Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Bánki Éva: Szilánkok, csonkok (Sándor Zoltán: Térdről a világ)

 

SZILÁNKOK, CSONKOK

 

Sándor Zoltán Térdről a világ

 

 

A fiatal délvidéki prózaíró Sándor Zoltán elbeszéléskötete illik a kortárs magyar próza bizonyos újonnan feltámadt tendenciáihoz: a Térdről a világ az alsóbb osztályok konfliktushelyzeteit identitásválságát bemutató novellafüzér.

Nem délvidéki, nem magyar, nem is balkáni novellák ezek elsősorban, hanem „vidéki elbeszélések”. Hiszen a kelet-közép-európai perspektivátlanságnak, a vidékies lefojtottságnak régiókon átnyúló tematikus jegyei vannak. Nemcsak a Balkán-témában, hanem ebben rejlik a kötet újdonsága. A lecsúszott/lecsúszó vidéki kispolgárság szatirikus felhang nélkül csak nagyon ritkán jelent meg a rendszerváltás utáni évtizedek prózájában. És noha a vidéki alsó-középosztály válsága komoly demográfiai és politikai következményekkel járt/jár, az irodalmi reprezentáció számára a folyamat többé-kevésbé észrevehetetlen – ami a két világháború közti irodalomra nem igaz: gondoljunk csak Kosztolányi Sárszeg-Szabadkájára. Nem lévén elég „látványos” ennek a rétegnek a lesüllyedése (hűtőládájuk még megvan, noha már régesrég nem tudják kifizetni a számlákat), ma már csak a bűnügyi hírekben bukkanhatunk rá néhány ámokfutó nagypapára, bizarr öngyilkosra, vidéki leszámolásra.

Na de kik azok a szegényemberek, akik Sándor Zoltán univerzumában „térdről” látják a világot? Többnyire nem az igazi nincstelenek, nem az örökös periférián élők, hanem a titói békeévek hajdani kispolgársága és az ő talajvesztett fiaik-lányaik. Akiknek volt és van is „valamijük”, de akikkel romosodó házaik, a kopó-fogyó háztartási eszközeik sem feledtetik el a testi-lelki kiszolgáltatottságot. A céltalanságot, amikor már nincsenek jó döntések, de már jó kérdések sem. Ahol az emberi létezés értéke is kétséges – ezért is kezdődik a novelláskötet egy abortusz-novellával és fejeződhet be egy jövendőmondóval. Az erős szociográfiai és egzisztencialista elkötelezettség miatt nagyon kevés igazi „látványelem”, balkáni colour locale található a novellákban. A szerző annyira „benne van” az általa bemutatott világban, hogy teljesen sallangmentes a realizmusa.

Bár Sándor Zoltán megmarad a csehovi novella szabályain belül, talán alkatilag is idegenkedik a száraz, szikár, visszafogott, a kisvárosi tematikával együtt Kosztolányi által ránk hagyományozott novellától. A Térdről a világ nyelve rendkívül csapongó és expresszív: érezzük a szagokat, a színek szinte lángolnak, a nyelvünk hegyén olvadnak el a sütemények, és igen, az az érzésünk, hogy itt soha nem száradnak fel a vércseppek. Ez az érzékiesség a sok-sok „csonkasággal”, levágott végtaggal, sebbel, betegséggel együtt már-már brutális hatást kelt. Viszont nemcsak a „beszűkülés” tematizálása emlékeztethet minket a korai Csehov-novellákra, hanem a bizarr képiség és az elbeszélés szentimentális hangnemének ellentétezése. Mint az Adósság című novellában: „A sötétségbe süllyedt szoba perceken belül két egyenletes szuszogás hangjával telt meg, ami teljesen elnyomta a konyhából érkező neszeket. A vérvörös cseppek egyre nagyobb tócsát festettek a frizsider alá.”

A novellák élményanyagához nemcsak a fojtottság, a várakozás, a nehezen körvonalazható szorongás, hanem a háború is beletartozik. A háború, amely felszaggatva az emberi sorsokat „vérvörös cseppeket” hagyott Vajdaságban, és valódi béke és megnyugvás nélkül ért véget. A Térdről a világban nincs történelmi dimenzió, a háború és a mögötte tátongó „szétesés” az egyetlen időbeli viszonyítási pont. Ez segíti értelmezni az egész köteten végigvonuló csonkok-húsok-vércsöppök-levágott tagok (és vele együtt az egész „sebész-tematika” és az ezzel szorosan összefüggő „tedd belém a húst”-szexualitás) bizarr metaforáit is. A történelmi hagyományok, az identitás és egyáltalán a „regionális sajátságok” csak áttetsző máz a brutális gazdasági és politikai érdekérvényesítésen. (Albán cukrászda). Tulajdonképpen nem is beszélhetünk igazi elnyomásról: az erőszak annyira zsigeri, az alá-fölé-rendelődés olyan magától értetődő, a csonkaság/megcsonkítottság olyan gyógyíthatatlan, hogy a kegyelemnek vagy a megoldásnak a lehetősége sem merül fel – itt aztán senkit nem ér meglepetésként a pusztulás. És nincsenek „jók”, az erőfitogtatatást maguk az áldozatok is magától értetődőnek érzik – ha „fordulna a kocka”, ők is ugyanilyen agresszívek lennének. És a kocka mindig fordul belátás, értelem nélkül. Lojalitás, tolerancia vagy párbeszéd nem létezik, ami annál is furcsább, mert hiszen a novellák szerb, magyar, albán szereplői és azok élethelyzetei annyira hasonlók. Több novella működik a név vagy egyáltalán a nemzetiség megjelölése nélkül – és igen, működik. Múlt csak annyiban létezik, amennyiben ürügy a személyes bosszúra vagy az alkalmankénti dúlás-fúlásra. Az emlékezet viszolyogtató, de meggyőző módon beleíródik az egyéni testbe, a személyes csonkaságba. Csak jelen van, kínos, visszavonhatatlan, nyúlós, véget nem érő jelen: „Minden nap első és utolsó nap egyben. Minden éjszaka első és utolsó éjszaka egyben…” (Szép új jövő). Az utolsó novella egyben válasz is az elsőre.

  
  

Megjelent: 2015-08-27 16:00:00

 

Bánki Éva (Nagykanizsa, 1966) író, irodalomtörténész

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.