Próza

Meleg nyári éjszaka. Arra ébredek, hogy kopácsolnak. Az erkélyajtó nyitva van, de így sem jár a levegő, nem enyhül a meleg. Nem kalapács hangja, fémen koppan valami ütemes rendben. Aztán csend lesz. Lassan felkelek, és ajtórésben megállok. Egy fekete varjú néz velem farkasszemet, majd egy szárnycsapással felemelkedik, és eltűnik a napfelkelte első szürkületében. Felidézem a koppanásokat, ismerős ütem, de nem jövök rá, hol hallhattam hasonlót. Szeretem a hűvös hajnalokat, amikor a nappali szálláshelyükre igyekeznek, elsötétítve az eget, mindig ugyanabban az órában. Egyszer csak megpillantom a varjút, aki az imént a korláton kopogtatott. Szemben ül a fa tetején, és engem bámul. Üzenetet hozott, – gondoltam – de elhessegettem a gondolatot. De a varjú kitartóan nézett rám, és én pedig őrá. A csapat lassan elhajtott a hát felett, a vége majdnem érintette a fák koronáját. Mire elmentek az üzenetet hozó is eltűnt, csatlakozott a csapathoz. El is felejtettem volna a hajnali közjátékot, ha este nem látom vonulni a varjakat, esti szálláshelyükre. A csapat mindig ugyanazon az útvonalon vonul, és a közeli tó partján lévő lombos fák rejtekében húzódik meg. Meglepetésemre az egyik varjú lemarad, és a szemközti fa tetején pihen meg, mint hajnalban. Szemembe néz. – Mit akarhat? Mintha mondani készülne valamit, de nem értem a jelzéseket.

Egy férfi állásajánlatot kapott az őrültek házában. Még mielőtt bármilyen szerződést aláírtak volna meghívták egy napra, hogy ismerkedjen a hellyel, és meglássák, képes lesz-e megbirkózni a feladattal.

Míg a férfi várakozott, egy zöld pólós fickó az órát nézte, és folyamatosan szövegelt:

– 57… 58… 59… jaj ne! 1… 2… 3… 4…

Csak figyelte egy ideig.

– 33… 34… 35…

Végül gondolta, csak megkérdezi:

– Uram, jól van? Nincs szüksége valamire?

– 45… 46…

– Tessék?

– 58… 59… jaj ne! 1… 2…

– Uram, minden rendben? – kérdezte most már hangosabban.

– Talán! – válaszolt végül a zöld pólós férfi. – Attól függ, mit ért az alatt, hogy minden rendben.

Ménye Gusztáv állt a Nyugati pályaudvar órája alatt, úgy érezte, boldog, még a szőrszálak is ágaskodtak a karján, kirázta a jóleső hideg ettől a gondolattól, a boldogság szinte kézzelfoghatóan megölelte, magához szorította, láthatatlan, ám nagyon is valóságosnak tűnő csókokkal halmozta el. Hatvan éve nem érzett ilyet, tán akkor utoljára, amikor ötévesen megkapta az áhított kisvasutat, ott körözött a feldíszített fenyőfa alatt, melyen a szaloncukrok és a csokoládédíszek között világítottak a színes izzók, Jézuska is ott ült a kezelőpanel előtt; ötévesen, amennyire meg tudta állapítani, mégiscsak van Isten, tehát az ima, a könyörgés hasznos.

Nem múlt el úgy egyetlen nap sem, hogy este, lefekvés előtt ne ivott volna meg felesége egy csésze citromfű teát, fő a nyugalom; utána ledobta a bordó kispárnát az ágy elé, rátérdelt, összekulcsolta kezét, imádkozott, többnyire halkan, épp csak suttogva a szavakat – akár egy kolibri szárnycsattogása, mely csak halk, finom zizegés –, hogy ne ébressze fel alvó férjét. Alvó férje persze nem aludt, sokszor hallgatta mozdulatlan az imákat, néha el is szégyellte magát, mintha megleste, kihallgatta volna felesége titkait.

Hatalmas pofonnal kezdődött az első osztályfőnöki óra, nem ő kapta, hanem aki kirohant a teremből fontoskodva (majdnem így hívták a srácot, hogy Fontos, a magánhangzók stimmelnek is és egy mássalhangzó is) és ütközött az épp beforduló osztival. Felütéssel kezdődött a tanév. Csakhamar megkapta ő is a magáét, mert oszti örült, hogy itt van munkás szülők gyermekeként, szerencse, hogy ilyen művelt gyerekekkel járhat egy iskolába és becsülje meg magát. Maga sem tudja, hogy akkor miért nem ment haza. Akkor másképp alakulhatott volna az élete és még jóra fordulhatott volna minden.

