VideóA Fefe Szabó csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
A domb e tájat lágy karéjba zárja. Ledér esők eróziója ás mély árkokat. Ma pásztorok tanyája e holt vidék, alig tapodja más. A völgyön át lapály talál teret, mocsárvilág, ahol az Ér ered.
Elindulunk a sorskanyart követve. Remélem, ott az út talán simább, és hív a tölgyfalomb a zöld szövetbe, el is maradt a csalfa délibáb. Az árny poétahomlokon babér, de szikkadó a domb alatt az Ér.
Fotó: M. Szlávik Tünde Annak idején úgy tanultuk, hogy az angolok kedvelt témája az időjárás. Na most vagy angol lettem, vagy látens meteorológus, mert ahogy visszagörgetem az elmúlt napok bejegyzéseit, szinte mindegyikben van egy kis hó, egy kis köd, némi szivárvány.
A NAP VERSE
Mint virágzó fa, melyet méhek ostromolnak úgy érzem, testemet istenek birtokolják. Hangokból és képekből eltűnik a rozsda, kövek törnek, bárányok patái tapossák
Magas, magas és párás nap ez, nagy kerek órával az égitest helyett melyből csöpögnek beleolvadva a fűbe lágy, mormogó másodpercek,
én pedig hidegrázással, új metaforákat keresek, amelyek másik nevet adnak a megidézett, születendő dolgoknak.
/feleségemnek/
Virrasztó, ha éjjel kéz érinti vállad érzed, tudod: egyedül együtt vagy. Mégse félj! Lépte nyomán hajnal hasad virág nyílik, forrás fakad madár dalol, levél zizzen lombok alól lepke libben. Mindez mind az Ő kegyelme veled, velem, együtt Vele.
Az elmúlt esztendőben, sok helyen megünnepelték az 1848. március 15-én kitört magyar forradalmat. 175 esztendő telt el azóta, valójában jubileumi időszak ez, valamivel erősebb is a hangsúly, de különösen nagy hatással volt és van világunkra, hogy tavaly nemzeti költészetünk egyik ragyogó csillagát, Petőfi Sándort méltattuk, aki 200 éve született. Akár a forradalom szikrájának is nevezhetnénk a nevezetes napon 25 éves fiatal alkotót, hiszen egyetlen verse lobbantotta lángra előbb Pestet és Budát, amely tűz szinte napok alatt, mint tengercunami, átterjedt az egész országra. Olyan időben vitte szét a különös szél a változtatás hírét, amikor az országban még vasútvonal is alig volt!
De nem csak költőt és forradalmat dicsőítettünk, megestek néhányunkkal bizony prózai, sőt fájdalmas dolgok is. 2024 januárjában egy kórházi váróteremben üldögéltem, idegeskedtem, bosszankodtam, bámészkodtam, unatkoztam, végül ismerős talált rám, régi diákom, üdvözölt kedvesen. – Tanár úr is röntgenre vár? – Arra. Odavan a derekam, alighanem sántikálni fogok a sírig, egyenes léptem már nem is lesz tán. – Gondoljon a díszlépésre! – Azám, a díszlépés. Csattogott, mennydörgött talpunk alatt az aszfalt, szorítottuk a szánkat, mert nyüszítettünk volna a fájdalomtól és a pillanatok alatt ránk törő fáradtságtól. – Nekem szerencsém lett, nem voltam katona nevetett a vén nebulóm. – Mire bevonultam volna, megszűnt a bakaság.
A szó értelmében támad fel a hang Káprázat-történések (Rizóma) A tekintetbe vájt üreg Ahol két szemöldöke között a tegnap van behegedve S látni ott Isten ujjbegyének gravírozott érintését Így elfelejtheti, hogy létezik? Önfeledtség van a hangjában Kötetlenség és tehermentesség – A legtitkosabb szabadság A földből kinőtt felhő
Most érettségiztem a gímiben, tehát tizennyolc elmúltam. Már korábban elhatároztam, hogy erre az időre lesz nekem autóm. De ehhez jogosítvány is kell. Még nem volt munkahelyem, jövedelmem sem. Anyám, apám tudta nélkül adott pénzt a vezetésre. Jártam rendesen, meg is lett a jogsi. Azt már sehogy sem tudtam elképzelni, hogyan lesz nekem autóm. A véletlen hozta, hogy azzal a sráccal, akivel akkor jártam, betévedtünk egy autókat forgalmazó telepre. Egy CBA forgalmi rendszámú Opel Kadett nagyon megtetszett. Napokig őrlődtem rajta, de egyik este apámnak jó kedve volt és előrukkoltam az autó tervvel. Érdekes módon nem sokat töprengett. Annyit mondott, ha 700 ezerbe kerül, akkor ad 500 ezret, meg 200 ezret. Ez kifutja, de az utóbbi összeget, ha dolgozom, havi 10 ezer forintonként törlesztenem kell. Ez arra lesz jó, megtanulok spórolni. Megvettük az autót, én voltam a menő csajszi. Irigykedtek az osztálytársaim. Lett munkahelyem, törlesztettem. Lomha alkonyat...
