Videó

Nagy Zsuka felolvas – Irodalmi Jelen


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Gänszler Beáta: Gloria (Illusztráció: Wusching Ibolya)

 

 

 

GLORIA

 

 

Illusztráció: Wusching Ibolya

 

Bálban vagyunk, ünnepel, nevetgél a vendégsereg. A zenekar ért ahhoz, miként teremtsen kitűnő hangulatot: felváltva játszik ütemes és andalító zenét. Hol keringőre siklanak-forognak, hol polkára ropják a táncosok.

A tangónál megrezdül bennem valami és szétterjed az egész testemben; a szívemhez érve elöntenek az érzelmek.

Lehunyom a szemem, úgy nézlek, Gloria.

Azt látom mögüle, hogy odalépek hozzád, enyhén meghajlok előtted, felkérlek, s te mosolyogva felém nyújtod a kezed. A táncparkettre vezetlek. Megbűvölten figyelem, ahogy rám pillantasz, majd elpirulva lesütöd a szemed, mély levegőt veszel és rebbenő ujjaiddal a vállamon jelzed, hogy kezdhetjük a táncot.

Egy kicsit eltollak magamtól, az oldalamhoz kormányozlak, így ölelem át karcsú derekad. Egyszerre lépünk ki. Először csak lassan sétálunk, hogy egymásra hangolódjunk, átvegyük egymás ritmusát, és e két ritmus hamarosan egybeolvadjon. Az arcod komoly; erősen koncentrálsz, hogy majd el tudd engedni magad és az irányításomra merj hagyatkozni, mert most még nincs ehhez bátorságod. Kicsit késleltetem is ezt a pillanatot, s nagyon tetszik, hogy emiatt pici bosszúság fut át az arcodon. Összevonod a szemöldöködet, kitágulnak az orrcimpáid, feláll néhány pihe az arcéleden – Istenem, olyan ennivaló vagy!

Persze nem sokáig tudok ellenállni neked. Egymáshoz ér a csípőnk, érezzük a másik lüktetését és máris együtt hullámzik a testünk a zenére. Elém pördülsz, felszeged a fejed és egyenesen a szemembe nézel. Kihívó a tekinteted, a szemedben rideg fény villan, ám szinte azonnal felizzik benne egy lángocska, s máris tele vággyal, odaadással nézel rám. Ujjbegyeiddel megcirógatod a tarkómat. Mintha villám cikázna végig a gerincemen. Közelebb húzlak magamhoz: soha-soha nem akarlak elengedni. Combod külső ívét a belső combomhoz nyomod úgy, hogy még a lélegzetem is eláll. Lábfejeddel finoman arrébb tolod a bokámat és én engedek neked. Kezdődhetett az őrület, a lassú és gyors lépések váltakozása.

Minden ütem csak egy-egy pillanatig tart: az, amikor a tested a testemhez tapad és az is, amikor a testünk különválik. A lényeg a lassú mozdulatokban van; már értem egy ideje, miért.

Az is régóta világos, miért mondtad mindig, hogy lassítsak, mindenben legyek lassabb, figyeljek a jelenre, az adott pillanatra. Arra is megtanítottál, hogy enni is ilyen módon egyek, hogy élvezhessem az ételek ízét, a fogások aromáját, a szétomló vagy épp kellemesen ropogós falatokat.

Az ágyban mindig gyorsan, nagyon gyorsan akartalak magamévá tenni. Azt akartam, hogy mielőbb az enyém légy, hogy azonnal öntsön el a mámor. De megfeszítetted a tested és összeszorítottad a combjaidat. Csak lassan, mondtad ott is. Rávezettél arra, hol és hogyan simogassalak, csókoljalak. Azt súgtad a fülembe, hogy csak nyugalom, autón utazunk, nem repülőn, gyönyörködhetünk a tájban, felfedezhetjük annak szépségeit.

