VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
PublicisztikákHa létezne Fülszöveg-elbíráló Irodalmi Bizottság, külön elismerő oklevéllel kellene jutalmaznia Vass Tibor ajánló sorait Simon Adri Földerengés című kötetéhez. Érdekes maga a találkozás is, hiszen a két alkotó világának látszólag köze sincs egymáshoz, legfeljebb minőségi értelemben. Vass Tibort idézve játékos, kissé posztavantgárd látószögből is feltérképezhetjük az új ópuszt: „Pont ezt akartam mondani, az elveim hegyén volt már, mondja a föld, és elremegi, amit a Földerengés ügyében elrebegni szeretnék. Simon Adri, ha verset olvas, hangosan, föl, a sajátjait, mélyéről az összecsúszó, szeretkező kőzetlemezek visszafojtott hangján szól, s a hang azzal a mozgással, a mozgás azzal a hanggal, belsőrengű.” Lírai portré Szatmári Juhos Lászlóról A rólad bennem kialakult képből leginkább a háttér, a személyiség kialakulásának időszaka, a gyermekkor, a koraifjúság képsora hiányzik. Azt persze tudjuk, hogy Romániában, a magyarlakta Szatmárnémetiben születtél 1947-ben, hogy kézműves szülők gyermekeként kerültél Marosvásárhelyre, a Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumba, meg azt, hogy fiatal felnőttként települtél át Magyarországra, ahol aztán a Képzőművészeti Főiskolán (ma Egyetemen) szobrász diplomát szereztél. Ennyit és alig többet. Van valami különös oka, hogy ritkán, és keveset szólsz erről az időszakról? Lapkókat olvasok...
Műút. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, 53. évfolyam (Új folyam), “2008005” [’08/1.]
* Formátumra, alakra, továbbá borítóra nézvést mintha a Nappali ház (┼1997) támadt volna fel, és a 2007 előtti Kalligram tipográfiája jönne vissza belívileg (tehát fekete-fehérség az 1970-es évek neoavantgárdjának mára tradícióként megszokott “rendhagyásával” egybekötve). E kettő násza tehát – ha nem is éppen a boncasztalon, ám – a nászasztalon! D. h. alapvetően kellemes, élvezetes menet(ígéret) ám a kényelmi kondíciókról el lehet gondolkozni; hálószobáról, vagy csak ágyról akár, még bőven álmodozhat az ember. Aki nem ma kezdte, aki látott már egyet s mást (és a főszerkesztő, Zemlényi Attila az évjáratok közelsége miatt nemzedéktársamnak mondható, és mindketten középkorúak vagyunk immár), az óhatatlanul ilyesmit lát bele a dologba, amikor forgatja, olvasgatja, illetve nyilván óhatatlanul ilyesmit szeretne (vissza)hozni, miközben létesíti, szerkeszti a kéthavi folyóiratot. A klasszikus, a huszadik századi modern és a kortárs magyar líra legjobb zsidó és holokauszt tárgyú versei megérdemlik, hogy beépüljenek a magyarság emlékezetkincsébe. Szeptember 1-én az RS9 Színház Vallai kertjében remekművek egész sorát szólaltatták meg színművészek, zeneművek kíséretében. Arcnyomok a hóban
Kalapos Éva Veronika: Arccal a hóban Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2014
Szabolcsban a helyzet igen drámai. Akarom mondani: nem csak Szabolcsban. Sőt, akár még azt is kérdezhetnénk: hol nem az? De maradjunk csak Szabolcsban, és a drámá(k)nál. Kalapos Éva Veronika (egyébiránt szabolcsi származású), író, Arccal a hóban c. drámakötete, nemrég jelent meg, a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában. A két egyfelvonásos színműt, valamint egy egyrészes monodrámát magába foglaló kötet, Szabolcs igazi fílingjét, mondhatni esszenciáját tárja elénk. Kuratórium A homokszemek között fölbukkannak a hangyatojások. Felborzolja a levegőt a szél, összegyűri a hullámzást, beleír a pórusokba. A föld bőrébe hatol. Mint a plüss szőrzet és a hipermangán szemcsék. Találkoznak. Egy kis ciklon pörög a hegy szájában, egy levegőből kinőtt öböl, mintha az ékszerek közé dugott karkötő lenne, apró gyémántokkal. A tűnődés bebalzsamozza a lelket! Ugyan, a hiúság zománca lepereg „A hatalom hallgat, a múmia néma.” Hallani fentről a besebesedő felhők közül. A pók bőbeszédű reggel, egy tündérhajszállal csalogatja fel hálójába a legyet. Kis ólomkatona dől el a márványmintázatú pódiumon, a csend felbomlik. A lárvákból kikelnek a mentségek és a hírek. S a fundamentumok recsegve-ropogva jajveszékelnek. A homokóra megáll, egy képernyőre merednek a kuratórium szemei. Most veszik észre, hogy ők maguk üldögélnek a forgatókönyv lapjai között.
