Esszé

A jelentésnélküli kontextus forrássá válása avagy a vérző kagyló sebében formálódó, bíbor gyöngy

A kétteknőjű és a fejszelábú kagylókat nézegettem a Britannica Enciklopédiában. A pörgekarúak és a lemezkopoltyúsok fajtái is lenyűgöztek, hiszen nagyon izgalmasak. De ezeknél még jobban érdekelt a nyéllyukak és a teknők sarokpántjainak eredete. A tapogatós, csillókoszorús törzsből valók ezek gyönyörű képződmények. „Az eszes szubjektum választ.” A teremtőt először, az Urat, mint gondviselőt, azután magát a csodát, amit létrehívott Isten, a természetet. A gyöngy tehát nem üvegbe zárt kőhab. A test könyörgése, mondtam róla tíz éve, eufemisztikus korszakom delelőjén. Az átélés katalógusa. Sok kis kártya, katarzis. Fejfájás-kisplasztika. Dinamizmus-rajz/láz.

Hadnagy József otthonra talált Debrecenben, de ez az otthonosság kettős, hiszen lelki hazája egyrészt a szűkebb pátria, Erdély, a szellemi hazája pedig az egész magyarság, az egész Kárpát-medencei és benne ez az alföldi magyarság is, a debreceni magyarok és irodalombarátok közössége is.

Dalszerű tisztasággal szól ezekről az élményekről, ezekről a fájdalmasan gyönyörű emlékekről már előző köteteiben is. Hat kötete jelent meg. Önmagát és sorstársait menekültnek titulált lázadókként aposztrofálja, és azóta a Debrecenben élő költő nem csak erdélyi és magyarországi folyóiratokban, hanem pld. a svédországi magyar kiadványokban is megjelenteti műveit. Könyvei először Erdélyben jelentek meg, majd a legutóbbi kettő Budapesten; a Labirintus című a Madár János vezette Rím, a legeslegutóbbi, a Kő és tükör között, a Kaiser László vezette Hungarovox kiadónál.

A nyugati elbeszélésekben sokáig az állandó, jól megkülönböztethető tulajdonnév is érzékeltette a szereplők hasonló státuszát, megerősítve a befogadóban, hogy ezekben a történetekben egymáshoz hasonló, egész életükben önazonos lények kalandjairól olvasnak. A tulajdonnév szinte mindig csak embereket illet meg, ezért aztán már a névadás is közös értelmezési keretbe vonja a szereplőket. Robinson azzal „szelídíti meg”, vonja saját értelmezési körébe a másikat, és egyben úgy teszi láthatóvá és magához hasonlóvá, „civilizálttá”, hogy nevet ad. Ez természetesen azzal a feltételezéssel jár, hogy a másik végső soron megismerhető – olyan, mint én vagyok.

A fantasykben felbukkanó idegen lények, egyáltalán a másság kitüntetett kultusza ezt a politikai evidenciát vonják kétségbe. Ha öntudattal és saját névvel bíró személyek lényegileg lehetnek mások, akkor hogy tételezhetnénk fel a megértés alapját, a valamiféle – a realista elbeszélésekben még természetesen adott legkisebb emberi többszöröst?

Erkel Ferenc Bánk bán című operájának mind dramaturgiai, mind pedig zenei tetőpontjának tekinthetjük a Hazám, hazám… kezdetű világhíres nagyáriát. Megítélésem szerint mind az operaária szövege, mind pedig zenei kvalitásai megérdemelnek néhány mondatnyi elfogulatlan figyelmet, az ária, mint mű pedig úgy vizsgálható a legjobban, amennyiben több ismert, klasszikus, illetve talán kevésbé ismert, újabb felvételt és feldolgozást is viszonylag alaposabb vizsgálatnak vetünk alá. Ugyanazon zenei műnek eltérő korban, illetve eltérő kulturális közegben keletkezett és rögzített interpretációi egészen más hatást gyakorolhatnak a mindenkori befogadóra, illetve egészen más jelentéstartalmakat, konnotációkat hordozhatnak. Úgy vélem, először mindenképpen érdemes pár mondatot szólni a nagyária szövegéről, mint a zenei formától valamennyire elkülönülő textuális produktumról, irodalmi műalkotásról (?), hogy jobban megérthessük azon tartalmakat, melyeket a különböző feldolgozások hordozni képesek.

Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! Ez a kitűnő kolozsvári prózaíró utolsó, 2013-as elbeszéléskötetének a beszédes címe. A régi igazság meghökkentően egyéni hangvétellel átörökített modern változata ez: credo, quia absurdum. Egész életműve ezt sugallja – az egyes darabok megannyi műfajújító módozatában. Ebben az általa kisprózai „molekuláknak” tekintett legutóbbi novellagyűjteményében is a segítség nélkül viaskodó és folyamatosan istenkereső ember küzd önmagával és a kozmosszal, Isten pedig sír, s „a könnyek szétszóródnak a világűrben”. A velünk érző és vérző, velünk együtt szenvedő, „sym-pathiát” tanúsító Isten képzete sajátosan lengi át e rövidtörténetek atmoszféráját. Mert hozzá csupán a hitetlen hit meggyötrő apóriája kapcsolódhat: „hiszem azt, hogy hinni kell Istenben. Azt szoktam mondani, hogy ez csak a hit árnyéka, semmivel sem több, de ezzel már meg lehet élni”; miközben „nincs kiút, természetesen nincs kiút, egyszer és mindenkorra elrontott az emberiség mindent” – ahogyan az író a könyv végére helyezett nagyinterjújában megvallja. S hogy „a világ, amelyben élünk, bűn nélküli bűnhődést, megaláztatást, kiszolgáltatottságot produkál minduntalan”. „Bennem annyi optimizmus sincs, mint egy buldózerrel letaposott kétéltűben” – mondta még régebben az Erdélyi Erzsébettel és Nobel Ivánnal folytatott beszélgetésében.

Reggelente a halálból támadunk fel. Naponta új életet kezdünk. Sejteni lehetett, hogy nem lesz másképp. A létező és a még meg nem levő között van egy mentális ösvény. Egy sáv, ahol az ébrenlét az álommal összeér. A gondolkodás szűk ösvénye csak az intuíció által szélesíthető ki. A szó admirálisa elaludt. Egy lexikon és egy szótár-szekrény között. Körötte szignatúrák röpködése, lábjegyzetek madárraja. Extrém, de még eltűrhető pörgés. Nem bírta ki, hogy ne csavarja meg a megszokott struktúrát.

Olyan a partitúra, akár egy ház. Zongora alakú épület. A páncéltőkék között medence. Klaviatúra kabinsor. A liftben úszónövények. Plexi akvárium. Benézhetünk a hangok alá. A kottatartón egy óriási képernyő. Lengőtőzeg, sűrű, pompázó jázminfüggöny. Fű a márványlapok között. Ideális sótartalom. Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! Az ész pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A hit nem lenne jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes.

Mivel a költői önreflexivitás és az asszociációk lánca soha nem ön-azonosként mutatja a nyelvet, sőt maguk a szövegen végrehajtott műveletek is igényelnek bizonyos retorikai szépítgetést, a regények szövete mindig az olvasó tudatában áll össze egésszé. S hogy van e két egyforma olvasat, az vélhetőleg örökre titok marad.

Mészöly Miklós pályájának legtermékenyebb fázisaiban még nem rendelkezett a magyar kritikai közélet pre-teoretikus látásokkal, de nem is akadályozták a megértést poszt-hermeneutikai előfeltevések. S itt talán valóban indokoltnak tűnik a kifejezés, hogy: unikális jelenségként formálódó-alakuló Mészöly-életmű előtt akkoriban értetlenül állt a nagyérdemű közönség. Mi most a helyzet?

EGY IDEGEN MŰFAJ ÚJ OTTHONNRA TALÁLÁSA
Tanulmányvázlat a haiku műfajáról és jelenlétéről a magyar irodalomban

I.
Amikor 1905-ben Franciaországban az első európai nyelven írt haiku-kötetet kinyomtatták, beláthatatlan fejlődés vette kezdetét; hiszen jóval többről volt szó, mint hogy a Távol-Kelet valamely versformája egyszerűen elterjedtté és szívesen alkalmazottá vált a nyugati népek irodalmaiban. A keleti verstípus az elkövetkező időkben ugyanis - bár alapvető poétikai jegyeit mind megformáltsága, mind pedig tartalmi vonatkozásában megtartotta -, egyre markánsabban függetlenedett eredeti gyökereitől és világszemléleti-filozófiai meghatározásaitól, változásának, alakulásának fontos ága lett az angolszász, francia, német stb. költők műfaji tágasságú felfogásának megfelelően kialakított szabadabb gyakorlata. Persze, az ilyen módon hihetetlen gyorsasággal megszülető modern haiku irodalmi frissítő ereje és újszerűsége végső soron nem választható el a századforduló általános szellemiségétől, Kelet kulturális (újra) felfedezésének eufóriájától; ennek megfelelően hiba volna teljesen önállósult jelenségnek tekinteni az azóta eltelt évtizedek nyugati haikutermését, hiszen adoptálása, szerves beépítése már önmagában valami elütő, egzotikus elem visszavonhatatlan meghonosodását és latens továbbélését jelenti, bármennyire vitatott is egyes művelőinek viszonyulása az eredeti mintákhoz.

