Keresés a honlapon:

Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Aranyhíd a húspiacon

 

 

 

 

Aranyhíd a húspiacon

 

 

Mikor belépett, már tudta. Ott ült a férfi, a megfordított széken, a háttámlára támaszkodva. A fehér köpenye ragyogott a háta mögötti panorámaablakban mélyfeketén kuporgó késő délutántól. Kezében centi, hosszú, arany zsinóron forgatja a mutatóujja körül. Ő ott áll az ajtóban, az orvost nézi, igyekszik palástolni remegő kezét, erősen szorítja a táska fülét, hátha elmúlik ez a kocsonyás, rémületes hideg, amit a gyomrában érez. Üljön le, mondja a sebész. Csak három lépés a magashátú, bőrrel bevont, kecses szék. Számolja mind a hármat, igyekszik elnyomni a folyton visszalopakodó gondolatot, haza kellett volna menned, kifordulni az első hollywoodi mosolyt villantó, negyvenezer forintos loknis ombrét hátracsapó recepcióst látva, nem leülni a bársonyhuzatú kanapén, feszengve a bámuló arcok előtt, azon gondolkodva, hogyan takarhatod el magad. Nem. Én nem vagyok gyáva. Nem futok el. A mérőszalag hideg. A férfi keze úgy gyurmázza a hasfalat, mintha csak a boltban, a karácsony miatt kitett héjas földimogyoróban matatna. A nő a plafont nézi, a régi polgári gazdagságra hajazó, kristályokkal díszített csillárt, a fénytörést. Hogyan következnek a színek a szivárványban? Talán ha megtalálja a helyes sorrendet kiderül, álom ez az egész, hogy ez a férfi, akihez segítségért jött, nem írta le őt az első pillanatban. Minek jöttem ide? A férfit nézi, aki kibámul az éjszakába. A jéghideg, laza mondat, mint a penge. Eszébe jut az apja, a varráshoz használt bőrt vágta mindig pengével. Nézd fiam, mint kés a vajat. A doki visszaül a székére, állát az alkarjába fúrva pördül egyet, száznyolcvan fokosat, majd megismétli a mondatot. Fogyjon tíz kilót, akkor valószínűleg nem is kell találkoznunk többet. A mondat lassan áll össze a nő fejében, a pillanat kitágul, beleférnek a tizenegy év alatt beszedett hormontabletták, a mozdulatlan, sötét szobában fekvés, hol magas, hol jó cukorszint, a szülés, háromszor, az átvirrasztott éjszakák, veszettül pörgő, követhetetlen nappalok, hízás és fogyás, az egyre bővebbre szabott ruhák, mert hiába mondják, rendben vagy így is, nincs rendben, a tükör lett a legnagyobb ellenség és a test, ami bármit tesz, nem akar változni. Azt hiszi nem próbáltam? Igen, ezt kell most mondani, mit mondani, kiabálni, bele abba a flegma, pökhendi arcba, nyitja a száját, de nem jön ki hang, tátog, az orvos már nem figyel, az asszisztensnek magyaráz, ujjaival türelmetlenül dobol az asztalon. Hát ennyi volt. A papír fejléce lila, el sem olvassa mi van ráírva, megköszöni az időt, mintha valóban lett volna akár egyetlen közös pillanata ezekkel az emberekkel az elmúlt tíz percben. Némán megy ki a rendelőből, némán veszi fel a kabátját a váróban, a sebész sietős léptekkel suhan el mellette, a recepciósnál köszönni próbál, de csak valami furcsa, nyávogó dallam bújik elő a torkából, kifelé már nem jár a platinamosoly. A liftben hátat fordít a tükörnek, a klinika előtt a doki cigarettázik két nővel, nagyokat kacagnak a kénsárga fényt szivárogtató kandeláberek alatt. A villamoson a nő a cipőjét bámulja. Hogyan fog mesét olvasni hang nélkül, neki mesét kell olvasnia ha hazaér, nincs kibúvó. Krákog kicsit, a Jászain átszáll a buszra, alig vannak, a lehúzott ablakon behullámzik a füstillatú hideg. A Margit hídon dugó van, nesze neked ingyen parkolás, araszolnak Buda felé, látszik a vár, az aranyhíd remeg a Duna szurokszín vizén, milyen szép, gondolja magában, közben elővesz egy zsebkendőt, hogy letörölje az akarata ellenére lepergő sós könnyeket, milyen nevetséges, hiszen csak egy konzultáció volt az egész.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-12-09 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.