Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Paganini

 

    Az örökkévalóság – amelynek ideáját, lévén semmit sem kölcsönöz a megélt tartamtól, az értelem a priori módon hiszi birtokolni, egy olyan létmód „változataként” létezik manapság a hétköznapokban, mintha imaként mormolná folyamatos zümmögésként az égbolt. Mindennapi, de mégsem profán intenzitással. Ez a húrok zümmögése, nyugodt állapotban is. Zúgás. Zengés. Zeit Geist. A korszellem egyre inkább konstituálódik a filogenezis lebenyein. Van egy hegedű az égbolt fölött. Paganini.

 

Báger Gusztáv élő költészete

Néhány intuitív kép a narratívák lapjairól

 

1

Báger Gusztáv multi-talentum. Írásainak szövegen túli rendezőelvük van. S az ihletettség ilyesfajta irányulása mindig spiritualizálja a műfaji-formai határokat. A contempolaritas eszméjét alkalmazó erudíció sugárzik át minden versén. Az aufklérung és a reneszánsz reprezentánsaként egyfajta új típusú modernség képviselője ő, aki a korrodáló költészeti tradíciókból egy, a korábbiaknál elevenebb, világot szőtt. 

Bágernek szinte minden verse a legmeggondolkodtatóbb elgondolásba történő ugrás. (Heidegger szavaival. „Az által tanuljuk a gondolkodást, hogy ügyelünk arra, ami elgondolkodtat.”)

 

A közelmúlt történelmének rejtekútjain

Lényegre törő bekezdések Kemény István Nyakkendő című verséhez



Nyakkendő

 

Az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult

Magyarország egyik legutolsó

miniszterelnökéről beszélik, hogy

fiatal szabadságharcos korában,

fiatal szabadságharcos-csapatával

– tüzes, vidéki és egyenlő fiúk közt is első –

szakállasan és nyilván türelmetlenül

az érettségi-öltönyében feszengve,

a kommunizmus jelképes fegyverletételét

követő parlamenti fogadás előtt, vagy

talán még a megadási feltételekről szóló

szerződés aláírására várva, vagy

más, ezekhez hasonló alkalomból, de

korszakos jelentőségű pillanatban, és egy

díszes előszobában, ennyi szinte biztos,

ácsorgott szabadságharcosok

egy másik csapatával együtt.

 

„Versenyre kelve a fogyhatatlan végtelennel”

Emlékezés Szabó Lőrincre1

 

„ […] Tűzijáték vakít:

avasi ünnep? Egyszer egy hatost

kaptam egy nénitől! És villamost

ott láttam először, s – mint csöpp gyerek –

óriási búzavásárteret. […]

És látom a Szinvát is: a fa-híd

alatt, a mélyben, fáradt habjait […]

S a környéket: egy-egy kirándulás

néha ma is idéz benneteket,

kék-zöld mezők, Tapolca, tó, liget,

Miskolc határa… Szülővárosom2

 

117 éve Miskolcon született Szabó Lőrinc. Bár Debrecen, és főként Budapest voltak életének legfontosabb városai, illetve a később műfordítói és alkotói munkája szempontjából nagy jelentőséggel bíró Balatonpart3, mégis meghatározók voltak gyermekkorának és szülővárosának emlékképei. Büszke vagyok rá, hogy Szabó Lőrinc szülővárosában születtem és nőhettem fel. Már tizenéves koromban nagy hatással voltak rám versei. Vissza-visszatérő emlék és állandó viszonyítási pont volt mindig is egy vaskos Magvető kötet, a Szabó Lőrinc válogatott versei.

 

 

Krasznahorkai regényben és filmen

Töredékes esszékísérlet Krasznahorkai László Az ellenállás melankólia című regényének és Tarr Béla belőle készült, Werckmeister-harmóniák című filmadaptációjának összehasonlítására

 

[ A szerző 2010-ből előkerült esszéje. ]

 

A regény

Krasznahorkai ismert regénye egy dél-alföldi kisvárosba, a szocializmus idejére helyezi cselekményét, azon belül is valószínűleg a késő Rákosi-korszak / korai Kádár-korszak idejébe, habár a dátum pontosan nincs meghatározva, a regény cselekménye akár napjainkban is játszódhatna, a szerző minden bizonnyal egyetemes mondanivalót szán művének.