Megszállottan egyetlen szerző nyomában?

Értékelő bekezdések Kántás Balázs Paul Celan-tanulmányairól

Kántás Balázs egyike azon fiatal kortárs magyar irodalomtörténészeknek, akik úgy látszik, következetesen, már-már mániákusan kitartanak egy szerző / kutatási téma mellett, s akik többéves munkát szentelnek annak, hogy a választott szerző életművét egyre jobban, egyre mélyebb részletekbe merülve megismerjék. Kántás már 2010 óta elmélyülten tanulmányozza Paul Celan költői életművét, melyről több kisebb-nagyobb tanulmánykötetet publikált, a magyar Celan-recepciót számos értékes fejezettel gazdagítva.

Első szakkönyvében, a még 2010-ben megjelent A magába zárt vers című kismonográfiában Paul Celan költészetéről, annak fordíthatóságáról és magyarországi recepciójáról értekezik. Ezt követte egy elmélyült irodalomelméleti tanulmány, A közvetlenség illúziója, majd egy rövid műhelytanulmány-féleség a líraesztétika témaköréből, irodalom- és művészettudomány határterületeiről, A szépség aktualizálása Paul Celan kései költészetében.

Krasznahorkai regényének, illetve Tarr Béla ebből készült filmadaptációjának minden bizonnyal legrejtélyesebbnek és legkörülhatárolhatatlanabbnak tűnő szála a cirkuszi társulat és a Herceg narratívája. A preparált bálnát a városba hozó társulatról már a történet elején kiderül, hogy különös cirkuszi torzszülöttének hordószónoklata más településeken is feszültséget keltett. A bálna, mint gigantikus, a tengerből kiragadott élőlény önmagában is meglehetősen abszurd jelenség, puszta jelenlétével képes felkavarni az egyszerű emberek életét. Megjelenése a regényben nyilvánvalóan szimbolikus – egyszerre lehet a nagyság és az élet, ugyanakkor mivel egy preparált állati tetemről van szó, egyszerre az elmúlás, a halál, sőt, mesterségessége révén a szemfényvesztés, a megtévesztés szimbóluma. A Herceg alakját félelmetesebbé, ugyanakkor hihetetlenebbé, képlékenyebbé teszi, hogy a szerző egyszer sem láttatja szemtől szemben az olvasóval, pusztán egy jelenet erejéig bukkan fel, mikor Valuska kihallgatja a cirkuszigazgató, a Herceg és a csupán Mindenes névvel illetett, szintén bizarr, kezdetleges magyart beszélő külföldi tolmács beszélgetését.

A könyv szeme

Az utazás eszménye: autentikus szubsztancia. Átfogó, tendencia. behálózza a tájakat. Mozgó gondolkodás: klasszikus bölcselet. Benne hemzsegnek a központi karakterek. És szerkeszti az életművét a lét. Az Úr kebelén nyugvó nagy ég. Mintha egy szilárd jellem lakna a bekötött papírtömegben. A könyv szeme kék. Egy vers néz ki a borítója alól, ami a meghalást tartóztatja fel. Íme, a tágasság: látomás és hatás. Mindig ki van téve az újraértelmezésnek. Az üzenet, ami a műben hozzáférhető. A remény tenyerén nyújt át a neki a nyomdai szedő. az a szerencse, hogy meg van szólítva. A létezőn kívüli is való van. Nem merül ki a merengő a szóban. Az elcsöndesült időző hol van? A barázdált papírra alvadt a holnap. Az égből remek gondolatok hullanak. Egy mondat áll össze: a pillanat.

