A sípszó után

Drága Márta! Tegnap elhatároztam, hogy nem írok többet. Azt hiszem, kiégtem. Próbálkozom valami rendszert vinni az életembe, hogy legyen valami értelme is a mindennapoknak, de amikor leülök a gép elé, még azt is elfelejtem, hogy pár perccel ezelőtt mi jutott az eszembe, miről akartam írni. Ostoba helyzet. Legutóbb pogácsát akartam készíteni. Ott álltam a keverőtál felett, és fogalmam sem volt, beletettem-e a tojást, és mennyit? Aztán sajtot akartam reszelni, mert szoktam a tésztába azt is tenni. Olyan selymessé teszi a pogácsát, és amikor sütés közben elolvad. Mit is akartam mondani? Igen. Tudtam, de azt hiszem már mindegy.

Voltam orvosnál. Azt mondta, ne ijedjek meg, de sok kivizsgálás vár rám. Meg kell tudniuk, hogy a daganat milyen állapotban van, és hogy mennyire rosszindulatú. Nem ijedtem meg. Engem nem lehet megijeszteni. Nyitottam egy dossziét. Beletettem a papírokat, az összes beutalót, és a leleteket. A doki nagyon rendes. Egy cetlire felírta, mikor, hova kell mennem. Lelkemre kötötte, hogy ne hagyjak ki egyetlen vizsgálatot sem, mert akkor megint hónapokat kell várni, és nem tudjuk időben meg, mi is okozza az emlékezet kiesést. Mondtam neki, hogy nekem nincs emlékezetkiesésem, mert pontosan emlékszem mindenre. Mosolygott. Úgy látszik, sikerült jókedvre derítenem.

A caesar vagy semmi

(részlet)

II.

Az egykori kedvenc rabszolga féltékeny pillantások közepette hagyta magára az anyacsászárnőt a két olcsó lotyóval. Mula és Lupa bekötött szemmel mórikálták magukat a frigidarium medencéjénél. A fal mozaikjai Aglaia nevetésével, Euphrosyne énekével és Thalia néma bájával olajozták be a pucérságukat: hadd fényeskedjék az olívának az aranyló színében.

A víz lustán locsogta körbe Agrippinát, miközben kikászálódott a medencéből. A haja ellopta a hullámokat. Kígyós karkötői csilingeltek. Sempers de profundis.

- Az én imbecillis fiam sosem lesz igazi Caesar és Akté sem lesz császárné. Ti pedig engem szolgáltok. Az életetek vagy a halálotok vagyok. Ti döntitek el, hogy melyik – szabadította meg őket a szemkötőiktől, aztán visszatért fürdőzni. – Képzeljétek el. Én vagyok a vénséges Caesar, Tiberius. Szeretem a fürge halacskákat.

A hidi csárda aprócska ablakain, a pipafüsthályog épp csak engedte látni a közeledőt, aki látható óvatosság nélkül poroszkált egyenesen. Valami csikósféle lesz, morogta Harmati, a cseréppoharakat törölgetve. Ezen az órán, ha teli ugyan nem is volt a csárda, szabad asztal nem volt. A lovas átvetette a lábát a ló fején és úgy ért le, hogy a kötetlen patrac ráncot sem vetett. Megkötötte a könyöklőhöz a fekete csikót. A pusztaiemberek szíve megolvad az ilyen ló látványára, ha nem is mutatják. A csikós betoppant a kutyaszagú ivóba és biccentett a csaplár felé. Az tudta valahogyan ebből, hogy étel is kell a bor mellé. Csapó Benő, a lovas, az egyik ablakos fertály asztalához ment és odamordulta, hogy tömörödjenek kentek odébb! Megjáratta rajtuk a szilajnál komorabb szemét, míg az oszolj meg nem szólalt az inakban. Letette magát a padra, azok kényelmével akiknek a kedvére a csárdákat kitalálták valamikor. Letette a csikóskalapot a kenyér mellé és hátrébbnyomta a fekete varkocsait. Kinyitotta a bicskáját és jót kanyarintva nyesett a sódarból. Harmati lekoppantotta a korsót is a pohárral. Készségesen álldogált még ott és körmönfontkodott, hogy is szólítsa a vendéget, ha tudhatná a becses és becsületes nevét?
. 

Azt mondják, nem lehet találkozni vele, ha balettet tanul, tán nem történt volna meg, hogy lebontják a díszletet, felvonják a függönyt és láthatóvá válik a színház csupasz téglafala, nem tört volna meg, ha nem látja, ki korán kiválik, az nem él sokáig; úgy csinál, mint nagyműtét után; elhagyhatja magát végre-valahára, felszáll, mint a pára esős hajnalok után, az árvának nem hazudja, hogy lesz gondja apára, jól tudja, hogy szégyen szentnek látszani az ördög szerepében, lehet bükkfa, tölgy vagy ében, olvas a fák természetében, csak huszonegy gramm, ami marad, illúzió, hogy hatalma van, ha tévedni akar elrévedezik régmúlt szerelmein,

Állok az ablaknál négy emelet magasban, miközben szerelem a lamellát.

