Videó

Százados Ábel kapta a legígéretesebb fiatal filmes díját Cannes-ban
Az M2 Petőfi TV videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Zsávolya Zoltán: Lapkókat olvasok...

 

Lapkókat olvasok...

 

Műút. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, 53. évfolyam (Új folyam), “2008005” [’08/1.]

 

 

* Formátumra, alakra, továbbá borítóra nézvést mintha a Nappali ház (┼1997) támadt volna fel, és a 2007 előtti Kalligram tipográfiája jönne vissza belívileg (tehát fekete-fehérség az 1970-es évek neoavantgárdjának mára tradícióként megszokott “rendhagyásával” egybekötve). E kettő násza tehát – ha nem is éppen a boncasztalon, ám – a nászasztalon! D. h. alapvetően kellemes, élvezetes menet(ígéret) ám a kényelmi kondíciókról el lehet gondolkozni; hálószobáról, vagy csak ágyról akár, még bőven álmodozhat az ember. Aki nem ma kezdte, aki látott már egyet s mást (és a főszerkesztő, Zemlényi Attila az évjáratok közelsége miatt nemzedéktársamnak mondható, és mindketten középkorúak vagyunk immár), az óhatatlanul ilyesmit lát bele a dologba, amikor forgatja, olvasgatja, illetve nyilván óhatatlanul ilyesmit szeretne (vissza)hozni, miközben létesíti, szerkeszti a kéthavi folyóiratot.

Ami, persze, nem baj, már csak a képiség és a képzőművészet hangsúlyosnak szánt szerepeltetése okán sem: “Jelen számban Bukta Imre művei, vagy azok részletei láthatók.” Az ugyan nem derül ki az impresszumból, hogy az élénk és kellemes, így pedig összességében: intenzív, dinamikus hatású első borító a művész melyik munkájának reprodukálásával alakult ki; kéknek és zöldnek, s az azok alapjára felrakódó lilásan letompított, fátyolosított vörösnek az együttese azonban annyira megragad, hogy megbocsátom ezt a “hiányosságot” – bizonyára nem lenne bölcsész-esszésita-művészi gesztus a szájbarágós adatmegadás egy többek között tengerész múlttal is rendelkező vezér-redaktőrnek, vagy netán Bán András Bukta-dolgozatából kiderülhet az efféle infó a szakirányúan és szorosabban érdeklődő számára (?). Lényegtelen! Gyermekkoromtól az itt szereplő kékeszöld vagy zöldeskék a kedvenc színem, így nemcsak ez a lapszám lesz majd feltehetően a legemlékezetesebb nekem a műút-számok közül az idők végezetéig, hanem amikor netalántán szerkesztői programnyilatkozatra bukkanok majd visszamenőleg (2007 közepéről valahonnan), akkor is ki fog tartani ez a kezdő, jóindulatúlag barátságos hangulatom – a dolog viszonylatában; alapvetően; akármit is találok ott. Igen szerencsés, hogy ezzel a számával találkoztam először, s hogy egyáltalán (ezen keresztül) találkoztam a műúttal magával! Némi, talán megbocsátható szubjektivizmus...

* Az “53. évfolyam” (bárha új folyam!) borítón való szerepeltetése akkor, amikor a folyóirat 2007-ben indult, az elmúlt évtizedekben, fél évszázadban Miskolcon megjelenő országos terjesztésű kulturális folyóiratokkal, a múlttal való kontinuitás-vállalást jelenti, és hagyomány-felvállalási szándékot kíván jelezni. A tradíció nevei: Napjaink, Holnap, Orpheusz, Új Holnap. Ezek közül az első a pártállam olyanféle kulturálfórumi “csodája” volt, mint az Életünk, a Kortárs és a Jelenkor (mely utóbbi két “csoda” Kassák Lajosnál, a XX. század elején amúgy már feltűnt /címileg/, illetve már a XIX. században feltűnt volt (címileg), ami nem akadályozta őket abban, hogy – a hozzájuk az 1960-as években felzárkózó vasi periodikummal egyetemben – grammatikai formájukkal, szemantikumukkal sokáig (eredetileg, eredendően) a kollektivizmus szellemi foglalataiként, ilyen tekintetben jelképes érvényű irodalmi-kulturális reprezentáns-fórumként létezzenek. Akárcsak a Napjaink a rendszerváltozásig. A Holnap elnevezés (hozzá társuló, alá rendelődő szövegi, közleményi konnotációival?) azután (!) a jövőhorizont kommunisztikus sejt(et)ésének erőterében is érthető volt (nem utolsó sorban), jelzős névváltozata pedig – ha ugyan nem egy még újabb (mondjuk, a leninistához képest egy emberes maoista jövőmegcélzás intencionalitását működtette... – persze, nem!), mindössze annak jogi, szerkesztőségfenntarthatási mutációjaként tekinthető a sajtótörténetben. A rilkés negyedik mindehhez képest csupán anakronisztikusan megkésett klasszikus-modern, esztétista módon ártalmatlan félresiklás.

