Állandó rovatok – Karcol(g)atok

Levehetjük. Nem veszem le. Én vagyok az egyetlen a sorban, akin rajta van. Én vagyok az egyetlen, aki miután negyedjére is rászóltam, inkább kiállok a kígyózó sor elejéről, mert továbbra is a nyakamba liheg az idős férfi. Beállok utolsónak. Tíz perc késés, de talán ennyi az egész élet. Túlreagálom, feddem meg magam, megint túlgondolom, túlaggódom. Megigazítom a fülemen a vékony gumit. Pakolok a futószalagra, egy nő áll előttem, engem méreget. Maga beteg, kérdezi meg hangosan, én pedig kiegyenesedem. 

Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

Heghegyek. Szépen begyűjtötte a karantén alatt. Mennyi szakítás volt ez, mennyi elhagyás. Oly könnyedén söpörte el a helyzet a szivárványos ökörnyálszálakat, barátság, így hívták még azelőtt, de csak valami nyűgös kapkodás a frizura felé, az arcon lágyan végigfutó tenyér maradt az egészből, mihamarabb megszabadulni a láthatatlannak tetsző, amúgy is darabokra szétesett szálaktól. A nagyanyja mondta mindig. Egyedül vagy, fiam, de oda sem figyelt, azon morgott, miért fiam, mikor lány. Ne hívj fiamnak! Jó-jó. Persze az elnéző, kedélyes beletörődés olaj volt a tűzre.

Németh Kriszta: Box City 2.

Hallotta? – kérdezte a nő, én meg csak néztem a kijelzőt, hát valóban ennyi, öt emeletnyi közös utazás, a becsapódó ajtó mellett összesuttogott, pár szennyes mondat, ennyi volna az élet és mosolyogtam egyet, bután, szótlanul. Kifordul majd az első ajtón, én a hátsón, kilépek a napfénybe, a fene egye meg, három napja találkoztunk, éppen kitolták, sétálni megyünk, ült a kerekesszékben, fehér volt a haja, ragyogó, sápadt az arca, de mintha a kék szeme, az is kifehéredett volna, csak mosolygott, törékeny, vékony mosollyal, ahogyan mindig, mióta a férje itt hagyta.

Nagy Zopán: Kilátás

Az indulásra várva, türelmesen bámulok ki a vonatablakon. Nyugati pályaudvar. Azonnal felismerem. A kupé teljesen üres, a fekete, bulldogos málhazsákom mellettem, a piros huzatú ülésen, a háttámlának támasztva pihen. Odakint hatalmas a tömeg, víznél nehezebb mozgással hömpölyögnek az emberek. Sok az egyenruhás. Ruhájuk színe ismerős barna, de a felkarjukon viselt szimbólumot még sosem láttam. Mikor zökken egyet a szerelvény a kalauz dugja be a fejét az ajtón. Kisasszony, minden rendben, kérdezi és apró, fekete szeme gyanakodva mér végig. Igazolványt kér, én pedig odanyújtom neki a már előkészített lapokat. A képet sokáig, kedvtelve nézi, nyelvét kidugva, nekem pedig összeugrik a gyomrom, mi lesz, de nem történik semmi, a papírok visszakerülnek hozzám, a férfi továbbmegy, de nem húzza vissza az ajtót. Nem számít. Bámulom, ahogyan elszalad odakint Budapest, belőlem szalad kifelé, úgy érzem, már nem lesz ide visszatérés, amikor egy alagútba érünk. Itt nincs alagút. A sötétség tapintható, valami a térdemhez ér, mások is vannak itt.