Van egy percem, hogy elmélázzak.

Az utcán mindenféle emberek sietnek. Négerek jamaicai sapkában, sárgák szép ferde szemmel, törökök kendőben, slamposak, punkok taréjjal – mai szemmel viccesek –, fiatalok piercinggel, iphonnal, és talán magyarok is lesütött szemmel.

Mivel egy kis faluban nőttem fel, nekem furcsa ez a sokszínűség, de szeretem, elfogadom. Otthon mikor fogjuk elfogadni, hogy más emberek is élnek mellettünk, velünk?

Vámellenőrzés

– Neve?

– Názáreti Jézus.

– Állampolgársága?

– Nincs. Világpolgár vagyok.

– Ne szórakozzon velem! Mindenkinek van állampolgársága. van, akinek több is.

– Jó, akkor írja be, hogy magyar.

– Hol született?

– Jeruzsálemben.

– Akkor maga nem magyar.

– Dehogynem. Egyesek szerint nagyon is magyar vagyok. Sőt, itt a medencében volt az emberiség bölcsője is.

– Igen, hallottam róla. De az lehetetlen, hogy az első ember magyar volt.

– Miért lenne az? Ők lopták el az almát a paradicsomból.

Amikor a sör jót tesz

Rejtvényt fejtett, aztán elunta. Mihály nem érezte valami jól magát. Legszívesebben berúgott volna. De ezt Krisztina miatt nem merte. Megmérte a vérnyomását, és az 165-öt mutatott.

– Hú! Meg kell nyugodnom! – mondta magában.

Krisztina éppen a konyhában vasalt és gondolatai egész máshol jártak. Ő nem volt ideges természet, mint az ura, sokkal reálisabban gondolkodott.

Livilla Alba: Piscia Prurientula

(kisregény, részlet)

III.

Mors omnia solvit! – írják Piscia Prurientulára az ütlegek. Gyönyörű fájdalom s fennkölt halál.

Piscia Prurientula nap mint nap veszíti életét. A császári villa minden zugában. Libitina sikálja fajtalanságát ragyogóvá a feledés örvénylő folyójában.

Piscia Prurientula most a porticusban ragadja magához – hátulról – az agóniát. Tíz mezítelen rabszolga kislány cordaxa gömbölyít neki palaestrát.

Piscia Prurientula verejtéke drága áron kóstáló hispanicus olaj. Tiberius Caesar Imperator érdes és száraz bőrét puhítja.

Piscia Prurientulát kényeskedő hajlással térdre karolja Tiberius Caesar Imperator. Piscia Prurientulát elnyeli e kéjséges szerelem.

Tiberius Caesar Imperator birokra kel Piscia Prurientula harcedzett anusával. Fürge döfésekkel és oldalirányú kitámadásokkal.

Piscia Prurientula vére Tiberius Caesar Imperator fújtatása. Ők Bissus könnyű, fehér selyme.

Baross tér, május, 17:30

Döng az úttest a közeledő busz alatt, amikor mellém ér, gyorsít, a kékes köd beborítja a gyalogjárót. A szél abban a pillanatban eláll. Kipufogógáz és cigarettafüst. 
Nézek a busz után, rálépek az eldobott hot dogra, a virsli és mustár hideg, nyúlós ragacs, csúszkál a cipőm talpa. Belekotrok a táskámba. Nincs benne papír zsebkendő. Mindegy, jó lesz a szegélykő is.
Nagydarab férfi hömbörödik ki a játékterem ajtaján. Fekete farmer, fekete, ujjatlan póló, agyontetovált, vastag karokkal. Élő totemoszlop. Végignéz az utcán, tar fején csillog az izzadság. Övé az utca, a tér, a világ. Lelép a járdáról az érkező taxi elé. A gumik csikorognak, az autó centikre áll meg a kopasz kannibáltól. A sofőr kihajol, kezdetét veszi a verbális közelharc. A taxi végül továbbhajt, a kopasz még belerúg az oldalába, biztos ami biztos. Megmutatja, ki itt az úr.