Na most, feleim: minden biztosan nem fog menni egyszerre. Legalábbis tartósan nem. Vagy ha mégis, és tartósabban is, akkor bizonyos harmonizálási problémák nélkül nem. Szükségképpen megúnódik a szimultán erőfeszítés, témafront-megharcolási vitézség, virtuozitás a működtetők részéről. A szokványosabb irodalmi közlések felvonultatásán túl még Nappali ház-felújítás is lenni (a kísérletező, talán provokatív, s a hozzá tipográfiailag adekvátnak gondolt szedéstükri mezőn megjelenített képzőművészet fórumaként), még a jelenkori magyar folyóiratok amolyan szürke átmenetekben ön-kontrasztos nouveau roman-ja is lenni (a 2007 előtti Kalligram nyomdokaiba lépő orgánum gyanánt), továbbá még a genius loci meg a Helyi Nagyság emblematikus megjelenítője/felvállalója is lenni (Legendák, anekdoták, emlékek a miskolci színjátszás történetéből; Kalász László-blokk), ámde úgy, hogy közben a posztmodern két nemzedékének íróit-kritikusait úgyszintén isteníteni, ezenfelül pedig világirodalmi folyóiratot lepipálni szándékozó volumenben kitekinteni hat nemzeti literatúrára, közülük kettőre a könyvbírálat, egyre az egyazon könyvről szóló két kritika szintjén...? Mindez lenni tehát, és akkor még nem volt szó interjúról, tömegkulturális oldalvágásról, online portálok jellemzéséről, európai szintű magyar szellemi “áru” (Ferenczi Sándor) értékeléséről, képregényelméletről és -gyakorlatról. Minderre mondom én egyfelől azt, hogy imponáló erőkifejtés (főként szerkesztői részről mindennek az összegereblyézése), másfelől pedig azt, hogy Miskolc MJV Önkormányzata, BAZ Megye Önkormányzata valamint – legújabban – az NKA csak átmenetileg fogja rá adni a támogatást. Amiként Boholy György dr. szikszói háziorvos is például, esetleg: a Váci és Társai Kft. (Miskolc). Nem mintha nem lenne érdemes adnia, csakhogy maga a szerkesztőség fog biztosan belefáradni, s szomorú prognózisom szerint már a rövidebb középtávon, ebbe a jófajta erőlködésbe. Avantgárd és posztmodern, valamint esztétista-liberális, továbbá helyiérdekű-tradicionális ugyanis tényleg nem lehet valaki egyidőben, s főleg sokáig nem.

* Hiszen már az általam azonosított profilok is annyira elütnek egymástól, hogy kitetszik: itt valaki apait-anyait, Diósgyőrt-MTK-t, “hegyháti borízűséget” és bécsi/berlini vájtfülűséget egyaránt és egyszerre akar. Miközben szinte bizonyos, hogy csak ideig-óráig – és a párját ritkítóan energikus főszerkesztő igen komoly szervező, összehangoló (talán egyenesen összekényszerítő) tevékenysége nyomán – tarthatók ezek a dolgok egymás mellett, látszatra együtt... Így tudom elképzelni valahogy. S úgy, hogy az a korszakokon, szerkesztési formációkon átívelő Periodikumi Valami, aminek most egyik, az 53. évfolyamához tartozó számát tartom a kezemben, még korántsem érkezett címalakulásilag, szerkesztőség-felállásilag “végső” szakaszához. Noha bizonyosan emlékezetes szakasza lesz ennek a feltehetően még további hosszú évtizedekben mérhető Nagy Laptörténetnek a Mostani Fázis.

Az a tény, hogy Jenei László a kritika-esszé rovat jelenlegi irányítója, a bár szakadozott – mintha az Új Holnap készítésében nem vett volna részt –, de nagy vonalakban azért biztosan meglévő folytonosság példájaként a vidéki, úgymond “kormányszékhely-képes” centrum (Miskolc kb. az ország második-harmadik városa és Debrecenben, Szegeden ugyebár székelt országkormányzatunk valaha, a históriában) sajátosságaiból, adottságaiból minden önmagában meglévő pozitívsága mellett (“Lám, lám, micsoda matador: vissza tudott térni!”) a vidéki centrumok, megyeszékhelyek, megyei jogú városok kultúrafinanszírozási: pénzügyi kultúraalkotási képességének ingatagságáról adhat implicit gyanú-információt (már ahol ez az urbs nem Pécs, Kecskemét, Szeged vagy Debrecen). Ha ugyanis Jenei 1990-től, 25 éves korától – anno dacumal mintegy világgá kiáltották ezt a Tokaji Írótáborban! – már jegyezte irányítóként az egyik Avas-alji elődfolyóiratot, az Orpheuszt, akkor az egyrészt a stafétabot “szervesebb” továbbadódásának bizonyítéka évtizedes léptékben, másrészt és ellenben arra mutathat rá a személyi politika szintjén az ő jövetele-távozása-visszajövetele, hogy ez a láncolat aligha szakadt még meg... S hogy nála fog-e, vagy másnál? Lényegében egyre megy.

Azt kívánom: bárcsak ne lenne igazam! Bárcsak bebetonozódna valamiképpen Zemlényi és csapata (vagy: Jenei és csapata?) most Miskolcon – az összességében túlságosan tarka elődkísérletektől eltérően. Mert szép dolog a demokrácia, csak épp a szellemi teljesítmények világában fontosabb nála a stabilitás meg némi folyamatosság. (Hát még a színvonal…)

Góré-dűlő (Győr mellett), 2008. március 22-24.

 

Van (volt időnként) – és lesz írásban, véleménydokumentum formájában – a mostaninál jobb ítéletem is a lapról. De azt később, máskor s talán máshol mondom el.

 

Budapest (Bécs mellett), 2011. szeptember 30.

  
  
 

Zsávolya Zoltán (1968)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.