Állandó rovatok – Karcol(g)atok

Dobos Éva: Fiktív tér
elektrografika

Mindig a vízhez vonzódtam, mióta csak emlékszem, órákig tudtam ülni pocsolyák mellett, az égben úszó felhők visszatükröződő foltjait bámulva, a víz alján csillanó betonszikrák fényét kutatva. Később, a döglött halaktól iszamos Holt-Tisza parton pecáztam, gilisztákat szúrva fel a horogra, majd még később, Korfun, mintha hazaértem volna, csak ültem, a partra vetődő hullámok zajától kábán, megértve oly sok körfolyosón ténfergő klasszikust, kik szavakban élnek ma is közöttünk. Úgy jut ez most eszembe, hogy tudom, holnap elkezdődik a pakolás, egy hét, három gyerek, és a fejemben már reggel óta listák terebélyesednek, mit kell vinni, és ez a kell csupa irgalmatlanul nagy számmal szedett betűvel van leírva és még nagyobbal mi az, ami kihagyható. Nyugodtan várom a  tinikor feleslegét, amire anyám tanított. Az egy hátizsákkal nekiindulást, amikor már nem kell póni, plüssdinnye és három csinos mellé, öt fajta póló, mikor elég lesz majd a szakadt ACDC felső és Martens a lábon, meg a málhás zsák, amit évek óta őrizgetek, hogy majd áthagyományozzam. Elvileg tűzjegyű vagyok. Oroszlán lány, oroszlán aszcendenssel, bármit is jelentsen.

Kelebi Kiss István: A gyermekkor vége – digitális rajz

Mikor a fiam elém állt, kell egy saját szoba, teljesen megértettem. A külön világ már ott lődörög a szavai között, olykor szinte összeér az orrunk, ahogyan beletolja a képembe személyiségjegyeit, nézd, ez leszek én, már felskiccelheted vonalaimat, de még ne nyomd meg nagyon a szenet, a kormos, sötét, fix vonal azért még várat magára, de az már tuti, nem, nem leszek egyszerű, de nézz tükörbe, te sem voltál az, soha. Megértem a vágyat, a saját szoba egy zárt, magunkra húzott burok, fontos tárgyak, illatok, formák súgják, itt minden oké, nem lesz semmi baj, a boldogság szinte kitapintható.

Azt ígérted, szeptember elején megisszuk azt az üveg whiskyt, aminek a képét még át is küldted nekem. "Ha mi összeülünk, hajnalig dumálunk majd", ezt mondtad, meg hogy az üveg igazából már üres, de majd szerzel egy másikat, jobbat, és én vigyorogtam a laptop előtt, mint mindig, ha beszéltünk.  Úgy jártál az idővonalamon, mintha hazajöttél volna, viszem, ami tetszik, mert szeretik a katlanosok, olykor noszogattál, írjak, ne aggódjak mindig a semmin, kiosztottál mikor bizonytalankodtam, jó, amit csinálsz, nagyon új, de nagyon kell, írj Edina, mert szeretik az emberek, szeretik az olvasók, amit kifacsarsz az életből.  Azt reméltem, ma reggelre megint itt vár majd egy felugró kis ablak, írsz majd, hogy félreértés volt az egész, itt vagy, mész tovább, kutatod a posztokat, kinek nyújts megint kezet, kit kell picit megpiszkálni, adja meg magát az írott szó erejének, mert bár néha csalódást is hozott, és szomorúan mesélted, ezt nem lehet erőltetni, ezt a  varázslatot, vagy érzi az ember, vagy nem, mégis mindig belefutottál a kihívásba, hogy megtaláld a jó sztorikat.