Apa az aknamélyítőknél dolgozott a Szent István téren (akkoriban inkább csak István teret vagy Séta teret volt szabad mondani, ahogy az Apáca utca helyett is Geisler Etát), és meghívta az osztályt az ókeresztény sírkamra csodáit megmutatni a fekete kátránypapír alatt, ami ott csúfondároskodott a téren évekig, amíg a mauzóleum restaurálása el nem készült. Összeácsolt létrákon kapaszkodva kellett lemenni a mélybe, látta az arcokon a félelmet és a megvetést,

Zápor Zsolt egy barátja előadóestjén volt a „Pegazus Versbarát Körben”. Az estet követő fogadáson szem elől tévesztették egymást, eljött. Most Józsefváros Kálvária téri parkjában ül egy padon, összetereli még egyszer esti benyomásait. Majd elővesz táskájából egy kopott könyvet, Buddha beszédeit. „Vaccsa, a remete megkérdezte Gótamát: hol születik újjá a felszabadult elméjű szerzetes? Gótama azt válaszolta: Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, a remete megint kérdezte: tehát nem születik újjá, Ő így felelt; nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá. ...A Beérkezett mély, felmérhetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán, nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá.” Meditál, nem engedve gondolatait kész világosságba, inkább csak tűnődik felőlük, érzéseit tereli, ízleli. Tapogatja, akárha egy udvarra néző szoba szürkületben derengő, alig látható bútorait simogatná.

A parkban egy-két részeg járkál, egy harmadik fekszik a padon, párok sietnek a 9-es busz megállója felé. A fák nagyokat lélegzenek a bágyadt májusi estből, a rigók mindent beleadnak, mintha más dolguk nem is lenne.

Letér a Dunapart felé, és a földútra hajt. Lassít. Hallja a dübörgést, a kövek, földrögök hangját, ahogy felverődnek a lakkrétegre. Most már nem számít. Ágnesnek szólhatott volna, legalább. De nem volt biztos benne, hogy kijut a Dunához. Elég rosszul vette volna ki magát, ha hazamegy, Ágnes meglátja sápadt arcát, verejtékező homlokát, és nem tud számot adni az életéről. Mindent előre kigondolt, eltervezett. Most már csak végre kell hajtani a tervet. Lassít. Fürkészi a partot, hol van alkalmas hely, hol lehet megállni? Talál egy félreeső kis területet, amelyet fák takarnak el, a kíváncsiskodók elől. Jó helynek látszik. Fel tud készülni, át tudja gondolni mégegyszer.

A minap nekiláttam, hogy csökkentsem lakásom entrópiáját. Kevésbé fellengzősen mondva, felszámoljam az őskáoszt. Értelmesen fogalmazva, rendet rakjak abban a kuplerájban, amit otthonnak nevezek. A folyosóval, konyhával hamar végeztem, az üres pizzás-dobozok légióit egyszerűen kiszórtam a szemétbe, a huzatban játszadozó porcicákat partvissal tessékeltem ki, és mivel tapasztalt agglegény vagyok, már régóta műanyagtányért és -poharat használok, hogy mosogatni se kelljen. A WC és a fürdőszoba kitakarításához szakember segítségét vettem igénybe. Özv. Kovács Istvánné, született Gebauer Etelka, foglalkozását tekintve nyugdíjas és szembeszomszéd kétezer forintért vállalta. Gyorsan, pontosan dolgozott. Folyamatos lamentálása az árak emelkedéséről, a kisnyugdíjak kétséges inflációkövetéséről, valamint a kiújuló reumájáról csak elmosódott foszlányokban, egyfajta hullámzó rózsaszín zajként jutott el hozzám, ami még segített is abban, hogy elmélyüljek aktuális munkámban. Ő beszélt, én programoztam.

(1)

Hajnalodik. Az Öreg a konyhaasztal mellett ül, előtte üres vizespohár, az alján kávézacc. A hamutálban elnyomott csikk füstölög. Szól a rádió, híreket mondanak, majd időjárás-jelentés.