Tovább a konyvkultura.kello.hu oldalára >>> SZILÁNKOK, CSONKOK
Sándor Zoltán Térdről a világ
A fiatal délvidéki prózaíró Sándor Zoltán elbeszéléskötete illik a kortárs magyar próza bizonyos újonnan feltámadt tendenciáihoz: a Térdről a világ az alsóbb osztályok konfliktushelyzeteit identitásválságát bemutató novellafüzér. Nem délvidéki, nem magyar, nem is balkáni novellák ezek elsősorban, hanem „vidéki elbeszélések”. Hiszen a kelet-közép-európai perspektivátlanságnak, a vidékies lefojtottságnak régiókon átnyúló tematikus jegyei vannak. Nemcsak a Balkán-témában, hanem ebben rejlik a kötet újdonsága. A lecsúszott/lecsúszó vidéki kispolgárság szatirikus felhang nélkül csak nagyon ritkán jelent meg a rendszerváltás utáni évtizedek prózájában. És noha a vidéki alsó-középosztály válsága komoly demográfiai és politikai következményekkel járt/jár, az irodalmi reprezentáció számára a folyamat többé-kevésbé észrevehetetlen – ami a két világháború közti irodalomra nem igaz: gondoljunk csak Kosztolányi Sárszeg-Szabadkájára. Nem lévén elég „látványos” ennek a rétegnek a lesüllyedése (hűtőládájuk még megvan, noha már régesrég nem tudják kifizetni a számlákat), ma már csak a bűnügyi hírekben bukkanhatunk rá néhány ámokfutó nagypapára, bizarr öngyilkosra, vidéki leszámolásra. Sztálin, Hruscsov: démonok, mémek Milan Kundera: A jelentéktelenség ünnepe, regény, Európa, 2015 Fordította: N. Kiss Zsuzsa Ami egyáltalán elgondolható a dolgok állásáról, az már elgondolásra kellett, hogy kerüljön. Vélekedik az olvasó, amikor a deja vu – érzés meglátogatja egy új regény kapcsán. Minden vélekedés és szemléletmód paradigmatikus, valami világkép bújik ki belőle vagy esetleg magának a történelemnek a hangja, ami, mint az idealisták szerint mégis csak egyfajta transzcendens, kinyilvánított akarat. Nem a véletlen szüli tehát az elbeszélést, hanem a konstruált szerzői én. Aki mögött ott lélegzik-lüktet egy hús-vér ember, aki szívvel-lélekkel írja bele magát a koreográfiába. S mind a létező írót, mind kitalált karakterét a keserédes történelem, az ambivalens realitás hálói között látjuk felnőni. (Vergődni.) Megmaradásunk jegyében A forrón ölelő nyár dacára nagy érdeklődés övezte az idei 43. tokaji írótábort, köszönhetően az érdekes témaválasztásnak, a remek előadásoknak, ahol a közönség együtt lélegzett a felszólalók sokszínűségével, felkészültségével, írhatnám akár ezeket a sorokat, ha rutinos tábor látogatóként gondolnék a feledhetetlen napokra… Előre bocsátom, nem vagyok író. Költeni is csak a pénzt tudom. Az emberiség azon kisebbségéhez tartozom, akik olvasnak. Már hallom is a kérdést: mit keres egy hétköznapi ember az írótáborban? Fellengzősen mondhatnám, hogy az irodalmat, de ennél sokkal prózaibb az ok. A páromat kísértem el Tokajba. Tokaji írótábor –ez a kifejezés az olvasó szemében a misztérium. Az író – mint más művészeti ág alkotója – megközelíthetetlennek tűnik. Olvassuk őket, hírek szólnak róluk, de lényük rejtve marad előttünk. Azt mondják, minden nagyobb szabású rendezvény, konferencia, írótábor lényegét a folyosói, és a fehér asztal melletti, háttérbeszélgetések adják. Nekem másodszor volt alkalmam ennek az állításnak az igazságtartalmáról meggyőződni. Hétszer hét évvel, és két kötettel a hátam mögött, az idén második alkalommal látogattam el a Tokaji Írótáborba. Megszállottan a Nyugat nyomvonalán?
