VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
Baky Péter tollrajza
Szegény öregek panaszai, járvány idején
Kávéillat és mély bíbor lebben a teremben. Bársonykötésben a könyvek, zöld könyöklő posztó az íróasztalon, halvány csillárfény keveredik a hangjegyek diszkréten halk melankóliájába. Ez itt tulajdonképpen az én szobám. A sarokban új festményen dolgozik Renoir, Bach a via dolorosa másfél kilométerét járja újra (és újra), hogy minél hitelesebb lehessen a Passió, mit komponál. A francia szalonban gardedámok önfeledt csevegése. Erkélyem innovatív, mondhatni talán avantgard, itt Delacroix rendezett be éppen egy kisebb lovardát, hol most is elszánt türelemmel csitítgatja villámlástól megriadt lovát. Éjszaka lehet, talán hajnalodik
Signum
Nyárfavirágzás
Nyílik a nyárfa kabócabolyha viszi a lomha lepke-lég
szállongva hull lebegve szárnyal hó- zuhatagként zúdul feléd
tollpihezápor kavarog, táncol orrodon landol
pillád takarja
Abdullah: Idegesek, félnek, mutogatnak rám, vagy éppen megsimogatnak…Nem értem. A nők le vannak vetkőzve – az utcákon is. Elfordulok tőlük, ők kuncognak, majd visszafordulok feléjük és nem találom se a mosolyomat, se a megvetésemet…
Lehet-e őrizni tovább ezeket az egymásba átforrt kazlakat, a mellünkbe tűzött gyertyákat, madarat, tengert, kemence kopott kövét, kurugláját, seb csúnya sötétjét, lepokrócozott lovat, úszó fölleget, vaslándzsa-kerítést, hóban kiürült méhű szűz Madonnát, mezei borzas virágot, világ ékességét, árva bűnösök asszony anyját, nem várva soha megárasztott vizekre, egy villám fényére, fél-alvó udvarokra, ablakokra, macskanyelvű lepkékre, amikor vergődő szárnyakkal a cseréptál-nappalba szállnak,
kidobósecc-pecc kislány ugorj csak kimehetsz az udvarra holnapután fogás után bejöhetsz a házba cérnára fűzlek ha cinegére énekelsz ugorj cica kapd el végre az egérre férfitérre
huss
Allúzió a szerelem, szívek tündérszép allúziója …
Akkor, útközben, épp a meztelen ebédre menet, ritmikus üvöltés állított meg a Giovanni szobájából, a felkapott és proccos 118. Nyugati sugárút és a dohos homályba futó Wesselényi utca sarkán, kattogó bakelitről, vagy tán nyávogó, szalagos magnóról? A régi nóta:
Hogy nemzedékem legjobbjai nem hisznek nemzedékem legjobbjainak, hisz nemzedékem legjobbjai nem bíznak nemzedékem legjobbjaiban látva, némán lapulnak nemzedékem legjobbjai, nem szólnak, nem írnak, nem üzennek, csak félnek fogvacogva, hogy hirtelen kiderül, nem is ők nemzedékem legjobbjai.
Pandémia idején
Változtatni szükséges. A régi nem mehet tovább. Határtalan önzésében az ember mindenható Úrnak képzeli magát. Olyan felfuvalkodott lett, csak pusztít, Pénznek, Hatalomnak hódol, tönkre tesz. Haldoklik a Föld. Majd természeti, társadalmi kataklizma lengedez fejünk felett, s láthatatlan vírusok tanítanak félelmet, alázatot, hiszen a fenntarthatóság vizsgáján az emberiség réges rég elbukott. Nézz szembe bűneiddel, zárkózz be, mert elért a büntetés: ölts zsákruhát. S irgalomért kérleld, kérleld imában a Mindenség Urát.