(2)

Disznók topognak az ólban, a deszkákhoz nyomulnak. Hangos röfögés. Lábuk alatt latyakos trágya, átázott szalmaszálak. Az Öreg a fészerben áll. Habarcsos kanállal egy nagyobb zsákból darát mer egy vödörbe. Lehajol, a kanalat a falhoz támasztja, fölemel a földről egy műanyag palackot. A palackból a vizet beleönti a vödörbe. A palackot a lába mellé helyezi, felvesz egy botot, megkavarja a vödör tartalmát. Miután végez, kilép a fészer ajtaján és az ólhoz ballag. A disznók hangos röfögéssel üdvözlik az Öreget. A vödör tartalmát, áthajolva az ól legfelső deszkáján, beleönti a krumplihéjjal teleszórt vályúba. A disznók csámcsogva falatoznak. Az Öreg megsimogatja a hátukat, tenyerével végigpaskolja őket.

(3)

Az Öreg a teraszon ül. Balról egy kisfiú, jobbról egy kislány karolja át a vállait. Mereven néznek előre, fénykép készül. Nem messze tőlük egy idős asszony.

„Emlékezni jobb, mint élni”
Fellini
A hold hangjai

A frissen hullott hó vakítóan csillogott. A dombtetőről be lehetett látni az egész tájat, a kopasz tölgyfákat, a távolban húzódó városi fényeket és az egységet megtörő, a vidékre nem jellemző színesre mázolt fasufnit. A vékony falécekből összetákolt fészerben a merevre dermedt szürke ruhakupac megmozdult.

A réseken beszállingózó hópihék ébresztették, az apró pelyhek csiklandozták az orrát. Ébren volt, de még nem nyitotta ki a szemét. A metsző hideg elnyomta a máskor oly intenzív bűzt, a dohos szagot, amely az összegyűjtött piszkos szövetekből áradt. Mindent összehordott.

Zborovszky úr úriember volt. A szó szoros értelmében. Egy letűnt világ Adonisza, de leginkább Krúdy Szindbádja. Hosszú felöltőt viselt, és kalapot. Sála lazán a nyaka köré tekerve, elől és hátul lelógott, különös, hangulatos összképet adva ősz hajú, szakállas tulajdonosának. Minden rendben volt vele. Most is sétára indult, hogy kiszellőztesse a fejét. A bohém világnak vége volt már, de szíve nem nyugodhatott. A fiatalasszonyok között mutatta magát. Shakespeare-t fordított az éjjel, alig aludt valamit. Kedvencei a szonettek. Nem volt elégedett az elődök munkáival, mert úgy érezte, a magyar nyelv használatával átalakítják a művek hangulatát. Számára az ó-angol eredeti megközelítése volt a cél. Arany fordításai álltak hozzá a legközelebb, de ezeket is magyar adaptációknak tartotta. Remekművek voltak, de a magyar nyelv lekoptatta róluk az évszázadok által rárakott patinát.

Ma kimentem a Klahutba.

Sose szerettem ott dolgozni, most is csak muszájból tettem.

A szüleim úgy döntöttek hogy abbahagyják a szőlőművelést. Elfáradtak. Nem csodálom. Dolgoztak eleget egész életükben. Édesapám szólt, hogy szedjem össze a szőlőkarókat, tüzeljem el, legalább ennyi haszon legyen még belőle.

Nekiláttam a szokásos „ már megint dolgozni kell” utálattal. Ekkor átjött a szomszédból egy idősebb férfi. Úrnak mégse hívhatom, itt a szőlőben ez nem szokás.

– Jó napot kívánok! – szólt a férfi. – XY vagyok. Maga kihez tartozik fiatalember? Nem ismerem.

Működik az ösztönös védelmi reflex. A másét is védi még ez a korosztály.

– Khost svóvis? – kérdezte még.

Mondtam, hogy értem ugyan, de nem nagyon használom a dialektet.

Bemutatkoztam.

Péter szerelmes volt, sőt, nagyon szerelmes egyik barátja húgába. A lány egy viszonylag nagy, bár kissé roskatag épületben lakott egy csendes, kis utcában. Bea (így hívták a kis szöszit) szüleit nem ismerte, és a házukban sem járt mostanig. A barátja, de maga Bea is többször megígérte, hogy egyszer elviszi hozzájuk, aztán valahogy mégsem lett semmi az egészből. Pedig de szívesen eljárt volna a leányhoz. De nem csak miatta, érdekelte volna a házuk is, amiről a barátja hátborzongató történeteket szokott mesélni.

