Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt kisesszéi (Kertész Imre utca a Szellem szökőkútjánál, Össze: függés, Karakter: vanás)

 

 

Kertész Imre utca a Szellem szökőkútjánál

2016-03-31

 

    Az egyik utcában felhőkarcolók álldogálnak, a másikban már a tenger. És kék hegyek, sárga búzatáblák. Sok sétálgató, boldog ember. A Sorstalanság lakóparkban a megszabadult árvák. S a bal pitvarból ered a trónszék alól egy folyó. Innen a néző az égbolton is átlát. Mint az áttetsző kristály. Megnyugtató látvány. Majd a Logosz negyed jön, a vízesések között. Ahol aranyból van: a híd, s ott ragyog az emlék-üvegpalota. Most Kertész Imre sétál be oda. Ahová Thomas Mann, Freud és Boris Vian szokott. S kezet fognak a boldogok.

    Bár a valóság a látható létből kiléphet. A lét másik dimenziójában úgyis regény lesz. A kitaláltba nem fordul vissza a Hold. Marad tény és tett örökre, aki volt. Csak Isten tudja a lélek titkát, ha lehajol. Hogyan tovább? Lezárult egy korszak! Jöhet a Kor. A léten túli etika. Kicsurran, ha forr.

    S egyre ízesebb lesz a Kaddis. Itt az ünnepi bor. Kicsit megáll a világ.

Össze: függés

 

Jánossy Lajos barátomnak

Megint a szubsztancia csinál kiutat. S a szellem meg lapozgatja az átírt forgatókönyvet. Átfogó, tendenciák: a helyreállítás és az elpilledés. Mintha szférák szállítanák az értékeszményt. Plasztikus bölcselet. Hemzsegnek benne a kurzív karakterek. És szerkeszti az életművét a lelet. A talált tárgy. Az alkotó fantázia az Úr kebelén nyugszik. Mintha egy szilárd jellem lakna a bekötött papírtömegben. A könyv szeme éjjel is nyitva van. Álomi szerviz, ami a meghalást tartóztatja fel. Íme: látomás és hatás. Mindig ki van téve az újraértelmezésnek. Az üzenet, ami a műben hozzáférhető. A remény széttrancsírozott anatómiája. az a szerencse, hogy meg vagyok szólítva. Válaszom: igen. A létezésen kívülről érkezik a megoldó képlet-élőlény. S az égből remek gondolatok hullanak. Egy összefüggés áll össze: a pillanat.

Karakter: vanás

Tandori Dezsőnek, a Lánchíd utcába

 

Levés és vanás. A Mallarmé féle kockadobás. Amikor egy motívum átszivárog az időn, mint árnyék. Celan utolsó pillanatai voltak ilyenek. „Két szívószállal a pohárban.” Nem érdekelte, mi van a világban. Mondta a magáét és közben kiépítette a mellékszálak mentén a legfeketébb utat. Burkot növesztett és azután egy üreget, le a bükkfa gyökerein túlra, ahova a szó invitálta. Közben a házban megjelentek a fölösleges mondatok. Megkezdődött a héjak, jelentésrétegek pantomimja.  S néhány kipukkanni kész hólyag is ott volt egyensapkában. Bár így is kicsomagolta a hajnalt egy kéz. A semmit most is cizellált, illatosított ürességként engedték be a körülzárt területre. Rendre átejtették a kánon kalauzokat. S az utógondozást követte a még pontatlanabb gondolat. Igen, akarták a dolgot, csak a dolog nem akarja őket. Csak feleselt az aktuális, hatalmi száj és nem vette észre, hogy illetéktelen. Majd belépett az önmagát elfelejtő szellem, a kék patak kutatója. Európa-hazugság. Vagy a sötétség és a sósság kiabált az utcán? Hűtött idegekkel gemkapcsozta oda a riadalmat a villamosjegyhez egy belső ellenőr? Mintha eldőlt volna a fülke. A járda feldagadt. S elnyelte az utcát a derengés utáni földrengés. De mi ezt is túléltük, pedig még csak magként számláltuk a forgalmat.

   

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-11-14 17:15:50

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.