    Narratológiai szempontból Az ellenállás melankóliája viszonylag lineáris, egy idősíkban játszódó narratívának nevezhető, ahol az elbeszélt idő körülbelül két hétre tehető, a cselekmény egyenesen halad, a kezdeti állapottól a végkifejletig nem igazán figyelhetők meg narrátori mellékvágányok, felesleges szerzői kitérők.

 

A tollszár bemártása a lélekbe

 

A nyereg


Hajszálselyem. Az arcból kinyúlik egy kéz. Pupillájában pulzál az impulzív praxis. Izolált szcenika. A fellegtorlasz a membrán. Ahogy mutatod a köldököd. Még mindig sebes egy műtét miatt. De mi ez a vonóhorog a lelkedben? S az a kis eldugott szótövekkel körbevett tavacska?  „Túlömlik, elrendezzük. Szétesik.” (Rilke) Az ellentétek összefogdosása történik, összesúgások a másik éneddel.  Utálom. Mert este van és nem reggel.

 

 

Cafeteria Menedékváros

A rövidprózák áhítata megtört ciklus első Holdja



    Milyen idilli (dili) a lélek ma reggel, őszi mintázatban úszik, mintha a bárányfelhő ébredésem piktogramja volna. Összeszövi, újrafűzi, amit a szem felolvaszt. Felgyorsulni látom a felhő-molekulákat az égbolt mátrixában. Futnak a céljuk felé. Az idő örvénylése elnyeli a mellékszálakat. Mint egy tájfun, egy elmebeli emlék elér. Gyermekkori hurrikán. Egy plakáton lakat alakú konty. Közben az eső sétálni indul. Páráll a templomtorony. Szív utca. Román munkanélküliek a buszmegállóban. Görög árvaház egy szoborpark szomszédságában. Athéni gyerekek érkeztek Szarvasra. A háttérben a mítosz és a kinyilatkoztatás konfliktusa. Az egyik busz sofőr rádiót hallgat. Itt a Szomália Hangja. Haiti menekülttáborait egy újabb vihar söpörte el.

 

 A költészetről gyakran mondják, hogy alanyi. Ez szükségszerű, hiszen a költészet akkor működik, ha megragadja a szavakon túlit. Ezt lehetetlen elérni, hacsak nem az alkotó legszemélyesebb ügye a vers.
Ezért is tartom tévedésnek azt, ha a verset a forma felől kezdik vizsgálni. Félreértés ne essék: a forma is fontos eleme a versnek, de önmagában nem vezet el a leglényegesebbhez. A vers akkor több szövegnél, ha megragadja az elmondhatatlant.

 

 

 

Váci Mihályról – személyesen és szenvedélyesen

92 éve, 1924. december 25-én született Váci Mihály.

 

Nekem nem kéne szeretnem Váci Mihályt, és mégis szeretem… Nem kéne szeretnem, mert családi indíttatásom, neveltetésem, szemléletem, világképem, politikai nézeteim oly idegenek tőle. Derék, „reakciósnak” nevezett, középosztálybeli családból származom, apám – kései gyerek vagyok – évtizedeket tanított a Horthy-korszakban, hogy aztán politikai okokból a kitűnő Eötvös Gimnáziumból az ötvenes években áthelyezzék egy lényegesen gyengébb középiskolába. Anyám apja bíró volt, édesanyja tisztviselő; emlékem nincs, hogy gyerekkoromban vagy később otthon sok jó szót hallottam volna a Kádár-rendszerről, nem beszélve arról, hogy 56 értékelése nálunk oly egyértelmű volt. Miként egyértelmű volt az ún. egypártrendszer elfogadhatatlansága; emlékeszem, már kamasz koromban azzal viccelődtem, hogy az egypártrendszer olyan, mint lakatlan szigeten hűséget fogadni a szerelmemnek. Az ún. szellemi baloldalban mindig láttam értékeket, de a diktatúrát létrehozó és működtető, baloldalnak nevezett embernyomorítás csak taszított.

