Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Turányi Tamás: Szűkmenet

 

 

 

Szűkmenet

 

A bevásárlóközpontban lehetett először észrevenni, hogy jön a nyár. Kilátszottak a kismamák tetoválásai, egy vihogó nő szoknyáját vadul enni kezdte a mozgólépcső, mire leért, már alig takarta valami a combját. Nincs itt semmi, ami árthatna neked, valaki ezt firkálta sietősen egy prospektusra filctollal, nem biztos, hogy jól láttam. A mozgólépcső aljától nem messze egy bácsi állt, színes bermudában, felette szürke zakó, alatta szandál, a szemüvegén közelről látszottak a pókhálófinom repedések, amiken keresztül a semmibe meredt, az ánégyes plakát, az alján a letéphető telefonszámokkal, hogy ki látta, holnaptól lesz a villanyoszlopokra ragasztva.

A sportosztályon a kisfiú kihajtogat egy kék hegymászó-hálózsákot, keze alatt sikoltozik a cipzár, ahogy ide-oda rángatja, s közben mintha latinul beszélne; rögeszmésen azt gondolom, hogy visszafelé. Nem nézem tovább, mert kis híján elvágódok a fényes járólapra ejtett süteményen, meggyes – a félig széttaposott süti úgy mered rám, mint a Per Yngve Ohlin agyának állománya a lemezborítóról, amiről nem tudtam levenni a szemem, nem azért, mert halott és ezért egy cetlin kér elnézést, de hiába, mert nem fog emlékezni arra, hogy valaha élt; az a piros velő ott biztos nem emlékszik saját magára, állítólag meg is ették a többiek a fotózás után, ez teljesen érthető, a trópusokon is így mentik a menthetőt, ezek szerint ott északon is.

Lesütöm a szemem, sírás fojtogat. A magas lány a kérdőívvel a kezében közelebb jön, de ahogy meglátja az arcomat, elkapja a fejét, továbbsiet. Van itt egy stand, borotvát, ollót, késeket árul egy zsíros arcú, kellemetlen ember, uramnak fog szólítani, ha megállok, nem állok meg. Nagyon szeretném, ha utánam kiáltana valaki, akit ismerek, és kivinne innen, mert egyedül nem tudok kimenni. Most befordulok a vécébe, a rejtett hangszórókból lágy zene szól, az egyik fülkében valaki zihálva tépkedi a papírt, és nem hagyja abba, nem tudok a csapból inni, csak a forró jön, kimenekülök.

Az van még vissza, hogy egy anya üvölteni fog gyerekével, közben rájön, mennyien nézik, és ettől még jobban üvölt. De persze nem látom, anyámat látom és magamat, nincsenek lajhárok és nincsenek indiánok, azt te csak úgy kitaláltad, mikor felültem éjjel az emeletes ágyon, és azt ordítottam, hogy most másznak át felettem a kifeszített kötélen, egy komancs, egy lajhár, aztán megint egy és megint egy, és nem fogynak el, és olyan lassan másznak, hogy nem lehet kibírni, láttam a rést, akkor először, és (AKKOR NE NÉZZ ODA!) azóta nem nézek oda. Fiatalok egy csoportját nézem, körben állnak és leszegett állal nyomkodják a telefonjukat, nincs menedéke senkinek, odakint gyönyörű rövidülésekben úsznak a felhők, de felettük látszik a kék ég, és az ég fölött ott a fekete vákuum, csoda, hogy itt tart minket a fizika, halálig. Egy dal után kutatok a fejemben, meg kell nyugodni, hogy eltűnjön a dolgok közti rés, a telefont már mosolyogva veszem fel, te vagy az, hogy vagyok, jól.

 

  
  
 

Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.