Esszéisztikus bekezdések a Nyugat(os trandíció?) iránti oldhatatlan tiszteletről
Engedtessék meg a jelenséggel kapcsolatban az idegen szó használata: hatalmas ugyan puristáink hatalma, s Domokos Mátyás szellemisége bizonyosan máig is él (némelyekben), azonban itt most a lélektani (pszichológiai…) szakkifejezést kívánjuk használni! Akként pedig precízebb a veretes latinitás eme rendelőpamlagi csökevénye… Tehát azt állítom, hogy a Nyugattal kapcsolatban lényegében mindmáig bizonyos fixációban, mégpedig áhítatosban, leledzik irodalomtörténet-írásunk, irodalmi köztudatunk és – főképpen – nem csekély számú írónk, literátorunk, publicistánk tudata. Mire alapozom ezt a vélekedésemet? Hát úgy megfigyeléseimre, szóval hát úgy-úgy… Ki tudja voltaképpen? Semmit se tudtam erről a szinkrontolmácsról, ami azt illeti, még két napja se, amikor felvetődött a kérdés, hogy hogyan is került hozzám ez a könyv, kaptam-e vagy vettem, mert ugye nem mindegy, hogy én szórtam-e ki az ablakon bő háromezer forintot, nem mintha másra nem dobnék ki ugyanennyit, például a múltkor is meghívtam magam jó helyre egy brassóira, ami köztudomásúan nem kicsit hizlal, meg roppant egészségtelen is, de hát az ember néha elcsábul, aztán jól bemagyarázza magának, hogy megérdemlem, igazán, mert jó voltam, vagy mert rossz voltam, de nagyon okosan, egy kis kilengés még nem a világ, és akkor is ilyenekkel áltatja magát az ember, ha a józan esze közben azt kérdezi, hogy ha a kutyádat nem zabáltatod túl, hogy meg ne dögöljön, Cserenkó Gábor 1978-ban született Kalocsán. Könyvtárosként végzett a bajai Eötvös József Főiskolán. 2002 óta ír, első könyve 2012-ben Talán a dalok címmel jelent meg, legújabb, Nem veled nevetek c. kötetében a társkeresés és a párválasztás tematikáját járja körül, iróniával fűszerezett történeteivel egyfajta görbe tükröt tár az olvasó elé. A kötet kapcsán kérdeztük. A 2015. augusztus 12-14-ig tartó 43. Tokaji Írótábor a "Nemzeti kultúra és mítosz a globális átalakulás korszakában" címet viselte. Alább láthatnak néhányat a Holdkatlan fotóiból, a teljes képanyag megtekinthető a Galériában. Péntek reggel, a 43. Tokaji Írótábor záró napján kicsit nyűgösen szorongattam egy bögre kávét és bámultam felette a semmibe, amikor mellém huppant Morci (Tóth Irén), és elhadarta, hogy nem tudja majd megírni a 3. nap beszámolóját, mert a reggeli kajakozás közben vizet kapott az „okos” telefonja. Mivel a tábor zárása után Tokajból egyenesen Örvényesre utazik egy internetkapcsolat nélküli nyaralóba, legyek szíves és vegyem át tőle a Holdkatlan olvasóinak tudósítását! 20 év Parnasszus
Árnyak és szárnyak közt verődve a tiszta papírhoz tiszta fej kell. (Orbán Ottó: Levél a Parnasszusra)
A kézírás tükrözi tulajdonosa hangulatát, személyiségvonásait, gondolatai szárnyalását, vagy megfáradt döcögését. A betűk formája, kereksége, vagy szögletessége, erőteljessége vagy légiessége, karcsúsága vagy szélessége, ingadozása, a sorok egyenessége, hullámossága, felfelé vagy lefelé ívelő iránya árulkodik, személyes, és fontos információt ad az alkotójáról. A belső titkok tudója az idei Tokaji Írótábor lett, mely egy különleges, jubileumi vándorkiállítás utolsó állomása volt. A húszéves Parnasszus folyóirat százharminc költő eredeti kéziratát mutatta be, tizennégy kortárs képzőművész által illusztrált pannón. A kéziratok április óta hosszú utat jártak be, a Parnasszus elsőként a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, az Írószövetség klubjában, a Tatai Művelődési Központban, a veszprémi Pannon Egyetem könyvtárában és Siófokon, a Kálmán Imre Kulturális Központ emeleti galériáján mutatta be. Volt már példa hasonló tárlatra korábban is, a lap ötéves évfordulóján. Ezt a hagyományt folytatva jelent meg a tárlaton a költészet és képzőművészet együtt, egymásnak teret adva, és keretbe foglalva, közös műfajban újjászületve és megszólítva a látogatót. Ahogy a kézírás, úgy az ecsetkezelés, és a tusvonások is művészi értéket közvetítenek, egyedivé teszik az alkotót és az alkotást. A tizennégy képzőművész új kontextusba helyezte a szövegeket, szinte képverssé formálva azokat. A tokaji megnyitón Szakolczay Lajos betegség miatt távolmaradt, ezért Lázár Balázs színművész olvasta fel a beszédét, majd Magyar József szavalta el Orbán Ottó: Levél a Parnasszusra című versét. 
|
B. Tóth Klára festőművész, restaurátor, vizuális nevelő és költő. Nem a képzőművészet mellett, "másodállásban" költő, hanem par excellence lírikus, akinek a versírás éppen olyan természetes kifejezési formája, mint az ecset kezelése. Természetesen érezni versein a képi látás jellemzőit, vagyis kitapintható a vers születésének induktív útja: az impressziótól, a meglátott képtől az átlényegítésen keresztül az üzenet kibomlásáig, de nem ez a lényeges. A versírás metódusánál sokkal fontosabb, hogy a kis dolgokban is meglátja a lét nagyobb összefüggéseit, ahogyan például ezt a tömött szatyrokat cipelő asszony képének és gondolatainak szonettbe foglalása jelzi (Szeletre bontva).