Pénteken a buszon öt ember utazott maszk nélkül. Én a csuklóban álltam, nem szeretek ülni a bkv járatain. Néztem ezt az öt embert, figyeltem kihúzott derekukat, dacosan felszegett állukat, ahogyan belebámulnak az őt figyelő tekintetekbe. Micsoda bátorság, jutott eszembe, te vagy barátom az az ember, aki a kerti partyn belepisál a medencébe, aki belerúgod a labdát a szülinapi tortába, majd elégedetten hátradőlsz, mert ennyi vagy, ennyi telik tőled, ez a te nagy lázadásod, ez az önmegvalósításod csimborasszója, hogy nem veszed fel a tenyérnyi textilt, magadban varjúhangú nevetéssel, mekkora partizán vagy, szembe mersz menni a hatalommal, te vagy maga Che Guevara, sőt, te vagy Spartacus, egy igazi gladiátor, fetrengve küzdesz a homokban a globális hazugságban megteremtett Covid százfejű szörnyével, arcodon lecsorgó verítéked gyönggyé válik, miből majd utódaink nyakéket fűznek, ez jelképezi majd ezt a mérhetetlen kiállást, amit most itt produkálsz, a buszon zötyögve, három megállót, válladat egy vadidegen testéhez érintve, mert ülnöd, azt muszáj, szóval bámultam ezt a majdnem fél tucat embert

Császár Norbert: Magyar anzix I. (50x50 cm, olaj, vászon)

Szünetet tartok a fal festésében, abrakoltatom apolovasaimat, élvezettel nyammog három száj a sült csirkén és kurkumás rizsen, seperc alatt eltűnik a konzervből előhalászott arany levű barack, nem is értem, mormog a fiam, hogy csinálod ezt Anya, leves, főétel, a fél folyosó már lefestve, elmosogattál, és beszélgettünk is, bár tudom, egy szót sem értettél abból, amit a Fortniteról mondtam neked, de megnézted, ahogyan szalad a karakterem, és még azt is mondtad nahát, aztán meg hogy baszki, amikor lecsepegett rólad a festék a parkettára, de azt úgy tettem mintha nem is hallottam volna, de olyan jó, hogy ezek néha belőled is előjönnek, ezek a szavak, mert az én fejemben is ott vannak, ha valami nem sikerül, de ez a csirke, ez nagyon jó,

Majoros Áron Zsolt: Welcome (65x45x20, acél, 2012)

A ház nem árulkodott soha. A halványsárga, utcasorba illeszkedő sátortetős kocka osztott, kétszárnyú ablaka nem engedett utat a kíváncsi tekinteteknek, csak este nyílt ki, amikor az elsötétített szobában üldögélő alakot körbefolyó sötétség egy-két órára összekeveredhetett a kinti, fényes, zajos, élettől szagló éjszakával. A szobába vezető folyosón a selyemtapéta mintája elkopott, a falban tivornyázó nedvességtől őszi falevelek rothadására emlékeztető halálszag lopakodik a kitüremkedő púpok alá. Néhol már kiszakadtak a légbuborékok, tenyérnyi foltokban hámlik le a nyolcvan éves anyag, de jótékonyan rejtik a szépséghibát az apró, de nagyfejű vasszegeken lógó fakeretbe öltöztetett rézkarcok, fametszetek, a felskiccelt, illanó grafitszélekkel fakuló tanulmányok, fekete-fehér fényképek. Hármas sorokban, hármas elrendezésben kerültek ki az egész házban, szellem-test-lélek, születés-élet-halál.

Fotó: Hegedűs János

azt gondolom, bár ne gondolnám, hogy gondolkodnom hasztalan, az üres aluljáró sarkaiban, napok óta, nem kockás a sziluettje az alvásnak. üres minden egyszer lakott volt szeglet, csak a gondolat, az száll fel a tekintet után a hegyre, járja a fehérre festett jeges fák közét, keresi a sarokból hiányzó testet, jól ismert kesztyűs remegését egy valaha volt kócos kacagásnak.

Fotó: Hupján Attila

Legyél őszinte. Nyugodtan kimondhatod, hogy ez a három hónap arra volt jó, hogy felfedjen benned minden repedést, minden hibát, minden helyet, ahol felhígult az alapozás. Nyugodtan elmondhatod, hogy minden összedőlt, amit biztosnak gondoltál, legyen az ország, város, fiú-lány. Kártyavár a gazdagság, a béke, a jólét, gomolygó ködként ül ránk a legapróbb változás, s a talaj, mint rémálmainkban, ingovánnyá kocsonyásodik lépteink alatt. 