– Ez a ház, úgy nézd meg – mutatta be Palika a házukat –, legalább száz esztendős. Még a dédapám, vitéz Vécsei Alfréd is itt született.

– Micsoda? A te dédid vitéz volt? Ezt most hallom először.

– Nem is suszter, mint a tied, öregem. Bocs, nem úgy gondoltam.

– Dehogynem! – sértődött meg Petike, utána két napig szóba sem állt Palival; hanem a kíváncsiság sehogy sem hagyta nyugodni, így ideiglenesen szegre akasztotta a sérelmét. – Szóval vitéz volt a dédnagyapád?

Lakatos Bence öt év után szabadult a börtönből. S most végre elhatározta, hogy bocsánatot kér Istentől. Negyvenkét éves volt s be sem illeszkedett a társadalomba, hiszen alig dolgozott. Csak lopásból élt szinte. De a rendőrök mindig nyakon csípték. Legutóbb egy bankot rabolt ki. Ezért ült öt évet. De most végre szabad. Elhatározta, hogy egyenes útra lép és tér. Térdepelt s imádkozott a Krisztus kereszt előtt. A pap meg éppen belépett. Meghatódott még ő is. Fogalma sem volt arról, hogy ez az ember egy bűnöző. Vagy legalábbis eddigi életét tekintve – hogy az volt. Amikor Bence megfordult a frász kerülgeti, nagyon megijedt.

– Na de Uram! – szólalt meg Bence.

– Ne haragudjon! – szólalt meg a pap.

– Nagyon megijesztett! – mondta Bence.

– Tényleg nem akartam!

Fejfájással ébredt. Nem tudta, hogy került ide. A tenger zúgását hallotta, és a kék eget nézte, amikor kinyitotta a szemét. Fázott. Lassan feltápászkodott. Sikerült felülnie. Fájdalom hasított a bal combjába. Valami felhasította, talán a szikla, amikor partot ért. Annyi ereje még volt, hogy felkússzon valahogy a fövenyre, néhány méterrel a sziklák felett. A hajnal hűvös volt itt a parton. A nap már kezdett emelkedni a horizont felett, és meleget is adott. Tagjai elgémberedtek, ereje csak arra maradt, hogy megtámassza magát egy homokdomb alján. A tengert nézte, a végtelen hullámzást. Életnek nyoma sincs. Próbálta megerőltetni az emlékezetét, hogy került ide?

Illusztráció: Wusching Ibolya

Bálban vagyunk, ünnepel, nevetgél a vendégsereg. A zenekar ért ahhoz, miként teremtsen kitűnő hangulatot: felváltva játszik ütemes és andalító zenét. Hol keringőre siklanak-forognak, hol polkára ropják a táncosok.

A tangónál megrezdül bennem valami és szétterjed az egész testemben; a szívemhez érve elöntenek az érzelmek.

Lehunyom a szemem, úgy nézlek, Gloria.

Azt látom mögüle, hogy odalépek hozzád, enyhén meghajlok előtted, felkérlek, s te mosolyogva felém nyújtod a kezed. A táncparkettre vezetlek. Megbűvölten figyelem, ahogy rám pillantasz, majd elpirulva lesütöd a szemed, mély levegőt veszel és rebbenő ujjaiddal a vállamon jelzed, hogy kezdhetjük a táncot.

Kinyitotta a szemét. Most ébredt, vagy egy ideje már ébren volt, s csak a szemét tartotta szándékosan lehunyva, nem tudta eldönteni, pedig még erőltette is az emlékezést, mégsem sikerült. Álmennyezet ledizzókkal – állapította meg. Idegen helyen van, nem az otthonában, az már bizonyos.

Nyugodt maradt, amin kissé csodálkozott is, hiszen nem volt nyugodt természetű. Fejét bal oldalára fordította. Szekrényt látott, majd ajtót sarkig kitárva, ezután egy ágyat. Fényes, talán nikkelezett csövek formálták. Mintha kórházi lenne. Gyerekkorából halvány emléke maradt a kórházról. Hosszú, széles pinceszobában voltak. Sok gyerek. A fiúk ágyai az ablakok alatt sorakoztak, a lányoké két-három méterrel távolabb, a szemközti hosszú falnál. Futkároztak, rohangáltak, habár nem lett volna szabad, fertőzőek voltak, fakósárgák, mégis vidáman játszottak, ugráltak le–föl az ágyakon.

