Keresés a honlapon:

Botz Domonkos: Véletlenek

 

  

Véletlenek

 

Márpedig véletlenek igenis vannak és ezek olykor kellemesek, máskor pedig roppant kellemetlenek tudnak lenni. Még a nyolcvanas évek elején, a floridai Miccosukee Indian Village egyik kis ajándékboltjában esett meg, hogy elhaladt előttem egy rendkívül megkapó, kreol, ránézésre mexikói származású fiatal, nyúlánk nő. Divatos, testhez tapadó pólót és merész tangát viselt. Fekete haja a derekát verdeste. Már puszta megjelenésével is kezelni tudta volna az alacsony vérnyomásban szenvedőket.

– Te, ennek a latin szépségnek olyan gyönyörű popója van, hogy festeni sem lehetne szebbet – mondtam hirtelen felindulásból ott élő barátomhoz fordulva, aki a látványtól addigra már kapkodva szedte a levegőt.

– Köszönöm a bókot. Ritkán hallani magyar szót itt az Isten háta mögött – mondta a hölgy tört magyarsággal, miközben szórakozottan babrált a hajzuhatagában.

A döbbenettől szóhoz sem jutottam, majd elsüllyedtem szégyenemben. – Csak meg se szólalj – mondta a barátom tekintete, majd spanyolra váltott és pár perc múlva már hármasban ültünk az egyik ottani kis étkezde árnyékos szegletében. Körülöttünk virágzó cserjék, banán- és pálmafák, a levegőben a grillezett marhahúsok illata terjengett, de evésre most gondolni sem tudtunk.

– Roppant kínos, hogy mindjárt magyarázkodással kell, hogy kezdjem – mondtam Mariahoz fordulva, mert így hívták a hölgyet –, de álmomban sem gondoltam volna, hogy magyar származású. Amit mondtam, az pedig megállja a helyét – tettem hozzá még mindig zavartan.

– Az apukám magyar, anyukám mexikói. Én már itt születtem, itt csodálkozott rá a szemem a világra. Apukám még az ötvenes évek vége felé telepedett le itt az államokban, mint politikai menekült és talán egy hasonló, véletlen találkozás gyümölcseként születtem ide. Míg Amerikában a pénz mindenek mozgatórugója és az amerikai emberek mindent ennek rendelnek alá, addig a mi számunkra a család az első. Roppant erős a kötődés. Miután apukám spanyol nyelvtanár, így gyorsan megtalálta a közös hangot a családunk azon tagjaival, akik a határ túloldalán laknak. Egyébként, már ha csak magamból indulok ki, azt mondhatom, az ilyen vegyes házasságok előnyeit a gyerekek élvezhetik igazán. A szüleimtől egyszerre tanultam meg spanyolul és magyarul, miközben az iskolában, majd később a munkahelyemen angolul beszéltünk és igaz ez még sok egyébre is. Apukám remekül főz, szeretem a magyar konyhát, mint ahogy a mexikói ételek is a kedvenceim közé tartoznak. Apu egyébként sosem lesz amerikai, nagyon megmaradt magyarnak, főleg, az étkezési szokásait illetően, és azt hiszem, sok egyébben is. Állandóan Magyarországról áradozik, a magyar vidékről, az ottani életről, az emberekről. Örök szívfájdalma, hogy nem utazhat Magyarországra. De már eleget beszéltem magamról. Maguk is itt élnek?

– Én nem, csak a barátom – feleltem korábbi zavaromat leküzdve. – Csak pár hetet tudok itt tölteni.

– Járt már Mexikóban?

– Nem, még nem volt alkalmam rá, részben az idő rövidsége miatt, de ha alkalom adódik rá, mindenképpen szeretnék oda is ellátogatni.

– Érdemes lenne egyszer végig járni azt az országot! Mexikóról mindenkinek csak a mariachi, a tequila, vagy a csili jut az eszébe. Pedig az az ország sokkal többet kínál. Komoly építészeti, kulturális örökségei vannak, de mondhatnám azt is, hogy az amerikai filmiparnak is sok hírességet adtak. Bár az amerikaiak – talán a sok bevándorló miatt – úgy tartják, Mexikó az az ország, ahol meghalnak az álmok, de ez nem igaz. A nagy szegénység dacára ott sokkal boldogabbak az emberek! Mi a Guadalupei Szűzanyához imádkozunk, az ittenieknek pedig a pénz, a dollár az istene. Maga szerint melyik a jobb?  Mexikóban nem azért szeretnek valakit, mert éppen sok a pénze. Az valahogy őszintébb világ. Sokat járok oda, úgyis mondhatnám, „haza”, mert végülis a családom miatt megvannak az ottani kötődéseim. Remélem, egyszer majd Magyarországra is eljutok.

– Nem akarok kötekedni, vagy cinikus lenni, de ha Mexikó olyan remek hely, miért nem települ át? – kérdeztem, miközben lázas igyekezettel próbáltam meg szemmagasságban tartani folyvást lecsusszanni akaró tekintetemet.

– Mint már említettem, én ide születtem, a szüleim is itt élnek, itt vannak a barátaim, nehéz lenne a váltás. Szóval, nem a pénz az, ami ideköt, bár kétségtelen, itt sokkal könnyebb az élet. Nem is értem, hogy tudnak az emberek olyan könnyen hazát cserélni?

Ezt nagyon megértettem. A lehetőségek számomra is adottak voltak, magam is megtehettem volna, hogy nem térek vissza, de már erősek voltak a gyökerek, a kötődés a szülőföld, az otthon, a haza iránt. Közben valahonnan egy girhes, kopottas szőrű macska lopakodott az asztalunkhoz, talán csak hogy valami táplálékot kunyeráljon.

– Apukám boldog lenne, ha most itt ülhetne köztünk, de jelenleg Guadalajara-ban tartózkodik. Örömmel maradnék még, ritkán adatik meg egy ilyen találkozás, de lassan indulnom kell, mert szólít a munkám. Csoportot viszek itt az Everglades-ben egy airboat-tal. Ezek a téli hónapok elég zsúfoltak, rengeteg a turista, főleg Európából. Ha esetleg kedvet éreznének egy ilyen túrához, szívesen meghívom önöket.

Azzal felállt az asztaltól és megindult a kijárat felé. Az összes férfifej, mintha csak zsinóron húzták volna, követték a mozdulatait. Penélope Cruz is csak egy kis csicska lehetett volna mellette. Aztán kocsiba szállt és a parkolóból kiforduló kopott, öreg Ford kioltotta a káprázatokat. Hirtelen úgy éreztem, mintha végleg elveszítettem volna valamit, vagy még inkább valakit, aki sosem volt az enyém.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy mi is átruccanjunk pár napra Mexikóba – mondta réveteg tekintettel a barátom, és bár komolyan is gondolta, ebből nem lett semmi. Utólag már nem is bántam. Okulva ebből a véletlen találkozásból, ismervén a csábítás megannyi arcát, formáját, talán valami veszélyes és végzetes kísértéstől mentett meg...

Botz Domonkos: Hazátlanul – Hetedhéthatár Kiadó, 2019

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-04-29 16:00:52

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.