Még soha nem volt dolgom ilyen nővel. Még senkivel nem kerültem olyan önkívületi állapotba, mint veled. Még senki sem nyílt meg úgy előttem és fogadott be olyan örömmel és extázist nyújtón, és még senki nem szeretkezett velem olyan őszintén, mint te. Miután megmutattad, milyen ereje van a lassú mozdulatoknak, boldogan csúsztam át veled egy másik dimenzióba. Nem sikongattál, nem ziháltál, de mindig nedves lett a lepedő az izzadtságunktól, pedig érintéseink pihekönnyűek voltak: lágyan, finoman csókoltuk egymás minden porcikáját. Lassan, nagyon lassan csúsztattad le magadról a ruhádat; fokozatosan tárult fel előttem meztelen hátad, mert előbb mindig hátad fordítottad felém. Imádlak, imádlak! – kiáltottam. Ebbe mindig belepirultál, mintha picit szégyellnéd a hátad, s mintha az lenne a legintimebb testrészed. Ízlelgettük egymást, kóstolgattalak, csipegettelek, mint egy-egy pikáns falatot a terített asztalról. Szeretted a vállamba fúrni a fejedet, az orroddal a fülem mögül beszippantani az illatomat, azaz nem is a kölnim illatát, hanem – ahogy mondtad – engem akarsz beszippantani mindenestül. Legjobban a számat, a csípőmet és a férfiasságomat szeretted megérinteni: azt mondtad, a bőrödön keresztül érzed, milyen édes az ízük. Megőrjítettél. A vágytól olyanná váltam, mint egy megfeszített íj.

Tekinteted állandóan kereste az enyémet, ám úgy éreztem, csalódtál, mert láttam, hogy még mindig nem azt lelted a szememben, amit kerestél. Akkor azt hittem, azért, mert az élvezettől elhomályosult, hisz egyébként abban csakis a vágy, az öröm és a gyönyör tüze égett.

Mi más varázst kereshettél volna?

Csak most értettem meg, mit kutattál, mit szerettél volna leolvasni az arcomról. Most, amikor csukott szemhéjam mögül látom a táncunkat. Már értem azt is, miért ragaszkodtál ahhoz, hogy tanuljunk meg tangózni. Ezzel a tánccal akartad elmondani, mennyire szeretsz, és megtudni, én mennyire szeretlek téged. Mert van, amire nincsenek szavak csak beszédes némaság: izzó szemek, gyöngéd-lassú és határozott-gyors mozdulatok. A teljes odaadásé, az alázaté és a büszkeségé. A tangóban két egyenrangú fél harcol egymással és egymásért. Nincsenek győztesek és vesztesek. Nincs gyengébb vagy erősebb fél: mindketten egyszerre vagyunk azok. A szerelmedet akartad tudatni velem. És a szerelmet akartad leolvasni az arcomról. De csak a vágy pusztító tüzét láttad rajtam. Így, csukott szemmel, már tisztán látom, hogyha a szemedbe néztem, abban a mélységes szerelmedet láttam; szívedben vulkán munkálkodott, a tested hömpölygő lávafolyamként égetett, ám mégsem semmisített meg, mert szerettél. Immár minden mozdulatod világos, minden rezdülésedet értem.

Imádlak, Imádlak! – kiáltottam, pedig azt kellett volna súgnom és ordítanom, hogy szeretlek, szeretlek!

A szívem megszakad a felismeréstől, Gloria.

Annyira szeretlek.

Csak ülök ezzel a teherrel a vállamon, ezzel a szerelemmel a szívemben és hallgatom, ahogy tangót játszik a zenekar. Félek kinyitni a szemem, mert tudom, hogy pontosan ugyanazt fogom látni, amit így, zárt szemmel: egy szerelmes nőt, aki tánccal vall szerelmet a szeretett férfinak.

Csakhogy az a férfi ott nem én vagyok.

A világ legdrágább kincse az enyém lehetett volna, ha tudom, hogy mennyire szeretsz, ha tudom, hogy mennyire szeretlek. Nyirkos a kezem, szédülök.

Mondd, mitévő legyek most?

Mindörökké másé már a dicsőség, Gloria?

 

Gänszler Beáta: Tizenkettő  

 

 

 

 

  
  
 

Gänszler Beáta (Bonyhád, 1964)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.