 

 

 




Szépirodalmi (lírai?) vonások Kosztolányi Dezső

1905-1906-os publicisztikájában



[E réges-régi, meglehetősen szubjektív esszé egy 2010-ben hallgatott, Kosztolányi publicisztikája címet viselő egyetemi szeminárium terméke… A szempontokért köszönet illeti egykori tanáromat, Bengi Lászlót.]



Kosztolányi Dezső korai publicisztikái írásai, melyek akkoriban, 1905-1906-ban főként a Bácskai Hírlap hasábjain jelentek meg hétről hétre, – meglehetősen szubjektív módon – úgy gondolom, talán műfajelméleti és / vagy stilisztikai szempontból vizsgálhatók a legjobban. E publicisztikai írások az esszé műfajához állnak a legközelebb. Kosztolányi főként személyes impresszióit fogalmazza meg a címekkel ellátott szövegekben, illetve az olykor egyszerűen Heti levélként megjelölt, nyilvánvalóan az olvasónak címzett „levelekben”. Teszi mindezt helyenként lírai, kissé patetikus hangvételben, a sajtóban megjelent írásait ezzel közelítve a szépirodalmi regiszterhez, már ha beszélhetünk ilyenről. A szövegeknek alapvető tulajdonsága a személyesség, emellett pedig a íirizáltság és metaforizáltság.

 

 

 

A kert önmagát álmodja újra

 

A bor ornamentikájában ne legyen semmi íz túl domináns. A fanyarság a száj belsejét szinte bevonja, elborítja. Az ízek kizárólag a nyelven telepednek meg. Ez az én nyelvem, uraim, amit használok jelenleg ezen a felületen. Érzik az ízét a szövegnek? A gondolat borát isszák. S amit illatban ígér a bor, vajon tudja –e  hozni ízeiben is? Ez a lényeg. Mondja a borász hölgy. Elfolyik az „írva levés”. Itt fekszik előttem az írás tiszta hústeste. Alvó gondolat-akt.  Álmában a könnye a combjára csurran. A dekonstrukció most a rések között beljebb csúszik. „Nem jól csinálják”. Suttogja az olvasólámpa. „A múltkor kagyló pozitúrát alkalmaztak és akkor hiánytalanul illeszkedhetett a csészealj és a mancs. Ettől a tradíció kötései még nem bomlottak fel.

 

 

 

 
 

A fordítás (tovább)fordítása(i)

Kísérlet Walter Benjamin A műfordító feladata című esszéjének, valamint Paul de Man ezen esszéhez írott kommentárjának szövegközeli (össze)olvasására

 
 

WALTER BENJAMIN: A műfordító feladata

(A primér szöveg letapogatása)

Jól ismert, paradigmatikus esszéjében Benjamin rögtön az elején elveti az ideális befogadó fogalmát, olybá tűnhet, mintha megítélése szerint a költészet nem konkrétan az olvasónak szólna, hanem önmagáért létezne – tiszta nyelvnek (Reine Sprache) nevezi.

    Tézise szerint a fordítónak túl kell lépnie azon, hogy az irodalmi műben jelenlevő közlést közvetítse. Az a fordítás, amely csak a műben megtalálható közlést közvetíti, semmiképp sem tekinthető jó fordításnak. A nyelvi megnyilatkozások bizonyos szempontból lefordíthatatlanok, egyes műveknek lényegi sajátossága a fordíthatóság, más művek azonban nem adják meg magukat a fordítás szándékának.

