Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Paganini

 

 

Paganini

 

    Az örökkévalóság – amelynek ideáját, lévén semmit sem kölcsönöz a megélt tartamtól, az értelem a priori módon hiszi birtokolni, egy olyan létmód „változataként” létezik manapság a hétköznapokban, mintha imaként mormolná folyamatos zümmögésként az égbolt. Mindennapi, de mégsem profán intenzitással. Ez a húrok zümmögése, nyugodt állapotban is. Zúgás. Zengés. Zeit Geist. A korszellem egyre inkább konstituálódik a filogenezis lebenyein. Van egy hegedű az égbolt fölött. Paganini.

    A világ foglya a nyelv, de a milliónyi trauma és a tömény dekadencia ellenére, a Hang megtalálja az embert. Ez a hang az olvasás. (Akár dalszöveg, akár szolfézs tankönyv, bicíniumok, is lehet az alany). S a művekben rejlő titokzatos akarat jobb esetben egyesül a befogadó ösztönszerű vagy tudatos alakító szándékával, ahogy Sík Sándor mondta volt.  

    És a hallgatás szövetébe beleölti a beszéd varrótűjét a szerzői én, benne a tű fokában a fonállal, ami a Szellem. És átszövi a memória anyagát a gondolkodás. Mód. A hozzáállás ornamentikája. Benne az épp aktuális lélekállapot architektúrájával, ami átszínezi a konzisztens gravírozásokat az agyban. Elektromos áram fejlődik. Érzés. Kémia és nyelv(tan.

Zárójel kizárva: a szerzőnek, ahhoz, hogy titkolódzhasson, szóhoz kell juttatni a hallgatást, ahogy Henry James teszi. Van magyarázat a szőnyegminta értelmezhetetlenségére. Mégis, titkon, mindenkinek van egy szövegváltozata a „megfejtésre”.

 Van elbeszélői textus, ami a hallgatást, mint sajátos beszédtettet teremt meg és különböző stilisztikai, retorikai és narratológiai kifejezőeszközök segítségével viszi színre. „Egy hal kibújt a hálóból és belevergődött egy versbe. /Az óceán lenyelte.  Majd leíródott az ige: az este./(Ábrándok feküdtek az ágyon keresztbe) /Sejtettem én, hogy a műgond egy hajó./Csak nem tudtam, hogy a Bibliából nőtt ki a teste. De jó!” (A műgond genealógiája. KZS)

    S a nyelv és a gondolkodás naplóm két főszereplője. A harmadik, ámbár mellékszereplő, az idő. „Mintha a fején kívül gondolkodna. Mindig vissza akar menni a kitaláltba.” (Mallarmé Rilkénél) Ez az a pillanat tehát, amikor a modern irodalom forgalmas keresztútjain a meglévő, bevált beszédmód, szemantika meghasadást él át, hogy hasadékain át bejöjjön egy új szemlélet. A posztmodern is csak közvetlen előzményként érdekes itt, amit felülmúl, újraír a szívből jövő „tinta”. Ahogy Tertullianus mondja: a vér. (Majdnem Tandorit írtam. Nem mindegy.)

    És persze a szakrális, a monumentális és az olykor távoliként megtapasztalt ihletettség közel jön ezekben az „ívekben” az emberhez, mintha az olvasót is belevinné a megszokott körülmények átgondolásába. „Levés és vanás. A Mallarmé féle kockadobás. Amikor egy motívum átszivárog az időn, mint árnyék. „Két szívószállal a pohárban¹.Nem érdekelte, mi van a világban.” (Karakter: Vanás) (Az én versem. Kántor Zsolt. Benne egy cittummal.)

