VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
Az ember egyszer csak magára marad, ahogy elindult, amikor elszakadt. Az út végére is ugyanúgy ér. Elpattan valami. Talán egy ér. Az idő és tér ott elveszett. Már nem kergeti a felleget. Az avar lehet oly hangtalan, ha hűvös ősszel betakar, s ahogy alatta bomlik az élet nyűtt sejtekből ismét ébred. Kibújik bimbó, sziklevél, féreg, rovar. Szárny rebben és nem jut eszébe egynek sem, ha földre született röppenjen.
Botz Yvette: Tél
A szemlélődés útjain nem sok virág nyílik, de vannak köztük kövek. Patakok, lassan érlelődő mozdulatok. Mintha kivéste volna a tájat az ember. A vizek hálóba fonva szövik át az emlékezés rétjeit. De már a víz sem ugyanaz. Lélegeznél, de tüdőd a párás lombokon fennakad. Kocsonyás tekinteted rezeg
a vékonnyá csiszolt álmok talpkövein.
"A térképek, amiket kislányként rajzoltam" – igen ám, de aztán a nagyitól megtudtam, hogy mégiscsak fiú vagyok. Jöttek a testképek. Tizennégy volnék? Itt az idő, hogy elkezdjek csúnyán beszélni. Az erőszak csak foltokban kerülget, s mint vízbefúló falevelet, többnyire nem is látni, de a jelene tudható. – Tarts titokban – mondtam. Nem akarom, hogy beszéljenek erről a helyről, vagyis rólam.
körbesétáltatja tekintetét a szürkületben a tujasor felett húzódó íven az utcalámpák szivárgó fehér derengésében a mars bukkan fel elsőnek nem nagy kunszt gondolja sietség nélkül idézi fel a mars-szondák felvételein morzsolódó tengerfenék rozsdavörös kőhullámait az emlékezetéből
Alighogy kitört, feltartóztathatatlanul terjed. Mindent hermetikusan lezártak, megmozdult ellene az egész világ. De hiába minden. A szeretet nem opponálható.
Nekem az eső
Én a saját utamon megyek állhatnak előttem nagy hegyek magam vonszolom át magamat ne segítsen senki, húzná a hajamat!
Én a saját utamon megyek s nem kell, hogy kegyeltje legyek senkinek, sok lenne az ára tudom, hogy lelkemet költené magára.
Én a saját utamon megyek célom, hogy megmásszam a hegyet egyszer, talán majd feljebb jutok s ha nem, remélem lejjebb nem gurulok.
GÖRÖG DRÁMA I
Azt mondod, drámákban élek, azt mondom, talán. És annyit még: félek. Azt mondod, ennyi volt, azt mondom, ennyi se lesz, ha kihúzzuk fogát a fénynek.
Féreglyuk, és az a másik, a fekete nyílik meg minden gyűlölködő szájon, minden mozdulatban, mi nem őszinte, a gondolatban, ha távol, a nem direkt beszédben, és az imában, ha álca.
Ötnegyedes időben
Először a tea: a szurokfű olajnyomata szájpadlásomon. Aztán a többi békítő tárgymoccanás, kiolvasó játék. Virrasztó átadás az idő hóbortjainak. S most már miseruhának meztelenedő Tested minden ötödik negyedben.
esély
előbb megélted, azután meg írtad (vagy éppen át, van, amit sokadszor). legjobb éveidben párhuzamosan művelni tudtad a kettőt. egy ideje a párhuzam ellentétes előjellel érvényesül: írod, hogy átéld meglévő szövegeidet, mintha felvételt nyertél volna a holt költők társaságába.
Előtt
Már megint ezek a tarlók, fehér-dombos rozs-keresztek, kőből a kötél, ha indulunk gyalog, mezítláb, meglehet, mintha föld nyelte falunevekkel dobálóznánk.
Ujjunkat vérrel pettyezte vas, azóta a mély seb beforrt, de olyan rég volt, semmit nem tudunk egymásról, hidak habzanak, a kepék kévehegyek, beisszák a sírást.
1. Első
A szívem egy repülőgép, ami épp leszállni készül San Francisco felett. Késő este van, nyújtogatja a futóműveit, mint végtagjait egy ébredező oroszlán. A földet figyelve gyönyörködik, a fekete textúrán csoportokba tömörülnek a fénypontok. Erőlteti a szemeit, hátha meg tudja mondani, mi lehet a forrásuk.
Hangoló
éltem én is, mint kőszobor – ártéri krisztus a víz alatt,
de a városokat meztelen lábbal járom a szélben – gyűrött kottám nyirkos bőrömre tapad
hűvös áramlattal érkezel, szemed vérmező – életem hullámsír, öledben örök temető
VIGYÁZZ RÁM! Szapphói strófákban
Végre itthon! Már alig él a szívem! Benn a házban nem fenyegetsz, te vírus! Ég a villany, és koronát a lámpa- glória tesz rám.
Ágyba bújva, újra a régi vágyak éjre várnak. És aki így csinálja, jó. Ki mégse bírja bezárva, kintre óvatosan csak!
Lásd, a szájmaszk véd, amig – ó –, a vírus- vész alább hagy majd. Rizikó, amíg tart. Gond a járvány. Illan a kór, a vész majd. Jól te vigyázz rám!
Dalolva szép a posztban is az élet A nagymutató kicsapta az időből a reményt Egykori bagolyszárnyakon a semmibe szállva Huhogva hívta szivárványos egét A meg nem születettet Vizes pohárból öntötte ki A teraszra, ahol paradicsomok gurultak Szerteszét a valóság felé És gyermek-sziluettek és hologramok Várták a becsapódásra kész fényt
hiányaink
a hiányból nincs hiány csukott ablak mögül bámulom a szezonvégi színeket a sok egymást is taszító tegnapot kiselejtezett álmok bomlástermékeként próbálom lekésni a halált de nem tudom kitépni az álnok zsibbadást vérem belesajdul ha nem vagy itt álmomban múltunkkal helyettesítelek újrafestem a mosolyod s a szívedbe tetovált utolsó mondatot – de okos dolog-e hűnek maradni a kimondott szóhoz ha a hóhérom te vagy
Sohasem láttam az apám sírját.
Nem mintha elfelejtettem volna azokat a feddő szemeit, sem a hatalmas keze nyomát az esti kilincseinken minden éjjel félig elfordulnak és ő jönne besározva világi dolgoktól zömök és szótlan mintha egész nap csak várnám felkészülten, hogy újraformálják mindannyiunk alakját de most az esti kilincsek némák nem ismernek fel minket, ahogy elhaladunk mellettük.
Baky Péter tollrajza
felhővel takarózik az újhold születik benne opálos remény csillagkavicsok közt rejtőző búvópatak ezüst szálakból hímzett szótakaró a mindenség titkát rejtő éjjelek sötét egén alszik a világ vele együtt lélegzik valami fehér hiány kesze-kusza út 
|
