez, amin Drácz János játszott a diófa alatt,
Örvény
Csakráid surrogását hallani. Gerincedre kövült a láva – gyöngyeidet, mint szaloncukrot rejted sztaniolba, csörgő celofánba. Savtalanítod gondolataid, át ne marják az agyhártyát. Tüzet szítasz a szövetek alatt, navigálod a boldogság ékköveit.
Kafkát olvasva lépek az örvénybe – lobbanj, szűkülj a körbe, s vizsgáld meg, ki maradt kinn, ki benned örökre.
néha mintha bennem és velem születnének újra a színek és mutatnák azt ami biztos hogy nem én vagyok de mindig velem volt és sejtéseiben ott van a valahol a valamikor bármi megtörténhet minden esélye és soha nem kéri magát számon rajtam persze hangulataim hullámzásában szabad prédaként viselkedek megérzi hogy máig nem sikerült felnőnöm és sérülni is még mindig csak gyerekként tudok
ÖRÖKTÉL: ELMÚLT NOVEMBER Nagy Gáspárhoz
Bevonjuk az eget: óriás vitorlát. Horizontunk póktojásos kulcslyuk. Volt egy ország, milyen ország? Merre volt se tudjuk.
Lángol az erdő Szibériában, a változatosság kedvéért már nemcsak az ősfák, fenyvesek égnek: lángra kapott és izzik a tőzeg, oltani azt végképp lehetetlen, olvad alatta a jég, a fagyott föld, sarki olajtartályok csöndben ontják mérgük a tengervízbe.
Szombat van. Január. Délután. Kinézek. A Duna, a Sziget fái. Nincsenek sirályok, nem látok egyet sem. Gyógyszeríz a számban. Kicsit szédelgek. Kórházban voltam. A dühöngő osztályon. Hárman feküdtünk egy kicsiny, kétágyas szobában. Ágyamon se paplan, se párna. Csak a huzat. Azzal takarództam. Nem voltam odavaló, tudták a nővérek. Semmi helyünk nincsen, nagy a zsúfoltság, mondták. Négy napig voltam ott. A zárton. A sarokban. A hegyen, magasan a város felett.
Árnyékok És elalszol, de nem tudod, mert nem érzed
Sárbagyalázva a liliomok letördelve mind az orgonák rázza a szél a nyárfavattalombot mint molyrágta színházi tollboát
Iszamos kampón vért izzadó hazai friss húsok lógnak a pillangókéses kerítésen a koronavírusok
Egy céltalan állomáson kihány magából a vonat, mint egy zavaros pocsolyába, úgy esem arccal a városba. A katakombaszagú aluljáróban pokrócba csavart hajléktalan a területét féltve vicsorog. A téren ágak meztelenkednek, falevelek fogócskáznak a földön, fiúk sétálnak kézen fogva. Eszembe jut, mikor itt találkoztunk, és köszönésképpen megérintettelek a magam udvariatlan módján. Most leszegett fejjel sunnyogok, nehogy észrevegyenek az ismerős padok.
Varanasi
Szennyes rongyaim a követ csókdossák és szitkaimtól iszamos a ghát. Hűtlen szívem mossa, mossa magát.
Ab ovo Eredendően a bűn a hunyó
Úgy hírlik Trump az új Círus. Az Örökkévaló újfent Egy pogány uralkodót használna? Hogy mire? Apokrif tartalom. Macron Nabukodonozorként politizál. A volt gyarmatokat mind egybegyűjti. Összekapcsolja Afrikát Európával. Még nem látott a világ olyan birodalmat, Amilyen ebből kikerekedik.
Mindenütt csurog a vérem Mintha a mindenség megfagyott volna miközöttünk, a sikoltás is, ami te voltál, mint egy tücskös éjszaka, ami megint sírással világosodik ki, ha elfut a nyár, mindenütt csurog a vérem, hogy ne ismerje meg őszi hangomat páskomi homok, könnyes arcom a Hóvirág-forrás tükre ne nézegesse, ne tudjak semmit az utazásokról, sorsokról itt, most, mezőre kuporodva a szabadság szép szaváról, gyűlöletről, megaláztatásról, az elmenekülőkről és a fájdalomról, bódogtenyérről, melynek levelei folyton kitépik belőlem az emlékeket, voltam-e levendulád az imakönyvben?
A BAROM
Künn áll az esőn, mint nemtörődöm istenek. Hová mozdulna, minek? Áll a hideg záporba forduló mezőn, ahogy a háttal kiváró csorda: fülét se billenti, áll az esőben.
MINT EGY RANDEVÚN
Mint egy randevún, valami mindig megtapad. Hol a színe, hol a fonákja. Patchwork-életünk percenként dagad. A perc nem az időben van. A síp nem a mi szánkban. A gyónás, mint mindig, elmarad. 
|