Tóth Irén Morci: Est a vizen

Füstös kis kocsma. Valahol a múltban vagyok, ég a cigi a kezemben, csodálkozva nézem, mit keres ez itt. Sok éve már, hogy nem szívom, hogy nem akarom elpusztítani magam. Elmondták nyolc éves koromban, még a füstje is halálos nekem, hogy soha, SOHA nem szabad. Végig dohányoztam a tinikort. Odalépek a pulthoz, valahol középen. Hatalmas, hófehér, csillogóan tiszta hamutálba nyomom a szinte teljesen ép szálat. A pultnál két ember ül. Egymástól a lehető legtávolabb, de most, mérgesen, engem néznek. Az egyik int, lépjek ki a képből. Hátrébb lépek egyet. Kezdőpozíció. A pultos kiemelkedik a pult alól. Magas, izmos fiú. Törlőkendővel simogatja a kezében lévő poharat. Ismerem őt. Ismerem a hatalmas kék szemét, egyenes, szőkés-vöröses haját. Lovakkal foglalkozik, imádja a lovakat, mint kentaur, össze van nőve velük, láttam, ahogyan lovagol, ahogyan hozzáér az állatok meleg, illatos pofájához, ahogyan odahajol hozzájuk, halkan suttogva, belesimítja az arcát olyankor a ló fényes szőrébe, megrezegnek a szálak a hangjától, libben a ló füle, valami mély, zsigeri szeretet van ott, közöttük, megbonthatatlan, nehéz ragaszkodás.

Szabadi Katalin: Akvarell 02

Te mire jöttél rá az egy hónap alatt, kérdezi, én meg nevetek, olyan gúnyos edinásan, és hallom, nagyobb levegőt vesz. Bocsi, bocsi, hadarom el gyorsan, nehogy rám csapja a vonalat, de jól ismer, csak annyit kérdez, ennyire nehéz, én meg hallgatok, vacillálok, aztán annyit mondok, könnyebb mióta kevesebbet vagyok facebookon. Merthogy? Hökken meg odaát, neki sokat segít, mondja és én hárítok, hogy nekem nehéz, mert hát, ő is tudja, milyen nehéz velem, és egy hónap alatt sem világosodtam meg, nem szólt hozzám sem Isten, sem Buddha, nem szállt meg a zen, nem sikerült kenyeret sütnöm, nem etettem kovászt, ellenben rengeteg olasz tésztareceptet kipróbálhattam a srácokon, évek alatt nem ettünk ennyi gofrit és palacsintát, és nem tudok énekelni, a Himnuszt is hiába próbáltam tegnap elzongorázni, az a fránya varrógép is olyan nekem mint ha luk nélküli tűbe nyomkodnám egy szerencsétlen teve fejét, csupa negatív rácsodálkozás az élet most,

Orbók Ildikó: Ablakmesék – egyenálmok / uniform dreams

Mert olyan volt az egész, mint a film, amin annak idején olyan sokat nevetett, az újabb és újabb, ugyanolyan napok, a soha nem változó mondatok, mozdulatok, amik minden alkalommal ugyanabban a pillanatban történtek, mint tegnap és tegnapelőtt. Éjjel mikor felébredt a plafonra bámult, az ablaktól pár méterre futó úton suhanó autók reflektorai kékesfehér mintákat festettek fel a fehér álmennyezetre, nézte, ahogyan összeolvadnak, szétválnak, és arra gondolt, ezek élnek odakint, abban az autóban, nagyon is élnek, minden percben és minden másodpercben történik velük valami, ha más nem is, de az ablakon túli táj, a dudvák és gyomok elfagyott torzsái másképpen és másképpen haldokolnak minden egyes megtett kilométer után. Hinni akart ebben.

