VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Karcol(g)atok
Cakkum-pakk megy minden, fújok, mint aki minden nap ezt csinálja, profi görbe, csak kicsit köhögök utána, vizsgálat is gyors, kint villámló szemű páciensek méregetnek, protekciós, morog valaki, jól megnéz magának, na nem, nem fogok magyarázkodni, nem mondom el, hogy tizensok éve járok ide, türelmesen ücsörögve a műanyag székeken sok-sok könyvet kiolvastam, vártam, ha kellett, órákat, olykor gumikacsaként sípolva,
A kert, csupa titok. Hang, mozgás, illat, szín, ezernyi textúra, beleheverednék a fűbe, csak feküdnék, mozdulatlanul, jaj, alig várom, de még hideg a föld, kiszívja az emberi testből a hőt, pillanatok alatt hűl ki a kéz, jeges a tenyér. Várom a nyarat, néha eszembe jut, ahogyan fejemet egy keresztnek támasztva csillagokat bámulok majd, halkan beszélgetve, vagy sétálok, ismeretlen utcákon, mosolyogva.
Anya, te nem tolod a képünkbe a telefont, kérdezi, de persze nem rám figyel. Másodjára csúszik ki a lába a kitartott mozdulatból. Ugrik, zuhan, csak nézőpont kérdése. Morog is. Te vagy az egyetlen anyuka, akinek fontosabbak az árnyékok, mint a menőség. Hazafelé ezen gondolkodom. Milyen igaz. Tényleg érdekelnek az árnyékok. Igazabbak, mint a kifelé mutatott szerepeink.
Vissza sem kellett volna fordulni. Menni tovább, befelé figyelve, de olyan régen hallotta utoljára, Dezsőke. Hát ki hívná ma már így: Dezsőke. Ott remeg ebben az egyetlen szóban minden. A szőke, puha haja, ami még ha két hétig nem mosta meg is olyan volt, mint a Mama párnájából előbirkózott libatoll. Ott van benne a küszöbön majszolt ropogós házi kenyér és a frissen fejt, egyszer forralt tej garatkaparó testessége. Ott van benne Manyi, aki két utcával és nyolc évvel odébb lakik. Akit az almafára mászva kell meglesni, mert onnan pont be lehet látni a kockás ing kivágásába. Ott ülnek fent, hárman, szerelmesen, a lombok közt, bolond barátok és Manyi az utolsó pillanatban néz fel rájuk, arcát itt-ott már kitakarják az almafa levelei. Ejh, fiúk! Dezsőke, már megint intő, és előkerült a pálca, olyan a hangja, mint amikor kerítésen húzzuk, az emberi tenyéren pont olyan keményen koppan, mint a fémen.
Van benne valami felemelő. Állni ott az iskola előtt, várni, hogy pontban tízkor bemenjenek a gyerekek. Tudni, hogy odabent, pár lépéssel arrébb az óvodában, tovább sétálva a következő iskolában és az utána következőben is olyan pedagógusok vannak, akik képesek erőt felmutatni az én gyerekemért. Azért, hogy az én gyerekeimnek legyen jövője. Legyen majd, aki tanítja őket, aki megmutatja, hogy a tanulás nem megnyomorít, hanem felemel, esélyt teremt, egyenlővé tesz és kinyitja az évek óta bezárt, eltorlaszolt és lelakatolt ajtókat. Jó lenne, nagyon kellene a pozitív változás ebben az utolsó utáni pillanatban. Együtt sikerülhet!
Nem akart harcolni. Unta a háborús retorikát. Unta, ha idegenek nyelve ciccegett az utcán, mert a gyerekei jól érezték magukat a bőrükben, unta, hogy a kamasszal már olyan dolgokról kellett beszélnie, amit csak négy-öt év múlva tervezett, hogy ismeretlen emberek kötöttek bele az utcán, mert szivárványos kitűzőt viselt a kabátján, unta, hogy magyarázkodnia kell, ezért nem is tette, egyszerűen kikerülte a kifordult szemű abajgatókat, akik litániának énekelték meg a napi propagandát, zavartalan boldogságukat az sem zavarta meg, hogy naponta változott a liturgia szövege. Elfáradt. Jelzett a teste, túlmentél már minden határon, már az Óperencia is csak illanó, lila délibáb, sziréna szólt benne, valahol mélyen. Öt napja közlekedett fal mellett sétálva, legyen mihez dőlni, ha túl erőssé sűrűsödik benne a fájdalom.