    A fordított szöveg olyan szöveg, mely az eredeti műhöz képest mintegy önálló életet él, hiszen keletkezését tekintve később, mint az eredeti szöveg. A fordítás saját létezését okvetlenül az eredeti mű dicsőségének köszönheti, azaz kivételes esztétikai értékének, hiszen az eredeti mű olyan szöveg, mely méltónak találtatott arra, hogy a saját nyelvi közegéből kiemelve egy idegen kultúrába emeljék át a fordítás révén.

 

 

 

        Az 1961-ben született Kemény István a kortárs magyar költészet ikonikus alakja, aki többek között kettő, lassan három felnőtt / felnövő költőnemzedék lírájára gyakorol igen erős, visszafordíthatatlan hatást. Pályáját az 1980-as években, a magyar irodalomtörténetben lezajló posztmodern fordulat(ok) idején kezdte, azonban attól egy igen sok mindenben eltérő, radikálisan sajátos, eredeti, nehezen besorolható poézist valósított meg, mellyel voltaképpen az 1990-es évek környékén újra is értelmezte és –írta és kortárs magyar költészet köznyelvét, beszédmódját, jellemző nyelvi magatartásformáit…

 

Bíró József Backstage, magyarul: Háttérben, Színfalak mögött című kötete tekinthető a költő korábbi, Kisfontos című versgyűjteménye szerves, egyenes folytatásának is, ugyanakkor egyértelműen tágítja a költői nézőpontot. Míg a Kisfontos elsősorban kőkemény közéleti versfüzér volt, mely a magyar társadalmi- és politikai visszásságokra helyezi a hangsúlyt, addig a szerző új verseskötete ennél sokkal egyetemesebb, nehezebben megragadható tematikával foglalkozik – nevezetesen, a globalista társadalmi-gazdasági berendezkedés, a világgazdaság, tehát az egész emberiség által megtermelt javak elosztásának igazságtalanságait, valamint ezen anomáliák lehetséges következményeit vizsgálja a líra eszközeivel, azt kell mondanom, hatalmas átütőerővel és palástolatlan haraggal.

 

A szövegesítés műveleteinek virtuóz tudója volt. Kulcsár Szabó Ernő szavaival, EP tudta, hogy a dolog maga elkülöníthetetlen a nyelvi „formájától”. Ugyanabban az aktusban történik meg, egyazon tett során válik jelenlétté, együtt, a kilehelt mondat és benne „utazó” gén. Se a tárgy, se a fogalmazás nem rendelkezik önálló érvényességgel, hitellel, olvasói kattintás/ kacsintás nélkül.

 

= A középkort két irodalmi alak búcsúztatta: Don Quijote és Lear király. 1605 -ben megszületett Don Quijote első változata, 1603 – 1606 között a King Lear.

Leart kisemmizték lányai, (kivétel: Cordelia), vejei; elvesztette országát, gyermekei és vői már az új gondolkodás ideáltípusai voltak. Csak udvari tréfacsinálója maradt vele.

La Mancha lovagjával mindenki a bolondját járatta. A tobosói parasztlány és Sancho Panza a kivétel. Cordeliát, az udvari bolondot, a parasztlányt, Sanchot a hűség kötötte össze. A becsület. Hűek maradtak ahhoz, amit becsben tartottak, ami életük vezérfonala volt, amihez elköteleződtek.

Hűség azokhoz az eszményekhez, amelyek a középkort naggyá tették.

 

A szubsztancia felhőzete

Impulzusok

Szisztémák/ kariatidák. Nagy művel van dolgunk, amikor az égre nézünk. Kapkodunk a szavak után, összefogunk a nyelvvel. Szél kap bele a tűnődő anyagba, egy árny kikezdi a képet. Belelóg az alvásba egy virágszirom. Valami zavarja a szemlélődést, a billentyűzeten hagyott valaki egy ketyegő vekkert. Konzekvenciák torlódnak fel. Allúziók. Színtiszta pupillák egy álom albumából. A soha be nem teljesült és az elért célok egybeolvadnak. Egy albatrosz ereszkedik a márványra. A pirkadat sóssága beivódik az elbeszélés pórusaiba. Itt a prognózis mindenkori iróniája. Periódusok után egy záróakkord. Kétségek merülnek fel, úsznak a reggel felszínén, mint beszédfoszlányok. Egy fölfogás „aláhulló” vázai. S elég egy pillanat, máris jelentenek valamit.

