Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: A fikció beépül

 

 

A fikció beépül

Kulcsra járó értelmezés

    Ha a fikció realizálja a képzeletbelit, beépül a valóság regiszterei közé, akkor rejtélyessé válik maga a valóság is. Wolfgang Iser bizonyára olvasta ezzel kapcsolatban Nietzsche mondandóját. Mely szerint a megismerés alapösztöne lenne a gondolkodás szülőatyja. És rögtön hozzáfűzi, hogy ez a vágy persze félreismerésként mutatkozik be elsőre. Heidegger pedig imígyen fogalmaz. „Az igazság létezése szabadságként lepleződik le.” És hát a valódi megtapasztalás soha nem élmény és nem is csak érzés. Hanem valamiféle hangoltság és létezés–leleplezés.  Intuíció és empátia.

    Olyan, mint amikor Isten virraszt velünk, kihasználva álmatlanságunk, beszéltetni kezdi a fantáziánkat. Az elmét, ami egyébként a tettek közben hajlamos elaludni, ellustulni a nagy praxis és a sűrű aggódás közepette, megdolgoztatja a transzcendencia éjjel. Nevezhetjük ezt álomnak vagy a tudat napi összefoglaló szintézisteremtésének. De hihetnénk azt is, hogy egy Hang magyarázza el, mi történt éppen a lelkünkben és a környezetünkben. Ha ilyen simán menne, akkor bizonyára mindenkinek lenne hite a következő napban. De a kétségek és a feltorlódott múlt emlék-tömege belezavar az új film forgatásába. Itt dől el, ki tud sikeresen túllépni a negatív tapasztalatokon? Ki képes felülemelkedni a kezdet kudarcai által beprogramozott reakciókon? (Meghátrálás, cinizmus, stb.) Ilyenkor az a legjobb, ha a memória szelekciót hajt végre és a reményt részesíti előnyben. (Vagy erőben.) Igen. Az álomi gondolkodást is lehet akarattal befolyásolni és lebeszélni a „folytatást” a rosszról.

    Nem egyszer ébred úgy az ember, hogy nem fogadja el, amit az előző pillanat gondolt. És újra visszaalszik, hogy belejavítson a képzelet és a tapasztalat által összekevert forgatókönyvbe. Így van. Az álom és a jelenvaló határsávja egy hajszál. Aki azon megáll és elgondolkodik, az kilép önmagából és belelát valami új realitásba.

    Ne keverjük össze a hitet a fikcióval. A hitnek mindig van valóságos alapja. „A valóság Krisztusé.” (Kolossé levél 2. 17.) A hit nem vélekedés, nem fejesugrás a képtelenbe. (Nagyon is képes.) Több a reménynél, több a lehetségesnél. Mert a lehetetlenre számít, aki igazán hiszi, amit vár. A fikció viszont a fantázia terméke. Egy papírlap, amire ráfolyik az elme gondolata. Benne van a valóságban, de egy másik dimenzió.

 

2

 

    Almási Miklós írta Derrida kapcsán, hogy „Nem a szó az elsődleges (aminek az írás csak a burka, másodlagos képviselője), hanem igenis a betű, az írott „beszéd”. Ami azért volt fontos a későbbiek számára, mert ez alapozta meg például az esztétikában (irodalomelméletben) a szöveg többértelműségének felfogását.” Mindenki tudja immár, hogy sokféleképp lehet interpretálni egy regényt. (Hermeneutika: szélsőséges változatban Stanley Fish – Is There a Text in This Class?) El lehet szakadni egy-egy mű „autentikus”, egy kulcsra járó értelmezésétől – az olvasó társalkotóként működik közre jó esetben s a kanonizált „értelemtől” eltérő variánsokkal is élhet, sőt csak így élhetnek a művek századokon át, örökös főnix-létmódban, variálódva. Ez persze nem jelenti azt, hogy bármit rá lehet húzni egy vers interpretációjára. Az abszolútum csak a saját kontextusában szabad. A szabadság nem parttalan. Van két partja. Eredője. Stb.

        Az irodalom nyelve azért nem „működtetett” nyelv (megverselés, ábrázolás vagy formába öntés), mivel úgy létesíti egyazon aktusban mindazt, amire vonatkozik, hogy a dolog elkülöníthetetlen marad az ún. nyelvi „formájától”. „Ha van itt egyáltalán dolog, akkor az csak nyelvként van itt, nyelvként van meg.” (Kulcsár-Szabó Ernő) A nyelv fogantatása minden beszéd során „történik”. Újjászüli a nyelv a gondolkodást. Alámeritkezik a gondolat a szóba. A beszéd a szellembe. Talán így érthető, hogy a fikció is, végül, valósággá lesz.

    „Mivel a költői önreflexivitás és a visszavonatkoztatás soha nem képes önazonosként megmutatni a nyelvet, sőt maga is igényel bizonyos retorikai műveletet, a szó tiszta materialitását azonosíthatjuk ugyan a nyelv médiumaként, az irodalmiság médiumát – Kulcsár-Szabó Zoltán szerint – a retorikával kell azonosítanunk.”  (Mészáros Márton: Az esztétikai tapasztalat medialitása. Kortárs. 2005. Január.)

A retorika és a hermeneutika mind a bibliai szövegekből vette alapszövetét s módszer-arzenálját. Mindannyian Gogol köpönyegét vetjük le s az örökkévalóság köntösét vesszük fel, amikor alkotni-teremteni indulunk. (Folyt. köv.)

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-11-07 18:52:59

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.