Napok óta álmodom a színpadról, a karakterek hangja a fejemben, de a mondatokat, ébredés után már csak érzem. Gyorsan írok, a lázcsillapítótól álmosan, ki ne fakuljon a kép, a mozdulatok beszélnek, a mimika, még emlékeznek az ujjaim, mintha én játszanék. Ha még kora hajnalban felriaszt az intenzitás, az ágy mellé tett papírra körmölök, a felfelé ívelő sorok néha reggeli fényben is kiolvashatóak, de olykor csak krikszkraksz marad, titkos és bizalmas, megfejthetetlen álomnyelv.
Kiakadnak, mikor azt mondom, jobban szerettem, amíg szörny volt. Ez a búzaszőke, telt ajkú, bágyadtan ostoba kék szemmel "kamerába" bámuló herceg, ez ultragáz, a hideg ver ki tőle, minden alkalommal, pedig a Szépség és a Szörnyeteg a második kedvenc Disney mesém. Nézik. Megállítják a képet. Felállnak a kanapéra, hogy jobban megmustrálják, összedugott fejjel sutyorogva. Én közben hozom a pattogatott kukoricát, nachost. Mozieste. Hajnalig tartó menj arrébb, hozzám ér egy hajszálad, éktelen visítással éjbe kiáltott, de Anya, a Benji rám nézett, láttam, és én ezt nem akarom, aztán kisebb közelharc, puszta kézzel, ahogyan jólnevelt, úri ketrecharcosokhoz illik. Én majd eldörmögöm, ha nem hagyjátok abba, azonnal kikapcsolom, így megint lesz tíz perc béke, aztán az egész elölről. A férjem egy kenyérrel jött haza a munkahelyéről. Ajándékba kapta, a főnökétől, s kissé tanácstalanul tette le nekem a pultra. Csodaszép kenyér. Csak néztem, nagy szemekkel, megkopogtattam, s a hangjától még a nyál is összefutott a számban. Régi féle kenyér ez, suttogtam, akkor már megint egyedül voltam a konyhában, ahogyan szinte mindig, csak én és a kenyér. A szekrényhez mentem, keresgéltem kicsit, míg megtaláltam a kalocsainak hímzett fehér damasztot, abba csomagoltam bele, óvatosan, gyengéden, ahogyan a gyerekeket pelenkáztam, öltöztettem annak idején, amikor még aprók voltak és ráncosak. Ők a karácsony. Ülnek a lócán, majszolva az iszonyatosan édes, kívül ropogósra sült, belül puha kürtöskalácsot. Egy órás sorbanállás. Olyan a szagom, mint egy füstölt sonkának. Soha nem állnék ennyit sorba édességért, nem vonz sem a gumicukor, sem a mézes krémes, a lépesméztől, amit gyerekkoromban ilyenkor árultak, hideglelést kapok, libabőr a mínusz nyolcban. Fények futnak a házfalon. Minden izzó sárga fénnyel festi meg az utcát, melegség, barátság, szeretet, de ezek a vékony, lesikló füzérek hidegek, kékek.
Ízlelgetek egy szót. Ki is mondtam ma, háromszor legalább, hangosan. Egyszer, mikor masnit szerkesztettem egy ajtóra, aztán mikor a nagylányomat vártuk a rettenetesen hideg, csillagfényes, kenhető kékesfekete sötétségben, és most, amikor írom ezt. Jár az agyam. Képes az ember kiégni, van olyan, hogy minden elszürkül, és értelmét veszti a szó, legyen írott vagy kimondott?