 

Amennyiben a Villanyspenót néven ismertté vált elektronikus irodalomtörténeti kézikönyvről beszélünk, egyvalamit nem árt leszögeznünk: a digitális szöveggyűjtemény semmiképp sem tekinthető egyszerűen azonosnak az elődjéül szolgáló, Neospenót néven közismert A magyar irodalom történetei című háromkötetes, Szegedy-Maszák Mihály professzor főszerkesztésével jegyzett irodalomtörténettel. Ebből kifolyólag a Villanyspenótra nem feltétlenül érvényesek azok a kritikák sem, melyeket annak idején nyomtatott formában megjelent elődje, a Neospenót kapott.

Habár a Villanyspenót eredetileg valóban a Neospenót digitalizált változataként kezdte meg pályafutását, elég hamar el is különböződött a nyomtatott könyv formájában napvilágot látott irodalomtörténettől. A Neospenóttól való első szembeötlő különbség, hogy míg a megjelent háromkötetes irodalomtörténet lezárt, immár bővíthetetlen szöveg, addig annak hálózati verziója folyamatosan bővülő, lezáratlan irodalomtörténet-folyam, melybe voltaképp bárki küldhet fejezetet elbírálásra. Ilyen folyamatosan bővített és bővíthető irodalomtörténet eddig nem nagyon létezett a magyar irodalomtörténet-írás folyamán, főként nem a XX. században, mikor az irodalmi művek kanonizációjába és az irodalomtörténeti narratívák kialakításába nagymértékben beleszólt a politika.

 

Mindenütt középpont

A végtelen és az átfogó megértés soha el nem múló faggatása, kérdőre vonása az univerzum szerves része. Az értelem beljebb hatol, mint szeretne. Alea a véletlen. A szerencse alakzataiból kirajzolódó magamutogatás. A szép, exhibicionista ara. Izgatottan, de tétlenül figyeli a feltárás kimenetelét. Ilinx: a mámor, az ész trónfosztása. Agón, a versengés és a küzdelem. A játék, mint teremtő aktivitás. „A természet létté merevedett értelem”? Schelling mondata. Az anyag pedig egyszerűen kialudt szellem. Rorty meg azt mondja: a kitűntetett központ nélküliség tud beszélni. A meta filozófia gömb-könyve ez. Interakcióban lévő ágensek. Középpontja mindenütt van, kerülete sehol. Ez is Rorty. Ezért semmi és senki nem periférikus. A tárgyak szunyókálnak. Az előző világkorszak befagyasztotta a mondatokat. Methexisz: a részesedés. Mimézis és anamnézis, visszaemlékezés. Arisztotelész tagadta a számok és az ideák elemi, alkotó szerepét. A természet és a szellem egysége szerinte megbomlott a háborúság és a harag kiáradása során. De az Örökkévaló helyre tette.

 

[A következő fordítást a fordító még 2009 körül, végzős BA-anglisztika szakos egyetemistaként követte el.]

 

Lord Alfred Tennyson (1809-1892) volt a viktoriánus kor egyik legismertebb és legnépszerűbb angol költője, akit Wordsworth után Anglia koszorús költőjévé is megválasztottak. A szerző többek között III. Edward király egyenes ági leszármazottja volt, aki már fiatal korában híressé vált két költeményével, a Claribel és a Mariana c. művekkel, ezek után sok nagyra tartott kortárs költő, többek között maga S. T. Coleridge támogatta és egyengette a pályáját. Legszebb és legismertebb verseit fiatal korában írta, de még idős korában, nyolcvan év felett is aktív volt és egészen a haláláig alkotott. 83 éves korában, természetes halállal halt meg, a Westminster Apátságban temették el hatalmas tiszteletadás közepette.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal