Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kántor Zsolt kisesszéi (A gondolkodóba ejtett én, A kontextus partjelzője, Frigid mimóza)

 

 

 

A gondolkodóba ejtett én

Az Ingeborg Bachmann – beszédhez[1]

 

Deja vu! Mintha álmomban mondta volna Hartay Csaba, Te, odaülök a géphez, és mint a sír, hallgatnak a szavak. Mintha az eredendő bűn „jutalma” lenne ez a korlátozott „anyag”! Lehetőség, ami voltaképp az „írás”. Tegyél bele sót, cukrot, belefolyatjuk a sírást!  Beleadunk apait, anyait! Hagyd két napig állni. Azután daráld le. Csak az a pillanat a fontos, amikor a téma megtalál. Azután írni kell. S ehhez semmi köze a nyilatkozatoknak. A felkérések és a díjak nem írói entitások.

 

 Formálj a pépből ezt-azt. Tedd a mélyhűtőbe. Majd áztasd be. Majd irány a sütő! És mégis félkész. Vacak alap. Nem tudunk könnyen beszélni. Egész nap kérleljük a szavakat. Mondjatok már valamit. Fogdossuk őket. Bevesszük a szánkba a legszebbeket. „Akit szeretsz, kapd be!” Mégsem ízlik nekik a mi módszerünk. Nem szóra bírhatóak. Ha meghamisítjuk a személyiségünk azáltal, hogy belemegyünk egy ránk erőltetett beszédbe, a törékeny, cizellált egyensúly megbomlik. S ez szembeköpés. nem olyan, mint a Jézusé, ami látóvá tette a vakot. Hanem fordított köpés.

 

S elővesszük a tettet. Az érzést. A hazugságokat. Mintha illúziókkal sakkoznánk. Összekeverednek az érzékelés területei. És elrágódunk remekműveken. Megnézzük, miként vetülnek egymásra az olvasatok, hogyan vetnek árnyékot egy-egy sorra az emlékek, vagy világítanak rá hirtelen egy-egy addig homályban hagyott helyre?

Semmire nem kaptunk felhatalmazást.

Semmi hatalmunk nincs semmi felett. És ez jó. Csak mit tudunk kezdeni ezzel a semmivel. Nem is kérdés. a természet is a történelem részének tűnt valaha, és a történelem, az emberi szellem is a természet részeként volt „leírva”. De már ez sem biztos.
Tehát: hagyjuk.

 

A kontextus partjelzője

Lélekjelenlét

            A túlcsorduló emlékezet a lehetségesre fókuszál, ami rajta túl terül el, azaz, ami a hatókörén kívül van. Azokat az elbeszéléseket élesíti újra, melyek alszanak. Egy képzeletbeli történelmet talál meg, egy még meg nem született és meg nem értett (de vágyott) világot rajzol bele a tudatba. (A tudottba.)

            S az új elbeszélés megjelenik a referencialitás láthatatlan könyvlapjain. A bennünk lévő másik ember tudja, hogy az álmokra nem vonatkozik az elévülés. Elevenek maradnak még egy másvilági kontextus kulisszái között is. Ezzel az érvelésmód szabadságfoka is megnő. Az ideák hatékonyak. Bele tudnak szólni a hétköznapok alakulástörténetébe. Sok esetben nagyobb mértékben változtatják meg az embert, mint a tények.

            Ami megvalósult, az már felaprózott, fragmentumaiban is elemezhető anyag. S a nappalok és az éjszakák is olyanokká válnak az idealisták életmenetében, mint az egymásban tükröződő világok. Őrködések, virrasztások és nagy, alvó idődarabok kapaszkodnak egymásba és őrzik a vágyálmok zárványait. Ünnepek és csendes napok folynak egymásba, mintha egyetlen tenger szigeteiként lebegnének a felszínen.

            Az éjszakai forgolódások alatt „világháborúk” zajlanak le a fejünkben, majd kellemes, édeni oázisokat is elénk hoz a véletlen. De nekünk kell szelektálni, értelmezni. Melyik valóság-szelet segít meglátni, nekünk szóló lábjegyzeteit? Lesz-e világkép a tudás birtokba vételéből? Vagy csak találgatjuk, mi is ebből a profán? És mi az érték?

            Azt tudni lehet, hogy a szent nem érintkezik a profánnal. Elkülönül. Égbolt és föld nem lesznek egy testté. A pocsolya tükrében mégis ott a magasság égboltja, mint fénykép. Mélység és magasság, úgy tűnik, egybefolynak. De az csak „a” látszat. Az értékes megmutatja önmagát a sáros fertő képernyőjén is, de belül őrzi tisztaságát. Mint az életképes ideák. Platón és Arisztotelész óta harcol az idea a guanóval és a sóhajjal. A káromkodással és a panasszal.

            Az első ember földből lett. S mindaddig nem állt lábra, amíg nem lehelte bele az Úr az ideát. S onnantól kezdve gondolkodó lénnyé vált. Hamar rájött, hogy a láthatatlan erősebb, mint a kitapintható, fizikai realitás. Ezért kezdte el keresni, hogyan tudná kitágítani a képességeit? De tökéletes megoldás helyett, mert nem az örökkévalóval konzultált, félmegoldást talált.

            Ez a világ, amiben élünk, egy kontextus. Egy játéktér. Vannak határai, játékszabályai. De a véletlen és a „csoda” még mindig beleszólhat a meccs eredményébe. Van, amikor a Bíró vagy a partjelző lábáról pattan a kapuba a labda. És akkor is érvényes a gól.  (Folyt. Köv.)

 

Frigid mimóza

 

A méz íze, akár a nyelv. Enyhül a nyilallás, ami a garatnál kulminál. Csurom hínár a gondolkodás, egy régi képet kiváj. S egy metaforát. A Holdat, a túlfolyás foglyát. Beleugrott a nyár a befőttes üvegbe. Mint versek a kötetbe. A memória mimózaként szaporodik. Ha beavatkozol a kristályosodásba, bezárul.  S hirtelen előáll a teljes jelenlétet nélkülöző beállítódás. Kivonni a személyiséget. Kivonulni az artikuláció alól. A térnyerés mindig csak modalitások között érhető el, mely mindig több mint amiként értjük. (Jaj!) Éppen ezért csupán az nyelv által lesz méz. A lemeztű megbotlik.  És a szöveg a partjelzőre kinéz. A karmester megérinti a krupiét. Az emberek megnyugodnak, a zene újra indul. Csak egy fotó lóg róla a díszlet fölött. Az idő. Felfeslik a hétfőnél a falinaptár és visszafelesel a szombatnak. A Nap a napnak tesz szívességet. Kint egy tehervagont vontatnak.

 



[1] Az Anton Wildgans-díj átvételekor elmondott Bachmann beszédről van szó.

 

  
  
 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.