Pilinszkyvel túl korán találkoztam. Szerette őt, aki megmutatta verseit, de az egyértelmű, heves rajongástól számomra megkeményedtek a mondatok, nehezek lettek a versek, nem bírta el a vállam, a szívem, csend maradt a felolvasott sorok után, csak valami hideg ridegség rezonált. Sok év múlva, egy azóta már nyomtalanul eltűnt könyvespolcról emeltem le egy fekete-fehér újságpapírba kötött, a folyamatos forgatástól a lapéleken megbarnult kötetet. Talán, ha látom a nevet, meg sem érintem a vékony gerincet, mert hevesen tudtam-tudok berzenkedni, valami konok, makacs ellent tartok a nagy szenvedélyes "mindensorátszeretemnek" , bolond rajongásnak, piedesztáloknak. Az álmok gyerekkorom óta kísérnek. Emlékszem rájuk, a rétegekre is, ahogyan egyikből átcsorgok a másikba, mintha filmet néznék. Egy időben, réges-régen, minden éjjel mocsárból ébredtem, kapkodtam a levegőt, fel tudtam idézni az állott víz illatát, a növények tapintása ott maradt a bőrömön. Álmodtam találkozásokat, ismeretlen arcokat, akik később megjelentek az életemben, tájakat, amikre ráismertem, mikor odaérkeztem. Sokszor eszembe jutott, hogy elmegyek valakihez, aki ért az álmokhoz, valakihez, aki magyarázatot tud adni ezekre a különös összecsengésekre, de elmaradt ez a találkozás, vagy még nem tartok ott, nem tudom.
Azzal nyugtat mindenki, ez így normális. Egy év után, most mentek vissza újra a közösségbe. Szokják egymás bacilusait, ne aggódjon anyuka, nem kell ezt túlreagálni, hiszen maga is tudja, milyenek ezek a gyerekek, állandóan egymás szájába köhögnek és nekem az ugrik be, milyen mázli, hogy felnőtt korunkra kinőjük ezt, hogy nem esünk ágynak két hétre minden szerelmes csók után, pontosabban, hogy nem a bacik miatt esünk ágynak, de persze hallgatok, hümmögve és csak nézzük majd egymást, ott a rendelőben, tekintetek csatája, mert valahogy nekem nem tűnik normálisnak, hogy hatodik napja 39 feletti láza van, hogy köhög, hogy folyik az orra,
Dühös vagyok. Nagyon. Valóban normális az, hogy egy másodikos, nyolc éves gyereket 16-kor hazahozok az iskolából és itthon még 18-ig tanulunk? Valóban ettől fog megtanulni olvasni, írni? Ez szeretteti meg vele a betűvetés izgalmát, mutatja meg az olvasás gyönyörűségét? "Mert a szülő különórára hordja őket, nem fér bele a napközibe a házi feladat", de könyörgöm, egy gyerekről van szó, és a gyerek igen, járjon zenélni, táncolni, vívni, focizni, makramézni, bárhová, ahol boldog, kreatív, ahol mosolyog és örül, hogy él, és ne egy füzet, tankönyv fölött görnyedve betűzze az ezredik szót, körmölje a századik sort, aminek a minősége annyit ér, mint a lyukas szita, hogy frappáns legyek.