Egy ideje ott álltam, a dohányzó részen, figyeltem, ahogyan az emberek kerülgetik a pénztárcát, gyanakvó tekintettel, bizonytalanul. Érthetetlen. Gyerekkorunkban imádtam pénztárcát találni. Jó, mondjuk pénzt még jobban, mert ugye, ha az ember bankót talál, azt nem lehet visszaadni annak, aki elhagyta, mert mégsem mehet oda az ember mindenkihez, hogy elnézést uram, ön vesztett el tízezer forintot, de papírpénzt ritkán találtam sajnos, így aztán a pénztárca sem volt rossz, azt is nagyon megbecsültük.

Az volt a negyedik. Már szédült. Nem bírta ezeket a kézzel sodort, füstszűrő nélküli cigarettákat. Macerás volt az elkészítés, türelmetlenek a mozdulatok, nem lett szép henger alakú, néha lánggal égett, ott, ahol egy levegőbuborékot hagyott benne. Leszokom, mondta ki hangosan, határozottan, és valóban úgy érezte, most így is lesz, most kibírja majd, tovább, mint két nap, akkor is kibírja majd, amikor a Mari ordít vele, amikor a nyál az arcára fröccsen, nem fog benyúlni a belső zsebbe, előhúzni egy cigit, kihátrálni a káposztaszagú lakásból, mert valami diétát tol a Mari, azóta rosszabb, mint régen, pedig régen is sokat bagózott kint a gangon miatta.

Holnap is lesz nap. Csak erre tudott gondolni. Ott állt, a tárgyalóban, háta mögött az éppen leadott prezentáció. Hallgatta a tapsot, mellkasában feszített a boldogság. A munkatársak a szemébe néztek, arcukon hamis, erőltetett mosoly, de neki még ez is tetszett. Azt jelentette, messze felettük áll. Aznap este otthon kinyitott egy üveg bort. Beült a fotelbe, a zene betöltötte a lakás sarkait. Cipzár, a fekete szőrű németjuhász keverék a talpa alá feküdt, érezte, ahogyan felemelkedik majd süllyed az állat mellkasa. A férfi jutott eszébe, aki itt hagyta a négylábút.

A hosszú sorban áll, karján a kosár dugig van tömve. Nézem a vállára omló kendőt, a fekete, fényes anyagba apró, háromszög szirmú rózsaszín virágok ragadtak, örök elnyílásra ítélte őket egy ipari szövőszék. Vanília illata csapja meg az orromat minden előre megtett apró lépéssel, araszolunk, vágyakozó pillantással kóstolgatva a futószalagra feltett árucikkek mozgását. Bár már ott lehetnénk, már felpakolhatnánk, fizethetnénk, bár már úton lennénk haza, a munkába, Kalkuttába, bárhová, csak ne itt lennénk, a boltban, hallgatva ahogyan a fiatal pár elől veszekszik, kinek a fényképe van a telefonodban üvölti a lány, keskeny, csinos arca eltorzul, szemében feketén lobban fel a düh, ökölbe szorítja a kezeit. Ütni készül, próbálok nem levegőt venni, nem szeretem a vanília illatát, legalábbis nem ilyen töménységben, az asszony válla megrezzen előttem, mintha lassított felvételt látnék, lassan előre dől, már egész testében remeg, guggolva.

Mintha majdnem beverné a fejét a plafonba, kicsi ez a folyosó, igaz, keskeny volt mindig, alig férek el mikor mellém állnak a többiek, de nem éreztem soha ennyire alacsonynak a hajlított üveglapokból összerakott plafont. Úgy szökik be ide a fény, mintha soha többé nem akarna sehol máshol megmaradni. Nem ismerem ezt az alakot. Ekkora embert megjegyez az ember, később, otthon, a tea mellett mesél róla. Te, láttam ma egy fickót a metrón, képzeld, le kellett hajolnia, hogy be tudjon lépni az ajtón, és akkor már tud viszonyítani, aki hallgat, igen, az már bizony magasság, csóválja a fejét, hitetlenkedve, hűha, és az lesz az első kérdése: vajon mit evett gyerekkorában? Persze nem tudjuk meg soha, honnan is tudhatná azt egy ilyen sima megfigyelő, mert a tudáshoz ismerni kellene, eldugott kocsmák kosztól ragacsos padjain üldögélni, míg a beszélgetések során minden kiderül, valójában nem is olyan magas, csak 218 centi és a lába is csak egy szolid negyvenöt.