Jézus Krisztus posztmodern valósága

Létezés - esszé

1. Transzcendencia és omnipotencia

A bibliai hit alapjairól Derek Prince írt nagyszerű könyvet, amelynek a címe: A kereszténység hat alaptanítása.^[1] Ebben található néhány mondat, ami témánk szempontjából nagyon fontos: „Isten Izrael számára szóló különleges tervének középpontjában az az ígéret volt, melyet szövetségkötéssel is megpecsételt, hogy elküldi nekik a Szabadítót, Akinek az Istentől kapott feladata, hogy megváltsa az emberiséget saját lázadása minden következményéből és visszavezesse a Mennyei Atya kegyelmébe.” Ezt a személyt, a Messiást találjuk meg az Újszövetségben, azt a Jézus Krisztust, Aki végül nemcsak Izrael miatt, hanem a nemzetek és az egyház miatt is elvégezte, amit Isten rá bízott. Meghalt a bűneinkért, feltámadt a halálból a megigazulásunkért. S aki hisz Benne, annak üdvösséget ad. S a Messiás még vissza fog jönni személyesen újfent, hogy elvigye magával az egyházat a Mennybe.

Lapkókat olvasok...

Műút. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, 53. évfolyam (Új folyam), “2008005” [’08/1.]

* Formátumra, alakra, továbbá borítóra nézvést mintha a Nappali ház (┼1997) támadt volna fel, és a 2007 előtti Kalligram tipográfiája jönne vissza belívileg (tehát fekete-fehérség az 1970-es évek neoavantgárdjának mára tradícióként megszokott “rendhagyásával” egybekötve). E kettő násza tehát – ha nem is éppen a boncasztalon, ám – a nászasztalon! D. h. alapvetően kellemes, élvezetes menet(ígéret) ám a kényelmi kondíciókról el lehet gondolkozni; hálószobáról, vagy csak ágyról akár, még bőven álmodozhat az ember. Aki nem ma kezdte, aki látott már egyet s mást (és a főszerkesztő, Zemlényi Attila az évjáratok közelsége miatt nemzedéktársamnak mondható, és mindketten középkorúak vagyunk immár), az óhatatlanul ilyesmit lát bele a dologba, amikor forgatja, olvasgatja, illetve nyilván óhatatlanul ilyesmit szeretne (vissza)hozni, miközben létesíti, szerkeszti a kéthavi folyóiratot.

Kuratórium

A homokszemek között fölbukkannak a hangyatojások. Felborzolja a levegőt a szél, összegyűri a hullámzást, beleír a pórusokba. A föld bőrébe hatol. Mint a plüss szőrzet és a hipermangán szemcsék. Találkoznak. Egy kis ciklon pörög a hegy szájában, egy levegőből kinőtt öböl, mintha az ékszerek közé dugott karkötő lenne, apró gyémántokkal. A tűnődés bebalzsamozza a lelket! Ugyan, a hiúság zománca lepereg „A hatalom hallgat, a múmia néma.” Hallani fentről a besebesedő felhők közül. A pók bőbeszédű reggel, egy tündérhajszállal csalogatja fel hálójába a legyet. Kis ólomkatona dől el a márványmintázatú pódiumon, a csend felbomlik. A lárvákból kikelnek a mentségek és a hírek. S a fundamentumok recsegve-ropogva jajveszékelnek. A homokóra megáll, egy képernyőre merednek a kuratórium szemei. Most veszik észre, hogy ők maguk üldögélnek a forgatókönyv lapjai között.

Megszállottan a Nyugat nyomvonalán?

Esszéisztikus bekezdések a Nyugat(os trandíció?) iránti oldhatatlan tiszteletről

Engedtessék meg a jelenséggel kapcsolatban az idegen szó használata: hatalmas ugyan puristáink hatalma, s Domokos Mátyás szellemisége bizonyosan máig is él (némelyekben), azonban itt most a lélektani (pszichológiai…) szakkifejezést kívánjuk használni! Akként pedig precízebb a veretes latinitás eme rendelőpamlagi csökevénye…

Tehát azt állítom, hogy a Nyugattal kapcsolatban lényegében mindmáig bizonyos fixációban, mégpedig áhítatosban, leledzik irodalomtörténet-írásunk, irodalmi köztudatunk és – főképpen – nem csekély számú írónk, literátorunk, publicistánk tudata. Mire alapozom ezt a vélekedésemet? Hát úgy megfigyeléseimre, szóval hát úgy-úgy… Ki tudja voltaképpen?