Zabáló

A Zabáló felfalta az eldobott csikkeket és csokis papírokat, azután felépítette belőlük testét, hogy megegye a várakozókat. Észrevétlenül jelent meg mögöttük: a buszmegálló körül szétszórt szemetet, annak esszenciális energiamegnyilvánulását – úgymond lelkét – zabálta fel, hogy átvegye formáját, és megtestesüljön az anyagi világban.
Nem tartott sokáig, mire ide eljutott. Szellemként kezdte pályafutását, embernek lelkeként szállt át a túlvilágra, amikor teste meghalt. Azonban már emberkorában is őrült volt, például halálra éheztette magát, így végeredményben érthető, miért lett belőle Zabáló.

Fejlődés

Két férfi a kocsmaasztalnál mit sem sejtve hitvitába keveredett.

– Bocsánat, hogy asztalt bontok – mondta az egyik újonnan megismert ivótársának –, de holnap reggel vinnem kell a családot a templomba.

– Templom?! Ugyan már!

– Ne haragudjon, ön keresztény egyáltalán?

– Mi az hogy! Katolikus, születésem óta!

– De nem jár templomba vasárnaponként?

Mielőtt válaszolt volna, magyarázó-pózba helyezkedett, aminek a minőségén csupán az rontott egy kortynyit, hogy jól látható volt tekintetén a becsípettek homálya.

– Én felvilágosult katolikus vagyok. A templom számomra csak egy bürokratikus intézmény, amit élősködő papok tartanak fenn, hogy ne kelljen dolgozni. Nem, a Biblia sehol nem írja elő, hogy templomba kell járni.

Véletlenek

Márpedig véletlenek igenis vannak és ezek olykor kellemesek, máskor pedig roppant kellemetlenek tudnak lenni. Még a nyolcvanas évek elején, a floridai Miccosukee Indian Village egyik kis ajándékboltjában esett meg, hogy elhaladt előttem egy rendkívül megkapó, kreol, ránézésre mexikói származású fiatal, nyúlánk nő. Divatos, testhez tapadó pólót és merész tangát viselt. Fekete haja a derekát verdeste. Már puszta megjelenésével is kezelni tudta volna az alacsony vérnyomásban szenvedőket.

– Te, ennek a latin szépségnek olyan gyönyörű popója van, hogy festeni sem lehetne szebbet – mondtam hirtelen felindulásból ott élő barátomhoz fordulva, aki a látványtól addigra már kapkodva szedte a levegőt.

– Köszönöm a bókot. Ritkán hallani magyar szót itt az Isten háta mögött – mondta a hölgy tört magyarsággal, miközben szórakozottan babrált a hajzuhatagában. 

Feltámadás

A messiás itt járt, de már elment. Volt dolga elég. Az emberek tettek is rendesen azért, hogy a megváltás elengedhetetlen legyen. Szodoma, és Gomora, illendőséget, erkölcsöt feledő lakói nem törődtek az intelmekkel, Jónás szavait sem fogadták méltó alázattal, és a tenger hullámai közé vetették. Megértem én, hogy az Úr haragra gerjedt, és mérhetetlen felháborodásában elküldte közénk egyetlen fiát, Jézust. A projekt eleinte jól ment. Híveket szerzett magának, és maroknyi kis csapatával járta a vidéket, hirdette az erkölcsös életet, a keresztényi megbocsájtást, és nem mellesleg különféle csodákat is tett, hogy nyomatékot adjon szavainak.

– Ne azt nézzétek, mit mondok, a tetteimet ítéljétek meg! – mondta egy beszédében a zsinagóga előtt. Mert Jézus zsidó származású kisebbségi volt, miután az iszlám hívei éltek többségben azon a vidéken. Akkor még nem létezett iszlám radikalizmus, békésen megéltek egymás mellett a különböző vallások. 

Szűkmenet

A bevásárlóközpontban lehetett először észrevenni, hogy jön a nyár. Kilátszottak a kismamák tetoválásai, egy vihogó nő szoknyáját vadul enni kezdte a mozgólépcső, mire leért, már alig takarta valami a combját. Nincs itt semmi, ami árthatna neked, valaki ezt firkálta sietősen egy prospektusra filctollal, nem biztos, hogy jól láttam. A mozgólépcső aljától nem messze egy bácsi állt, színes bermudában, felette szürke zakó, alatta szandál, a szemüvegén közelről látszottak a pókhálófinom repedések, amiken keresztül a semmibe meredt, az ánégyes plakát, az alján a letéphető telefonszámokkal, hogy ki látta, holnaptól lesz a villanyoszlopokra ragasztva.

A beteg, ki még költő is lehet...

A könyvkereskedő Zsolt már unta a munkáját. Alig akadt vevője. Az áruház mellett volt a boltja, a forgalom ott ugyan nagy volt, de valahogy az utóbbi időben kikerülték ezt a boltot. Pedig Zsoltnak nagy tárháza volt a könyvek területén. Kapható volt szépirodalom, életrajzi könyvek, regények és verseskötetek, vallási témájú könyvek, zeneelméletek és így tovább…

Hamarosan megjelent András, aki beteg ember volt s otthon töltötte a mindennapjait. Természetesen olvasással. De legújabban írással is. Egyik versét hozta magával.

