Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kántor Zsolt: Az ünnep genealógiája – Időt áldozni, teret szentelni

 

 

 

Az ünnep genealógiája

Időt áldozni, teret szentelni

 

            Az összegyülekezés, az ünnep, mindig a megalapításra való emlékezés. Valaminek a kezdetét akarjuk feleleveníteni, szinte újraírni s kitágítani. Összehívni az érintetteket, hogy egy napra mindenki hagyjon fel a hétköznapi tennivalóival, álljon meg, üljön le. Nyugodjon meg és gondolja át az eddig megtett utat. Mérlegelje az eredményeket, örüljön a teljesítménynek, adjon hálát a sikerekért. Hogy tart még a jólét, a kegyelem és az élet. Közben nézzen bele a harcostársak szemébe, hallgassa meg történeteit a többieknek. Vonja le a tanulságokat és jelöljön ki új célokat. Az ünnepi összejövetel[1] segít visszamenni a rajtvonalhoz képzeletben, ugyanakkor megláttatja a jövőt.

            Akár egy érettségi találkozó vagy egy különleges rítusra való utalás, vagy akár az úrvacsora, a húsvét, vagy a karácsony, mind arra tanít, hogy az eredeti alap-esemény, a beiratkozás, a feltámadás vagy maga a Messiás születése, megismételhetetlen egyszer s mindenkorra irányadó „elbeszélés”, utat mutató narratíva. S azért kell megemlékezni róla, hogy erőt merítsünk belőle. És persze egy kicsit ki is kapcsolódjunk. Megpihenjünk aznap, amikor összejövünk. Legyen különlegesen finom az ebéd, szóljon a zene, a dicséret. Vegyünk fel tiszta ruhát. ne csináljunk olyan tettet, amit más napokon. Ilyenkor minden „szereplő” időt áldoz és teret szentel a dolognak.

            Tehát kilép a rohanásból, kiszáll az örökös tenni akarás kényszeréből, belép a lassan áradó időtlenbe, az örökkévalóba. Ahogy Rugási Gyula írta a Korszakok párbeszédében: „feledve a szakadatlan úton-lét minden fáradalmát, a száműzetés velejáróit, vagy egyenesen az üldöztetés lélekromboló emlékét, megnyugvást keresve és megnyugvást találva, abban a pillanatban, amely épp emiatt adatik. …Noha a tagokban még ott a folyamatos erőfeszítés okozta fásultság, a lélekben a vibráló feszültség, az elmében pedig a szerterajzó gondolatok sora, mégis a megállás kényszere egyetlen metszéspontba gyűjti a szerteágazó vándorutakat.”[2]

            Az időt áldozás és a teret szentelés, az áldozathozatal része, amit az ünnepi összegyülekezés által teljesítünk be. Elballagunk az eseményre, a lábunkkal szavazunk. megtiszteljük jelenlétünkkel az alkalmat. És kifejezzük hálánk a történet (és annak „szerzője”, az Örökkévaló) iránt. [3]

            Mert az ünneplés mindig megadja azt a már-már valóságnak tűnő illúziót, hogy van hatalmunk az eseménynek folyása felett. Vagy csak sikerül megérinteni Annak az erőnek az atmoszféráját, aki birtokolja a történések feletti uralmat. S ehhez járul hozzá a Textus, ami ezekre a különleges alkalmakra készült. (Ilyen az Úrvacsorához kapcsolódó igék az evangéliumból, a húsvéti páska bárányról írott bibliai igehelyek, de kis mértékben ilyenek a legkülönfélébb emlékező beszédek, a visszaemlékező „előadások”, élménybeszámolók, amelyek a múltidézés rekvizitumaivá válnak.)

            Az elpusztíthatatlan szöveg mindenképp egy emlékeztető jel. Fontosságát, érvényét a forrása adja. Kinek a beszédéből lett kimetszve. Honnan folyt ki a látható világba? Vagy csak egy önmegtartóztató ihlet utaztató indulata szülte?[4] De nem! Általában egy ihletett lény követi el.