Szelényi Anna: Velencei farsang (olaj, vászon)

Egy téren ülök és teljesen normálisnak érzem, hogy olaszul beszélgetnek körülöttem az emberek. Egy velem egyidős nő ül mellettem, ismeretlen arca ismerősként mosolyog rám, éppen azt mondja, miközben ragyognak a fogai, hogy cara, Edina, és aztán csak mondja, mondja, úgy hullámzik ajkáról az anyanyelve, mint a tenger, és én csak ülök ott, sápadt rózsaszín, hosszú muszlinruhában, őz színű, barna gladiátorsaru a lábamon, a bokámon egy apró kagylóval díszített bőrszalag, soha hasonlót sem viseltem, de miközben ez a nő beszél hozzám, lenyúlok és megsimogatom a kagylót és tudom, hogy valamelyik gyerekem készítette ezt a láncot, hogy ott vannak valahol ezen a téren, kihallom a hangjukat a zsibongó, zenétől lüktető levegőből,

Molnár Szabolcs fotója

Korán indultam ma boltba, meleg vajas kifli és főzött kakaó, ez volt a terv. Kiléptem a panel ajtaján, süt a nap, a tegnapi, őrült, hideg szél sehol. Diszkréten, kamaszlombú fák moccannak, még nem teljes az a korona, még várat a nyár, a harsogóan mély zöld, hát mégis van egy kis szellő, pajkos, langyos, valahol fent, az ágak között. A parkoló felé sétálok, éljen a hosszabb út, éljen a napfény és meg akarom nézni az egyszer valaha biztosan virágágyásnak megálmodott gaztengert, az ott növő pitypangokat és vadcsalánt. Nemrég vágták a füvet, kinőttek-e már újra. Pitypangkívánság. Bár sok a bóbitáról felszálló ejtőernyő, csak egy lehet a repülésükbe suttogott vágyálom. Ismerős asszony közeledik. Anyu ismerőse. Tudom, megállít majd, még négy lépés és már hallom is, jaj szívem, minden nap úgy hiányzik, én pedig mosolygok, aztán bólogatok,

Olykor elképzelem, milyen lesz majd újra odakint, az éjszakában, hogy már az esti levegőtől megrészegedik kicsit az ember, valami ügyetlen, torokszorító meghatottság kapja el, ahogyan végignézhet végre az ismerős arcokon, matató bizonytalansággal nyújt kezet, lehet-e ölelni, puszit adni, kezet fogni, még minden olyan remegősen bizonytalan, mintha az egész világ egy szégyenlős kamasszá vált volna, toporgunk zavarunkban, kínlódva, de végre mégis, megint kézzelfogható lesz minden, a termekben újra dobban, zörög, peng, serceg az élet, illat száll, dallam, zaj neszez, az arc újra arcba néz, s nem hideg tekintetű, fekete lencsés kamerákba

B. Tóth Klári: Keresztút – Párbeszéd a kereszttel

Amikor édesanyám annak idején úgy döntött, hogy egy kínai körútra indul a legjobb barátnőjével, megkapott egy listát, a kötelező oltásokról. Nem verte az asztalt, nem hisztériázott. Telefonált, időpontot foglalt. Türelmesen járt a központba, oltás, emlékeztető oltás...olykor rosszul volt, hát istenem.

Mondhatta volna, hogy na nem, ezt nem, aztán szépen beintenek neki a határon, hogy oké, akkor húzzál haza, a kutya sem akar téged kínai földbe temetni, mert meghalsz az első szúnyogcsípés után.

Bakay Péter tollrajza

Most lettünk készen. Két tökéletes könyvmoly, ahogyan életükben először és valószínűleg utoljára tapétázzák a fiuk szobáját, olykor elég nagyokat kacagva önmagukon, a bénázáson, tisztelettel emlegetve fel minden mestert, aki ezzel keresi kenyerét. Utoljára akkor fájt ennyire a talpam, amikor Szonja igyekezett kifelé, mert előző este nagyot sétáltunk, szomjasan ittam a tavaszi levegőt, közben úgy éreztem, izzó, narancssárga széndarabokon lépkedek, mi lehet ez, ez a hullámzó, olykor lábujjaimba, máskor vádlimba kapó fájdalom és reggel menni kellett, mert jött a lány, ezer hajjal, kiabálva, kékszeműen.