A magyar nyelven olyan erő, kenet nyugodott meg az évszázadok során, köszönhetően ez elsősorban a héber nyelvhez való hasonlóságának köszönhetően, (a Szent Spiritusz, Isten rálehelésének leleménye ez is, nem a Sötétség okossága, (Irenaeus), hogy kibír mindent. De azért rajta van ezen a folyamatosan változó, alakuló idiómán Károli Gáspár, Varró Dani, Arany János, Krasznahorkai, Ady és Esterházy, Babits és Bodor Ádám, Füst Milán és Szvoren Edina, Kassák és Grecsó, Kosztolányi és Csaplár Vilmos, József Attila és Barnás Feri, Móricz és Kornis Mihály, Petőfi és Mészöly Miklós ujjlenyomata. Persze lehetne még sorolni. Elképzelhetetlen a magyar nyelv Thomka Beáta, Rugási Gyula, Németh Sándor, Kulcsár Szabó Ernő, Angyalosi Gergely nélkül. Meg Tandori, Hartay Csaba nélkül. Lerepül a hülye fejetek. (Hartay kötete fő helyen van a polcomon) Boris Vian mellett. Köpök a sírotokra. S mellettük Virginia Woolf. Hullámok. „A partra érve valamennyi sáv megtorpant és felpúposodott, megtört, s vízcseppjei finom fátylát terítette a homokra. A hullám várt, majd újra kinyújtózott, sóhajtva, mint egy alvó, aki öntudatlanul szívja magába és bocsátja ki a levegőt. A sötét csík a látóhatáron fokozatosan megvilágosodott, mint régi borospalackban a leszállt seprő fölött a zöld üveg. Mögötte is felfénylett az égbolt, mintha ott szállt volna le a seprő, vagy mintha egy láthatatlan asszonykéz lámpást emelt volna fel a látóhatár mögött, s az égen fakó, zöld és sárga sugarak terültek szét legyezőszárnyakként. Azután az asszony magasabbra emelte lámpáját, és a levegő mintegy szálakra bomlott, és leszakadt a tenger zöld felszínéről, vörös és sárga szálakban villódzott és lobogott, mint a harsogó, füstös máglyatűz.” (Mátyás Sándor fordítása)

 

2.

Az embernél vannak az elme gondolatai; de az Úrtól van a nyelv felelete.

Példabeszédek 16. 1.

A nyelv ecsetvonásait figyelem az Ige arcán. Tényleg festi magát. De természetszerű, akár az őszi erdő. Príma smink. A színek kiválasztásáért a nyelv felel. S a kötőszövet? Inkább textúra. Ama lábbal tiport ihlet. Szél s inercia rendszer.

Nádas Péter olvasása közben betelik a füzetem. Bőven adódik ín (hosszú i-vel) és ömlik: a spiritusz. Szétválik az értelem és az érzelem. Belefújja az elmémbe a szellemet a szöveg. S onnan a szívbe jut a frissítés! Mi a közös Ezékiel prófétában és János apostolban? Mind a ketten megették a könyvet. Nádas szintén. Az Isten Beszédével táplálkoztak. A szájukban még édes volt, de a gyomrukban megkeseredett. Azután fordítva! Mert a hatékony beszéd mélyén ott van a gén. Ami az eredendő tudatlanság íze. Ne legyünk naivak. Sugallja a Világló részletek. A tudás később jön.

Menjünk vissza a könyvfesztivál liturgiájáig. Az ünnep mindig az alapítás pillanatára való visszautalás. Az arkhé, azaz a kezdet felmagasztalása. Az ügy hívei összegyülekeznek, hogy teret szenteljenek és időt áldozzanak a teremtés rítusának. Hódolnak Annak, Aki a kezükbe adta a ragasztóanyagot. A ragacsokat, ahogy egyik festőművészünk aposztrofálta. S ezekből a sarakból lettek azután a talentum ékkövei.

S bármennyire unják a szereplők olykor ezt az ünneplést, tudatában vannak, hogy evés közben jön meg az étvágy. Magukra erőltetik a lelkesedést, amennyire lehetséges ez. És hasznukra válik a múlttal való találkozás. A végén még élvezik is a munkát a szertartás papjai. Hiszen az „áldozás” közben rájuk esik a dolog áldása, aminek az érdekében munkálkodnak. Hogy az olvasás által legalább mi magunk menjünk előre. Ne hátra.

Az összegyülekezés eseménye arra jó, hogy a hosszú ideje úton levő szerkesztők, kiadóigazgatók leüljenek és megpihenjenek egy percre a kávé és a kekszek mellett, a stand árnyékában. Kifújják magukból a gőzt. Noha a tagjaikban még ott munkál a folyamatos erőfeszítés okozta fáradság. A lélekben feszültség vibrál, De mégiscsak megnyugvást találnak egy pillanatra, hogy feledjék a szakadatlan úton-lét fáradalmát, a munkába rejtett száműzetés velejáróit. S megadatik nekik, hogy a szerterajzó gondolatok között egyetlen metszéspontba gyűljenek a szétzilált tervek és a meg nem emésztett emlékek. S mielőtt felállnának a könyvfesztivál asztalai mellől, rátaláljanak az új inspirációra, ami képes újraszőni a reményt.