            Van olyan „beszéd”, amely az Örökkévaló mindenségen elmélkedő, időtlen inspirációja által jött létre.  „Ha Isten nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői.” (127. zsoltár) „Odaküld áldást az Úr, ahol együtt lakoznak az atyafiak.” Ott az olaj, amely aláfolyik a fejről, a legfelsőbb koponya tetejéről, a prémekről csöpögve le a földre, hogy beleivódjon az anyagba a Hang. Az együttlét, a gyülekezet Szava.  (133. zsoltár)

            Mire elég egy pillanat? Nagyon is sokra. A mindenható egyetlen csettintésére átváltozik a rossz, jóvá. Megszűnik az átok hatása és eljönnek a felüdülés és az áldás idői az Úrnak színétől. (Apcsel. 3. 19.) Egy ünnep sem múlhat el, a jövőbe vetett hit kinyilvánítása nélkül.

            S ehhez nélkülözhetetlen néha a megbánás, a megtérés, és persze a megbocsátások, hogy megváltozzon a gondolkodásmódunk az ünnep légkörétől és másnap új életet, erősebbet kezdhessünk.

            Az utat, olykor, meg kell megváltoztatni, amin járunk. A kettévált időt újra eggyé kell sodorni, egybeilleszteni a tervet, a célt, az álmot és a valóságot, ha nem akarjuk a praxis tudathasadását. Ehhez kellenek az ünnepi pihenés órái, találkozásai. A család és minden egyéb közösség ettől él, lüktet, az ünnepek ciklikus lélegzésétől.

            Az ókorban a kürt jelezte az összehívást. A trombita hangjára mindenki összegyűlt a sátorhoz, a templomhoz. (Az alapítás helyszínére érkezve újra kénytelenek voltak „belegondolni” magukat az arkhé, a kezdet idejébe.) Ez a kürt ma a meghívó kártya, vagy a facebook üzenet.

            A lényeg, hogy ne hagyjuk ki! Az örök hiányzás, mint ismétlés, csak ideig-óráig édes, akár a bűn. Be kell avatkozni az ügymenetbe. A saját életünket nem lehet másokra bízni, mint egy kiállítás megnyitót, vagy egy koncertet. A lét több mint a gőg vagy a sértődés. Át kell lépni a botlást, tovább kell szőni a megkezdett beszédet, amibe beleszülettünk. S ez a minket körülvevő „szöveg” az üdvtörténet. S az ünnepi összejövetelre el kell menni. Ne hagyja ki senki, aki él. Még ha nehezére is esik. Tegye meg. Utána észre fogja venni, hogy áldás és meglepetés ereszkedik a sorsára. (Folyt. Köv.)

           

           



[1] És ekképen cselekedett Mózes, a mint az Úr parancsolta vala néki, és egybe gyűlt a gyülekezet a gyülekezet sátorának nyílásához. (III. Mózes 8.4..)

[2] Rugási Gyula: Korszakok párbeszéde, Jószöveg Műhely Kiadó, 2006.

[3] Gyolcsból készült szent köntöst öltsön magára, és gyolcs lábravaló legyen a testén, gyolcs övvel övezze be magát, és gyolcs süveget tegyen fel; szent ruhák ezek; mossa meg azért a testét vízben, és úgy öltse fel ezeket. Izráel fiainak gyülekezetétől pedig vegyen át két kecskebakot bűnért való áldozatul, és egy kost egészen égőáldozatul. És áldozza meg Áron a bűnért való áldozati tulkot, a mely az övé, és végezzen engesztelést magáért és háza népéért. Azután vegye elő a két kecskebakot, és állassa azokat az Úr elé a gyülekezet sátorának nyílásához, És vessen sorsot Áron a két bakra; egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért. És áldozza meg Áron azt a bakot, a melyre az Úrért való sors esett, és készítse el azt bűnért való áldozatul. Azt a bakot pedig, a melyre az Azázelért való sors esett, állassa elevenen az Úr elé, hogy engesztelés legyen általa, és hogy elküldje azt Azázelnek a pusztába. (III. Mózes 16. 5-9.)

 

[4] Tóth Ákos: Egy pillanat (emlék)műve. Tandori Dezső: Napfény egy üres szobában. Tiszatáj, 2009/1.

  
  
 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.