– Jó napot, Bandi!

– Jó napot, kedves Zsolt!

A boltos kihúzta magát, s illedelmesen azt kérdezte:

– Mivel szolgálhatok?

Feljelentés – az őrült

Akadt egy idióta. Egy feljelentő. 
Ugyan már gyermekként tudta, mikor szinte még megbújt a homokozó szélén, és gyanakvó szemmel vizsgálgatta a világot, figyelte a rendszert, melyben nedves vagy száraz homokként értelmeződik minden lényeges. 
Már akkor tudta, valami nincs rendben, és ezért hiába fordulna társához, óvónőhöz, szülőkhöz. 
És később is, amikor kis szobáját zsinórokkal hálózta be, hogy oda ne lépjenek illetéktelenek, kis, riadt pókként lesett az egyik sarokból. 

Vendel bácsi

Minden kisfiú valami különlegesre vágyik, de csak kevesen kapják meg. S ha megkapják, többé már semmivel nem tudnak megelégedni. Idővel nyugtalanná és életunttá válnak egész életükre, mert mindaz, amit kapnak, semmi ahhoz képest, amit gyermekkorukban megtapasztaltak. Történetük kiúttalanná, parttalanná válik.

Az én történetem Vendel bácsival kezdődik. A nagybátyám, akinek huncut bajusza volt, sörhasa és hatalmas bicepsze. Gyakran bizonygatta nekem az erejét, amikor hozzá adtak be, hogy vigyázzon rám. Szkanderoztunk párszor, fokhagymás húst ettünk, sőt, még sört is itatott velem. S ha már mindketten kellőképpen fáradtak voltunk, befeküdtünk az ágyba. Az ő ágyába.

A baleset

Nem akarta megbántani a lányt. Elfordult, hogy ne lássa, amint a lány sírni kezd.

– Most mi bajod van? Miért sírsz? Nem mondtam semmi rosszat, de tudod, hogy nem bírom, ha érzékenykedsz.

– Nem tehetek róla. Tudod jól, hogy nekem mennyire fontos a biztonság. Megbeszéltük, hogy védekezünk.

– Jó, hát nem sikerült. Tudod, nem olyan könnyű.

– Én nem azért szedem a gyógyszert, mert élvezem a mellékhatásait, de tudod jól, hogy ez sem teljesen biztonságos.

– Azért nem olyan vészes. Eddig még semmi baj nem volt.

– Eddig.

Ösvényképződés

Állunk a koncerten, a nagy réten, a szabadtér szélétől a színpadig embertömeg fej-sokasága imbolyog. Izzadtan üvölt a bálvány, kétakkordos gitárszaggatás közepette énekel nekünk, és mi élvezzük, mert ezért jöttünk ide.

Igen, mi is ezért jöttünk, meg a többi pár ezer is, akik hozzánk hasonlóan a helyüket keresgélik világszerte – és persze itt is, a koncert-színpad előtti szabadtéren. Annyira, hogy a messzebbről egybefüggőnek tűnő tömegben emberközelből féregjáratok tűnhetnek fel a szemlélődő jellemnek. Az egyazon ritmusra hullámzó sokaságban apró utacskák, ösvények képződnek erre is, arra is, meg amarra is és itt is meg ott is, meg mindenhol is.

Hazatérés

    Már délutánra járt az idő, amikor Sándor belépett a falu orvosi rendelőjének a várótermébe, ahol addigra már megrekedt a meleg levegő, és keveredett az emberi testek, az átizzadt ruhák kipárolgásaival.  

    A fal melletti, valamikor fehérre pingált, kiszolgált padon öregek ültek. Mintha csak valami halotti torra várnának, mind talpig feketében. Ráncokba ágyazott, fásult pillantásuk reménytelenséget tükrözött. Egyikük-másikuk ismerősnek tűnt. Feléjük biccentett, majd helyet foglalt a bejárati ajtó közelében. A mellette ülő öregúr napbarnított, köszvénytől göcsörtös kezei rákulcsolódtak a botra. Tekintetét kiemelve a fekete-fehér kockás kopott kőpadlóból, Sándorhoz fordult.  

    – Utánam következik, de ha csak receptre vár, nyugodtan menjen be előttem – mondta.

    – Ráérek, nem akarok tolakodni. Az apám halotti bizonyítványáért jöttem – mondta Sándor.

    – Csak nem az öreg Molnárnak a rokona? Mert ő volt az, aki mostanság ment el közülünk. Más halottunk nem volt. – Így mondta, többes számban.