– Maga mit keres itt? – szólt rá az ajtóban egy sminkelt női arc. – Az imént még magán dolgoztunk. Magának feküdnie kell!

A férfi mellére rakta a kezét, majd az ágyékáig végigtapogatta testét. Dolgoztak rajtam! Méltatlankodott. Munkának nevezik azt, amit műveltek? Kegyetlenül fájt és majdnem megfulladtam!

– Minket nagyon izgat az a folt – mondta a nő –, szeretnénk kivizsgálni, segíteni akarunk!

Keserű Samu vagyok, de nem vagyok keserű, valahogy kifelejtette belőlem a Jóisten ezt a képességet, a szívem amarilliszekből és zongorahúrokból készült, csodás illat és mennyei hangok elegyéből; anyám szerint a Hold a bűnös, apám szerint a Mars, ám soha nem tudtam meg az igazságot, elveszett az időben; a szeretetükből fontak páncélinget körém, én pedig megháláltam a boldogsággal, mely egész életemet végigkísérte, soha nem fogalmazott meg kételkedő kérdéseket, soha nem terhelt elégedetlenkedéssel.

Kirúgtak az egyetemről, szamizdatot terjesztettünk, nem tetszett a rendszer, elkaptak a rendőrök, Orsolyának szemébe néztem, amikor hátrabilincselt kézzel elvezettek, a szerelem akkor kapott halálos sebet, feleségül akartam venni, ám úgy éreztem, ő árult be bennünket; a szívemből nem sikerült kilakoltatnom, megbújik még ma is az egyik amarillisz mögött, néha megpendít egy fiszt, finoman, lágyan, érthetetlen mélységből rángatva elő a múltat.

A lelakott, megsárgult falú pesti bérlakás konyhájának omladozó vakolata ránézésre szinte hullámzott, és néhol szabálytalan szélű lyukakat is kidolgozott magából, salétromvirágot növesztve rajtuk. A konyha köve kopottszürkén tükrözte vissza a lehajtott fejűek szomorúságát. Sarkain lepattogzott négyzetlap kövekből állt össze, amelyek közül néhány annyira elhasználódott már, hogy megrepedt. A bútorzat egy régi, valamikor halványzöldre festett, bevonatától több helyen megszabadult kredencből, egy palackos gáztűzhelyből, mosogatóból, és a fal mellett egy a közepén kifeküdt matracból állt, amelyben akkora mélyedés volt, hogy ha azt a lakásban lakók vízzel megtöltötték volna, akkor akár meg is fürödhettek volna benne. Ez volt Anya birodalma.

Az alakváltó ott állt a tükör előtt, és éppen alakot váltott. A feje formálódott át öregemberből fiatal nővé, aztán a többi testrésze is lassan átalakult. A fiú a tükörből nézte. Tetszett neki az új alak, régen találkozott már vele, utoljára a temetésen látta őt, amint leengedik a földbe. Akkor sírt, mert nem értette, miért kell anyának ilyen mélyre bújnia előle. – Nem előled bújik el – nyugtatta őt apa, de ez most nem segített. Apa próbálta megmagyarázni a halál értelmét, de fiatalon meghalni, itthagyni csapot-papot, na, annak semmi értelme. Ő is sírt. Nem tudta elengedni anyát.

– Szép vagy anya – szólt a kisfiú. Felült az ágyra, és tekintetét az anyjára szegezte. Anya megfordult, és a fiú szemébe nézett.

– Hiányoztam?

Ágyban fekve, kócosan. Megsárgult nyálfolt a lepedőn. Száraz bejgli az ágy mellett. Félbehagyott étel. Az ünnep vége. A semmi kezdete? Koponyámban, mint kongó fémdobozban zörgetem emlékeimet.

Ágyban fekve, kócosan. Hajnali szívdobogás. Számolni a lüktetést: egy, kettő, három, három és fél, szünet. Begubózni magzatpózba. Apámra gondolni, dohányszagú kezére, borostás állára. Karácsonyi pillantására. Aprópénzcsörgésre pénztárcájában. Elfordulásra, tenyerére, ahogy vállamra teszi. Nézni a hátát. Bekanyarodik a sarkon. Elmegy. Szerettem. Szenvedtem. Magányomban ölelném anyámat, ő elfordul. Fél év múlva: magányomban ölelném anyámat, ő elfordul. Tíz év múlva: magányomban ölelném anyámat, ő elfordul.