Nem vagy százas, mondja a fickó, közben bedob három csomag hagymás-tejfölös chipset a sör mellé, rá sem néz a lányra, csak a szája széléről lógatja le a szavakat, mintha nem is együtt lennének, mintha csak a lányé lenne az a kocsi, benne szeletnyi trappista, négy kifli, fél literes kakaós tej, két tucat sör, olcsó, a lehető legolcsóbb, minimum tíz percet álltak a polc mellett, míg kiválasztotta a férfi, majd cuppogva, élvezettel pakolta be egyesével a többi holmi mellé, egyetlen mozdulattal seperte arrébb az ennivalót, minek ez a sok szar, morogta az orra alatt, a lány meg halkan csak annyit válaszolt, éjszakás leszek, nem lesz hol venni,

Pont ilyen hideg volt, a híd nem tűnt olyan hosszúnak, ott álltál a végén, a kék, báránybőr galléros ingedben, most is, mint mindig felhajtottad a háromszög alakú füleket, rá a nyakadra, csak sálat ne kelljen felvenned. Mindig azt mondtad, megfojtanak a sálak, mintha kígyót viselnél, ami lassan, de biztosan szorítja ki belőled a lélegzetet, minden karácsonyra sálat kaptál a szüleidtől, s minden karácsonykor sálat találtam az ajándékomban. Azt mondtad, az az igaz szeretet megmenti a másikat. A híd zöldje, a szád, ami enyhén rózsaszín, az alattunk hömpölygő öreg folyó, mint egy giccses, ócska képeslap, ütőszínezett idill, valami nem jó, jutott eszembe, minden más alkalommal zöldnek láttam a hullámokat, de azon a délutánon kék volt, szinte áttetsző, mint a kézfejeden az erek, a hófehér bőr alatt.

A hullámzó ruhák között sétált. A kiterített lepedők, paplanok és nagypárnák huzatainak hófehér anyaga visszaverte a napfényt, hunyorítania kellett. A vékony szemrésen keresztül minden másnak tűnt, álomnak, átfutott rajta a gondolat, hogy akár hibázhatna is, mellé csíptethetné a mosott ruhát, nehéz halomként zuttyanna a földre, kezdhetne mindent elölről, a fehérítést, mosást, cipekedést. Jól begyakorolt mozdulatokkal haladt tovább. A fák susogva hajladoztak, az összeérő, elváló levelek súrlódása a gyerekkorából jól ismert dallamot játszotta, el sem telt harminc év, minden ugyanaz, az ágyneműk tisztaságszaga, a táj, a falu, nem változik semmi, talán az anyja is ott lesz, ott fog állni, amikor a végére ér, elveszi tőle az üres kosarat, megdicséri, együtt mennek vissza a hűvös, fűszerillatú nyári konyhába.

Harapni lehet a forróságot, eső lesz, ránk ül ez a hatalmas pára, nyomja le a fejünket, bele a betonba. Hárman mesélnek, egymás szavába vágva, csomagolom ki a hangjukat, összerakom a részeket, mint régen, a csokitojásba rejtett játék darabjait, hihetetlen milyen jól beáll erre az agy, szinte élvezem. Szembe jönnek az emberek, pontosan tudom, kinek vannak gyerekei, a tekintetükben mosoly és együttérzés bujkál. Vannak mások is, akik nem felejtették el, milyen volt földszintesnek lenni, mindig beszélni, folyton mozogni, soha meg nem állni, arcvonásaikba beköltözik a szeretet amikor ránk néznek, az idősebbek néha köszönnek, megállnak, s mikor kérdő tekintetükre rábólintok, kérdezgetnek a gyerekektől. Hogy hívnak, hány éves vagy, szeretsz e suliba járni, gyerekkoromban is ugyanezeket a kérdéseket tették fel nekünk.