    Tandori és Krasznahorkai jut még eszembe. A látszat ellenére nagyon sokk özös vonás van a két íróban. A szívükből jön a szöveg. Nem csak a szájukból. Vannak individuumok, akik pusztán azokkal a szavakkal kommunikálnak, amiket a por és a levegő áramlása épp az útjukba sodor. Bekapják az épp arra járó mondatokat, leharapják a szárnyaik és utána kiköpik őket a közös kontextus atmoszférájába. Azzal a készlettel gazdálkodnak, ami épp útjaik során rájuk ragad, esetlegesen. (A Kontingencia nem mindig míves.) De TD és Krasznahorkai László nem harapnak véletlenszerűen. Ők a szívükből hozzák fel (nem a tudattalanra gondolok), a virtuóz mondat-dalokat. Amiket éjjel kifaragtak, átgondoltak és száradni hagytak. Így késztermékeket látunk a polcaikon. Nem összeaszott gyurmabábokat.

    A nyelv anyag. Organikus. Eleinte Epiktétosz szőtte és írta. Utána Witttgenstein és Derrida. Most Friedrich Kittler és Bernhard Siegert. Árnyak mozognak tiszta ablakokban. Félig kék reggel van. Hangjegyek lebegnek el Budapest felett. Szívünk a nyelvben motoszkál. A Duna mélyén sóhajt a hosszú éjszaka. A folyó kikel magából,² mire hazaérünk.

Hiányt feltételezek, ami nem bír haszonnal. Lélekontás van a közéletben. A megértett gond immár nem a nyugalom menyasszonya. Menjetek a beszéd után. Mondja a Biblia. Észrevétlenül kövessétek őt az éjszakában. Még ha esik is az eső, kísérjétek el a házig, ahova belép.

Majd az ablakon át meghalljátok a zenét. Eleinte elképesztően bizarr. Majd szembetűnővé válik a komolyság mélysége s élessége. A nyelv klarinéton játszik. A fátum végig ott segédkezik a ceremóniánál, mint asszisztens.

A szöveg öröme. Adapter. Átalakítja a viszolygást, ami ettől a világtól van, amit a politika szétszed, s a fragmentumokból a szöveg örömének köszönhetően újra organikus, szellemi ennivaló lesz. Barthes tudott valamit.

3.

A Holt Körös szarvasi ciprusainál találtam rá a Napló Öbölre. S mellette a Szophoklész lakóparkra. Színes fatörzsekből épült játszótér. A Klarinét út és a Oboa sétány közötti sávban. Csupa fűzfa. Lelóg minden gally, mint az őszi tűnődés, gordonkahangon zümmög a mélabús hely. A szoborsétány a folyópartba torkoll.

Mintha kilépne testéből a gondolkodás. Benne van a testében, mégis megmártózik egy másvilági létben, az agy kiszökik a húsából, mint egy kiszakadt hálóból a hal. És átvergődik a gondokon, dilemmákon át, a megírandó könyvbe. S ébredéskor minden mondat zúg. Micsoda erők (áramlás) és elektronok. Az agy egy elektronikus csodabogár.

Egy galériába mennek be, ahol versek lógnak a falon. Képzőművészeti talponálló. Egy tubus költészet, szétnyomva a falon. Metafora-fröccs, szonett-csepp. Egy befőttesüvegben millió szókártya, szódominó. mondatbogarak szenvednek kitinpolcon.  Gondolja a nő és el is szaval egy Ady verset.     Teleírt koponyák, üveggolyók. Az összehajtogatott séta. Ahogy meglátja a felgöngyölt járdákat, mint szobrot. kőlapok, elgörbítve. Elneveti magát. Ez a Nihil Art?

Az eső múzsai a kinőtt gondolatok. Mondja a Levegő Mérnöke. A legnemesebb fikció is fétis itt.  Bebalzsamozott tündérbozót a park szélén. Egy drótszobor. Hirtelen azt hittem, az apám áll ott. Jó lett volna.

¹Császári Pillanat Művek citátum
²Kevin Barry: Nyulak az öreg birtokon. Prae. 2016. 3.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-05-18 16:00:49

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.