borostyánkőbe zárt tekintettel nézel magadba
Árnyék magja izzaszt,
jelek
valahova a sarokba dobtam vannak rá szavaim poros lomokban kutatok hitehagyottan mint aki pont azt a hangot nem leli kezdőbetűt sem nem idézem nem kötöm kijelentő módba csak egy vessző- futás felkiáltásait hozz valakit akinek a megbocsátás a mestersége kéményébe korommal vési be mentségeim nem használ kérdő- jelet azonnal temet majd felszáll a hatos villamosra észak felé menet
Kalligráfia
éjjelente hallani ahogy nőnek a fák különös hangjai egy áttetsző membránon alvó misztériumnak földhöz ragadt táncolni vágyó hajadonok valami mély szikra táplálja őket míg porrá málló évtizedekben mosdatják földbe gyökerező lábuk
mindenki alszik te nem alszol verseket olvasol a macska néha kinyitja félszemét és rád sandít
szokatlan hangokat ad időnként a komputered vagy a telefonod, jelentkezik valaki vagy sms érkezik
Nem megszokásból vágyódikValami után Egymásba mart tér és idő. Az épp lélegzetet venni készülő, veszekedő szülők. Majd a lépcsőházban kipukkant 1 villanykörte. Jorge Luis Borges, akit táplált az öntött tükör földje, a cserepeket összesöpörte. Egy aranyló vödörbe. Majd szárnyai nőttek. S elillant az egekbe szőve. A plébános a torony ablakából integetéssel üdvözölte. S felállt a karján a szőre.
Pedig nő is vagyok. Megszülettem, és itt vagyok azok között, akiktől én is várnám, hogy szeressenek. Biztos vagytok sokan, akik csak rám várnátok, de én nem tudom, hogy hol vagytok, s Ti meg nem is sejtitek, hogy én hol létezem. Lennék számotokra a szerető és a kételyt okozó, a szűz és a férfifaló, a férfiak által megvetett tudós nő. Lennék számotokra zaj és csend, vagy mennydörgés, gyűlölet, szerelem tárgya és prédája, és a poklok fenekére kergetnélek benneteket a nézésemmel, és az égig emelnélek benneteket csókjaimmal, öleléseimmel. Gyűlölnétek és szeretnétek engemet egyszerre, holott én csak teljes önmagamat nyújtanám át nektek, hogy egyszer majd valamikor igazat szóljatok rólam. Mert nőiségemben megismerhetetlen és kifürkészhetetlen vagyok,
örök csalfaság, hűség és efféle szertelenség,
HOLTAK HÁZA
Szilvakék ég. Fehér sírkövek nyája a buja földben. A lelkek párája fölfelé száll, aztán elenyészik. A lélek nélkül maradt árva test a földbe rejtve bomlik tovább.
Így válik el könnyű és nehéz, mi összekötve az ember nevet viselte.
Haldokló virágok. Halhatatlan műanyag koszorúk. Önemésztő gyertyák. Fejfák. Sírkövek. Síró kövek, az emlékezés kavicsai.
Az idő folyója hömpölyög. Az emlékezők követik azokat, akikre emlékeztek.
Pár évszázad, és az emlékezőkre sem emlékszik már senki. Milyen lesz a nemlét?
Milyen, ha van, a feltámadás?
Tavasz előttLencsét, kölest válogattál, tűrtél szolgaságot: adtak végül fizetségül hazugságot, jó nagy zsákot.
Menjél messze, tanácsolták, Óperencián is túlra: nem kell a bandába, ki nem azt a nótát fújja.
Sír, zokog a szél, menekül előle ázott falevél. Mint széttaposott avar, szívós, puha legyél:
süppedj talpuk alá, mint a kinyúlt szőnyeg, hadd lépjenek komótosan széllelbélelt szörnyek.
Felvonulnak: üvegszemű, karót nyelt, savósápadt sereg. Egyenként pöffeszkedik, együtt drótra fűzve pereg.
Eljön majd a tél is, elül majd a szél is. Földmélyi rideg magányban új mag érlelődik; pattan: feszült ideg.
Kihajt, kinő, magasba tör egykor elültetett lencséd. Fagyból rügy fakad, számkivetésből sarjad a szerencséd.
|