Nem megy, pedig reggel óta igyekszem megfogalmazni, de ahogyan leírnám kicsúszik, pontosabban szétesik, apró atomokra, olyan nagyon összetett ez az egész téma és én belepirulok, ahogyan megpróbálom megfogalmazni, mert bennem van, mélyen, hogy honnan hoztam, nem tudom, ki mondta, ki nézett rám megrovóan, ha szóba öntöttem a bizonytalanságot, félelmet, ejh, hát hogy gondolod, nem illik beszélni ezekről a dolgokról, kínokról, egy nő csendben szenved, azokon a napokon is és én szenvedtem szótlanul, éveken át, nem hatott diéta, gyógyszer, semmi, hümmögtek rám orvosok, jól vagyok, mit hisztizek, de nem voltam jól. Aztán Éva megkérdezte, mi baj és én pironkodva, ha jól emlékszem virágnyelven előadtam a helyzetet. Orvost ajánlott, és én gyomorideggel vártam a napot, az első vizsgálat napját, bízni akartam, ahogyan még sosem, hogy talán itt majd sikerül, lesz megoldás, a napokig tartó fényérzékenységre, hogy fel sem tudok kelni, a karcos, kínzó, szivárgó fájdalomra, ami a nap huszonnégy órájában velem marad,

Cseri József: Mr Grey

Akkor jött rá, amikor a táncoló alakok fejei fölött összenéztek. A férfi szeme olyan messziről fekete volt és rendkívül vonzó, ahogyan a rosszfiúk tekintete már csak lenni szokott. Enyhe kaparást érzett a gyomra tájékán, valami olyat, amit már nagyon régóta nem, amiről azt hitte, soha többé nem fogja megtapasztalni. Beleszívott egyet a szívószálba, a hideg víz lágyan bugyborékolt a szájában, közben állta a férfi tekintetét, ami úgy érezte egyre intenzívebb, egyre kutatóbb. A férfi nem mosolygott és ő sem érezte úgy, hogy most ildomos lenne, de enyhén jobbra billentette a fejét. A zene üvöltött körülöttük, az igazgató lelkesen, ám kissé ügyetlenül keverte a számokat a pultban, jól összefért nála egymás után a techno és az ACDC. A zenei káoszban boldogan és ittasan tántorgott az egész cég apraja nagyja, ezerkarú polipként ölelkeztek egymásnak teljesen ismeretlen részlegek, akik máskor csak egymást szapulják az étkezdében. Testek csapódtak a lánynak, de ő kimozdíthatatlanul nézett a fekete, sötét szemekbe. 

Kelebi Kiss István: Rimbaud 

Jól vagy? – szorítja a füléhez a telefont, szinte égeti a finom porcokat, felmelegszik az apró pontfülbevaló a készülék alatt, keze idegesen rebben meg a teste mellett, inkább zsebre dugja, ott ökölbe szorítja. Jól vagy, kérdezi meg újra, tudom, semmi közöm hozzá, de mégis szeretném tudni, olyan szomorú a tekinteted azon a képen, csak a szád mosolyog, úgy érzem, valami baj van, megint túl sok terhet markoltál fel a közösből, megint túlpörgeted a dolgokat, tudod, erre mondják, hogy égeted mind a két végén a gyertyát, csorog el a viasz, az élet, a jókedv, a szín a szemedből, és most ne gyere azzal, hogy a barna az amúgy is unalmas, mert nem az, persze beszélgethetnénk róla, hogy amikor mérges vagy, akkor olyan ez a barna, mint egy kilencvenszázalékos étcsoki, amit fényesre temperál a düh,

Németh Kriszta: Box City 1.

A férfiak és nők derékból hajoltak le. A nárciszok és tulipánok feje remegett, miközben kiszakították őket a földből. Tavasz lehetett. Egy fiatal fiú hegyesre faragott bottal téblábolt a szakadt ruhájú emberek között, s ha valaki morgott egyet, már ugrott is oda. Arca eltorzult a gyönyörtől, ahogyan beledöfte a botot az ezüstszürkére száradt földbe. Forgatta, nyomta, kihúzta, döfte újra, nyelvét kidugva, boldogan, míg rá nem szóltak, elég már, elég már, hallod, de a fiút nehéz volt kizökkenteni. Egy idős, fekete arcú férfi állt távolabb az emberektől, lábának támasztva egy zsák, a zsák oldalán katonai jelzések. Cigarettázott.