A magába zárt vers

Esszéisztikus bekezdések Paul Celan költészetének kardinális vonásairól

Kevés olyan lírikus volt a XX. század folyamán, akinek életművéről annyi elemzés született, mint a Paul Antschel néven született bukovinai német-zsidó költő, Paul Celan (1920-1970) munkáiról. Habár a szerzőt az irodalomtörténet elsősorban a holokauszt legjelentősebb szerzőjeként tartja számon, a legtöbb elemzés álláspontja szerint sem szabad művészetét, főként kései verseit erre az egyetlen aspektusra redukálni – a celani költészet sokkal mélyebbről, sokkal elvontabb lírai-lelki mélységekből fakad, mely talán egyetemes és kontextuson kívüli értelmet adhat a költői életműnek.

Mint ahogyan azt Bacsó Béla is állítja A szó árnyéka című, Celan költészetéről írott kismonográfiában, Celan művei nem szoríthatóak be valamilyen skatulyába, irodalomtörténeti/-elméleti kategóriába – a verseknek saját, mintegy önmagába zárt világa, magja van, amihez az olvasó talán egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen férhet hozzá.

Hollywood (t)akarása

– (h)arc poetica –

– (avagy) képzelt/„képzett” levél Natalie Portmannek –

A klónok támadása olyan film 2002-ből, jut eszébe, amelyikben Natalie Portman is játszik. Vagyis Dominique Swan, más megjelöléssel (az eredeti családival talán), amely kettősség már önmagában egyfajta mutálódást sejtet (ha nem is mindjárt mutáció létrejöttét); verbális területen, a nyelvi kifejezés világában, a névtani jelenségek szintjén. De említhetne más mozikat is tőle, azaz a közreműködésével: Baljós árnyak (1999), Támad a Mars (1996) vagy éppenséggel A sithek bosszúja (2004). Nem „említ”. Hiszen már említett is!… Könnyű beleszaladnia a Beverly Hills-i színművész asszonyka önkéntelen csapdájába, aki c/o ICM-es elérhetőségével igencsak közel van a tűzhöz, az emberiség ezredfordulós antropológiai önértésének legfőbb mozgóképi-feldolgozási műhelyéhez ott, a Wilshire Boulevard-on. Ha levelet akarna írni neki, oda kellene azt címeznie… Nem akar levelet írni (neki). Vagy mégis? Nem, egyelőre biztosan nem. Egyelőre az izgatja, kik vagy mik is azok a „sith”-ek? S hogy: mi az ember? Mi az emberforma, a human(oid) létező, legalább külsőleg micsoda – amúgy „fenomenológiailag”? Contrasted with animals, God and machines.

Szabó Lőrinc „kapcsolati térképe” írásai és dokumentumok

alapján – különös tekintettel késői szerelmi kapcsolatára

Bevezetés: Szabó Lőrinc (1900-1957) élete és pályája és Kozmutza Flóra (1905-1995) ifjúsága.

A tanulmány Szabó Lőrinc életének, életművének és kapcsolatrendszerének hatalmas tematikájából elsősorban késői – Illyés Gyuláné Kozmutza Flórához fűződő – szerelmi viszonyára igyekszik koncentrálni. A Péter László irodalomtörténész által nemrégiben alapos cikkben „leleplezett” kapcsolatot igyekszik elhelyezni Szabó Lőrinc lírájában és pályáján, illetve kapcsolatrendszerében. Ugyanakkor megkísérli Kozmutza Flóra mozgatórugóit és érzelmi motívumait is megtalálni. S azt a kérdést is igyekszik legalább felvetni, hogy a két megcsalt fél (Mikes Klára, illetve Illyés Gyula) valóban olyan gyanútlan volt-e, mint Péter cikkében véli?

A 2014-es év elején megszerkesztettem és utószavaztam egy idegen verseskönyvet.^[1] (Az üzemmérnöknek képesnek kell lennie arra, hogy alkalomadtán maga is odaálljon még az esztergapad mellé.) Habár nem kifejezetten a szerző ellenében jártam el (no, természetesen!), mindazonáltal olyan elveket is érvényesítettem munkám során, amelyek – legalábbis azzal a kontúrossággal, ahogyan felvetettem és aztán végigvittem őket – „áldozatom” eredeti elképzelései között nem szerepeltek… Ilyen körülmények között a kívülállónál valamivel személyesebb várakozásokkal nézek a kötet fogadtatása elé: ha már én alakítottam pontosan olyanná, amilyen lett, hát nem csekély mértékben a saját felelősségemet is éreznem kell recepciója alakulásában. Mintegy fél évvel az összeállítás megjelenése után átmeneti mérleget vonhatok most, különösen két recenzióra támaszkodva. Az egyik különösen rossz, a másik különösen kedvező értékelést ad a műről, művünkről.