Szardínia konzerv a busz. Egyre többen fel, lefelé senki nem lép. A férfi az idős hölgy mellé sodródik, aki a gurulós járókeretet olyan erősen szorítja az ülés mellett, hogy teljesen kifehérednek az ujjai. Amikor hozzáér a férfi kezéhez, az összerezzen. Rá mondják, hogy baltával nyesték az arcát, állkapcsa kemény vonalán egy dió összetörhető, keskeny száj, azt is pengévé szorítja. Az idős asszonyra néz, aki beszél hozzá, halkan. Lentebb hajol. Én hallom őket, az asszony arra kéri, segítsen leszállni a Margit hídnál, ő bólint egyet, persze, válaszolja halkan és mosolyog. Különös a mosolya, féloldalas, mégis valahogy ellágyulnak tőle a vonásai,
Azon gondolkodom, mennyire mást látunk. Izgalmas dolog ez. Egymásra nézni. Én emlékszem anyám alakjára, ahogyan beköti azokat a gyerekkori, régi füzeteket és tankönyveket. Emlékszem a kezére, ahogyan surrog alatta a papír. Sokat mesélek erről, mert fontos emlék. A kéz, ahogyan matat a papíron, ahogyan felkerül a nevem, Edina a vignettára. A vignetta szó, amit mindig szerettem. A könyvek illata. A nyűgös várakozás, ott, a másik oldalon, ahol még én vagyok ez a nyakigláb, csupa kéz, csupa láb gyereklány, aki nem tud mit kezdeni a közösséggel. Kéz a papíron. 321. Hiába mosódott el az egyes, még kivehető. A járdán találtuk, ott hevert. Mi ez anya, kérdezte Zozi, én felvettem, már törött, a cipőnyom zsebkendővel letörölhető. Ötszáz méterre már gyűlik a lom, vágyakozva nézek arra, jó lenne megkeresni a többieket, az elveszett háromszázhúsz darabot, vajon mit őriznek, milyen pillanatot ítélt feledhetetlennek valaki, valahol, valamikor, de már ott ülnek, a kinyitható horgászszékeken, árgus, sötét tekintettel zavarva el mindenkit, aki nem visz, hanem elhozna, kimentene.
Csak állt, mozdulatlanul. A buszról lepattanó emberek kikerülték, egyik-másik a vállának csapódott, remegő hangon motyogtak elnézést. Nem zavarta. Sem a motyogás, sem az ütközés, még a busz sem, amiből vastagon, feketén, komótosan ömlött elő a füst. Ő az égre figyelt. A fekete, lelógó hasú felhőkre, amikből jéghideg, gömbölyű jégdarabok záporoztak. Az autók hangosan vijjogva, mint kezdő, karmester nélküli zenekar, fülsiketítő káoszt énekeltek, sikoltást is hallott és káromkodást, a villamos csilingelt, emberek rohantak át a szinte sistergő síneken, menedéket keresve. Széttárta a karját. A jég keményen érkezett a bőrére, mintha ütnék, megint, de már megszokta és ez most más, ha be is kékül, ez most tényleg más, elmondhatja majd doktor garbónak, a pszichológusnak, vagy talán pszichiáter, ezt soha nem tudja pontosan, pedig már megbeszélték. Kedd volt és a doki aznap piros garbót viselt. Vajon minden nap másmilyen színt visel, milyen jó lenne tudni, de ő csak kedden és csütörtökön látja, piros és csontszín napok ezek, mindig piros és mindig csontszín feszül rajta, hozzá karcsúsított, sötétkék zakó, farmer és hegyes orrú cipő.
Azt kérdezi ma tőlem egy fiatal férfi a strandon, tied ez a babó itt a lépcsőn? Együtt nézzük a pucér, három-négy év körüli kisfiút, ő zavartan, mert nem fér be mellette a fogalmam sincsen milyen vízi járművel, én aggódva, hogy a víz szélén, vádliig érő balatonhullámban álldogál egy kisgyerek. Nem az enyém, válaszolom, már csak fejben teszem hozzá, az is lehetne, ha nem verne ki a víz a gondolatra, hogy újra szüljek, pelenkázzak, hogy újrakezdjem azt, ami már mögöttem van. Idehozná, kérdezem halkan, de hallja, mert csóválja a fejét, nem tudom mi zavarja, hogy pucér a kisfiú vagy hogy hozzá kell szólni, félrenéz miközben azt mondja, hahó, az a néni ott, beszélne veled. A kisfiú hozzánk sétál, kezében kék vödör, sárga fogóval, a szeme is kék, mosolygós. Anyukád hol van, kérdezem, hogy hívnak, de csak néz rám, lebiggyed a szája, akkora a szeme, fáj a szívem, talán sírni fog, én ijesztettem meg. 
|