Nagy Attila: Ablakom

Grizzly a falnak dönti a hátát. Szívesen lecsukná a szemét, de nem lehet. A tömeget kell figyelnie, kiszűrni a gyanúsan viselkedő, sunyi alakokat, a rossz helyen tapogató perverzeket. A fények megfestik a túlsminkelt, maszkszerű női arcokat, a hernyókra emlékeztető műpillák legalább már nem maradnak a kezedben, mondta egy hajnalon a barátja a kávé mellett és a gyomrából reszelősen, keményen szakadt ki a nevetés mielőtt elbúcsúztak egymástól. Senki sem hitte volna, hogy egy marék altató megölhet egy akkora testet, hogy ennyire felgyűlt már Róka lelkében a magány és a keserűség. 

Homolya Gábor: Razglednyica

Mikor belépett, már tudta. Ott ült a férfi, a megfordított széken, a háttámlára támaszkodva. A fehér köpenye ragyogott a háta mögötti panorámaablakban mélyfeketén kuporgó késő délutántól. Kezében centi, hosszú, arany zsinóron forgatja a mutatóujja körül. Ő ott áll az ajtóban, az orvost nézi, igyekszik palástolni remegő kezét, erősen szorítja a táska fülét, hátha elmúlik ez a kocsonyás, rémületes hideg, amit a gyomrában érez. Üljön le, mondja a sebész. Csak három lépés a magashátú, bőrrel bevont, kecses szék. Számolja mind a hármat, igyekszik elnyomni a folyton visszalopakodó gondolatot, haza kellett volna menned, kifordulni az első hollywoodi mosolyt villantó, negyvenezer forintos loknis ombrét hátracsapó recepcióst látva, nem leülni a bársonyhuzatú kanapén, feszengve a bámuló arcok előtt, azon gondolkodva, hogyan takarhatod el magad. Nem. Én nem vagyok gyáva. Nem futok el. A mérőszalag hideg. A férfi keze úgy gyurmázza a hasfalat, mintha csak a boltban, a karácsony miatt kitett héjas földimogyoróban matatna. 

Kelebi Kiss István: Ék

 Holnap világgá megyek. A bejárati ajtóra nézett, pontosabban az ajtó helyére, mert Lali elvitte, kilincset cseréltetni. A helye feketén ásított felé, tudta, hogy mögötte ott vannak a belakott szobák, a nyikorgó parketta, a törött tükör. Pont kilenc részre repedt el egy este. Kilenc év balszerencse. Ha visszafelé is ér, akkor minden másképpen áll, mint látszik. Újra szabad. Kilenc év elveszett naplemente, kihagyott csillaghullás, fal felé fordult éjszaka. Igen. Holnap világgá megyek, mondja ki, hangosan. A majdnem teljesen üres lakás falai visszaverik a hangját, mint a pattogós, apró gumilabda csattog körülötte ez a holnap, ez a kézzel nem fogható, mindig elodázott lehetőség, minden kínját megtestesítő időhatározó. Holnaptól leviszem a szemetet, holnap felteszem a polcot, holnap kifestünk, az emlékeiben felbukkanó mondatok alakot öltenek, karcsú férfiárnyék a fal mellett, ahogyan végigsimítja a lekopott tapétát, a konyha pultjának dőlve árnylevet iszik, talán tej volt vagy kávé.

Takács Máté 100 kis kép sorozatából

A falu bolondja össze-vissza rohangált. Utcai ruhában volt, mint mindenki más, farmerje sem nem koszos, sem nem szakadt, kabátja hajtókáján kitűző, aki látta, pontosan tudta, egy Batman rajongótól kaphatta ajándékba, valami nyúlánk kamasztól esetleg, aki egyik napról a másikra nőtte ki a fantáziavilágot. A téren sokan sétáltak, a szombat reggeli, hideg, októberi reggel beosont a kabátok alá, azok is ölelték egymást, akik máskor soha. A bolond mindenkire rámosolygott, szimmetrikus, egyszerű arca nem árulkodott a benne lopakodó masszív őrületről, csak a figyelmesebb szemlélő vette észre a kényszeresen rángatózó kezet, a folyamatosan ide-oda rebbenő tekintetet. Mind meghalunk, mind meghalunk kiabálta a téren, hangja magas volt és vékony, az a fajta, ami azonnal valami dermedt, hideg távolságtartást ültet az emberbe, valami gyilkos vágyat, hogy elhallgattassuk a hangot kiadó szájat, minél hamarabb.

Tamási József: Karok

Anyu, várj meg, rohan a gyerek az anyja után, aki telefonál. Én már hazafelé tartok, cipelem a rohadt nagy káposztát, mert a Szonjának amerikai káposztasalátát ígértem, bár még soha nem csináltam eddig, receptet kell keresnem hozzá, talán pont ezen agyaltam, vagy azon, hogy miért nem lehet kicsi káposztát venni, miért kell hazacipelnem egy két és fél kilós darabot. Szalad a kisfiú, piros az arca, szeme fényes kavics a könnytől, kezében őszi falevelek. Zoé is gyűjtötte reggel, tematikus foglalkozás az oviban, ősz, a kisfiú is ezért szedi lelkesen, biztosan része akar lenni a kalandnak, felmutatni a többieknek, mit látott meg az ő érzékeny gyermekszeme ebből a csodás évszakból, az ideiglenesen elköszönő színek utolsó villanásából. Szalad, markában a levelekkel, elbotlik, elterül, de anya nem látja, éppen kiabál valamit a méregdrága készülékbe, valami nagyon fontosat. Leguggolok.

Nagy Géza: A szürke szoba paravánja 

Nagyon szerettem a korong mellett ülni, belenyúlni a tálba, ahol az agyag és a víz sikamlós, fényes masszává vált, foccsnak neveztük, a korong közepén pörgő agyagra szorítani a tenyeremet míg minden göcsört és egyenetlenség el nem simul benne, aztán húzni, fel a masszát, ujjaimon érezni ahogyan megadja magát az anyag, vigyázva kést nyomni rá, belülről hozzásimítva az egyre vékonyabb, egyre sérülékenyebb testet, mindig vizezni, de nem nagyon, közben csak pörög a gép, a szíjak zakatolnak, játszik az ember a pedálon, gyors-lassú, lassú-gyors, különös tánc, ha túl erősen szorítod az odatapasztott testet szétszakad, ha túl lágyan, magával ragadja a pörgés és elrepül.

Nagy Attila: Paintings (1988- ), Ő 

Ha meg kellene magyaráznom, bajban lennék. Hogyan tudok két és fél órán át ülni a játszótéri padon? Bár a kindle ott van mellettem, de nem veszem elő, mert ez egy elcseszett nap és az elcseszett napokon a szavak is félrecsúsznak bennem, értelmetlen erőltetni. Felhőt nézek inkább, gyerekekkel beszélgetek, mire észreveszem magam a sajátjaimon kívül megint hárommal több gyerek vesz körül, mindenki mesél valamit, már a neveket is tudom, kicsit elterelik a figyelmemet és az egyik óvatlan pillanatban már nevetek. Csúszdára pakolom őket, egymás után, az ismeretlenek vigyorognak, kacagnak, mesélnek, megsimogatják a festményt a karomon, ahogyan ők nevezik, a homokozónál mellém ülnek, ez mi, madár, ez mi, cseresznyevirág, és ez, az egy youkai, hú, az mi, és elmondom, persze lágyítva, de nagyon tetszik nekik, a gyermekvilág szellemvilág is egyben.