Elteltek az évek emlékek, képek könnycseppek, fények csurognak szememben.
Arcomon a ráncok mint börtönrácsok álmot őriznek lebilincselt láncok.
De lelkem még szabad szárnyal az égig olykor még kéklik a lomha alkonyat.
A. ) Világosban, délután, mostanában. Kinyílt az ajtó, és a folyosó végén, zavartan, éppen csak elszunnyadhatott. Talán mégis, de nem nagyon. Az orrával hirdette, hogy tetszőleges. Lenyúlt, már hajlandó lett volna. Ugyanazon folyamat: téveszmék. A fejét különböző rendeltetésű irányokba (gu r ít o tta).. A vállában feszülést érzett. Állt, tántorgott, mint a pokol. Ismerte, látta, de nem tudta. Hosszú kezét a háta mögé hajlította nyitva. Elfelejtette az ajtót. Különben úgy tett, mint amikor az ember indul. Teljes egyetértésben, összezavarva. B. ) A fal mellett fekszik feldúltan, (bű nn ek) hitte, belenyugodott. Bujkálás közben szégyentelenül mutogat, nem megy el, nem kell semmi, sehol. Üldözői közönséges, hétköznapi kapcsolatban vannak. Feltételezései szerint az elhunytak emlékére. Tépett, alakulóban lévő, hogy ne lehessen visszatérni. Tépett ruhában átmenekítették. Beleesik., nem látszik, lesüllyedt a tenger fenekére. A hét napjain átosonva, valahogy lassan. Hőmérsékletváltozás egymagában. Sugárzó fényforrás szorongatja, tarka meg tág.
INNEN
Szétnézhetsz megállva, ez már az a szomorú, vizes sík, lehet biccenteni, de nem remélni.
Gondolódik bennem sok bolond dolog, nem old kékítőt a költő anyja, ha értik, mire gondolok, mert
itt már semminek sincs bokra, száz év múltán sem kél remény, esetleg kőkemény költemény: Petrozsényi Nagy Pál Kép forrása: a szerzőnk Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?
Nem emlékezett a házra. Ez először zavarta, napokon − inkább éjszakákon − át erőltette az agyát, képeket keresett, bármit, amibe megkapaszkodhat, ami segít felidézni bármilyen apró emléktöredéket. Végül egyetlen kép villant be, alig érzékelte, már továbblépett, valahol egy poros utcán járt, amikor hirtelen elzsibbadt. Ez a zsibbadás jelezte, hogy valamin átsiklott. Gondolatban visszaugrott, keresett, kétségbeesetten akart emlékezni, de mire? Istenem, mire is? Feküdt behunyt szemmel, és maga elé képzelt egy házat egy utcán, a ház kapuját, nagy, barna kaput, az egyik szárnya bezárva, a másik tárva, látta a kapu kis ablakát, az üveg szürke a portól, rajta repedés, amely a jobb felső sarokból kiindulva halad lefelé, középtájt kettéágazik. Rozsdás díszrács védi az ablakot.
Horgolt csipkeként, Lágyan borítva fedni a vackolva melegítő karod, és omlani e boltívként feszülő ölelés alá, hogy a szégyenné tanított gyengeséget, mint árván csivitelő madárkát, elbújtasd, védd karjaidban, hogy otthonra leljen benned.
Igazából már reggel megírhattam volna a nap örömét, mert olyan szerencsében volt részünk, amire már régóta vártunk: 3/4 9-kor végre láthattunk egy Herculest. Egészen pontosan egy Lockheed C-130H-2 Herculest, a román légierő katonai gépét. Tudom, sokan nem erre számítottatok, hanem valami kézzelfoghatóbbra vagy anyagiasabb természetű örömre, de nekünk ez is feldobta a napunkat. A kapcsolatom a katonai gépekkel nem kezdődött zökkenőmentesen: a háború kitörésekor konkrétan zokogtam, amikor az első mély hangú valami este negyed 10-kor eldübörgött a ház fölött. Soha nem hallottam még ilyet. Az éjsötét felhők felerősítették a dübörgést, hirtelen azt sem tudtuk megállapítani melyik irányból jön, s merre megy. Kint álltunk az udvaron, és annyira rettegtem, hogy a következő pillanatban talán zuhanni kezdenek a bombák, hogy megdermedtem. Úgy éreztem, mindennek vége, ez elől nincs is hová menekülni. Szörnyű volt.
A szeretetben nincs félelem. A teljes szeretet kiűzi a félelmet. A létnek a művek adnak értelmet. S hárman tesznek bizonyságot. A Szellem, a víz és a vér. S akié a Fiú, azé az élet. Ha nem is mondja, már célba ért. S aki megalázza magát, gyarapodik. Az önérték záloga a szerénység. Naggyá lesz, aki a másikért él. Az oltáron lakik és el nem ég. Ékesség és fenség jár előtte, Istenben bízik, megerősödik. Lelkében okos hatalom lakik. Tetté változik át nála a hit.
Fotó: Korányi Mátyás
no.1. Hajh, hajnal!
Aki kukás akar lenni, korán kell annak kelni.
no. 2. nyakleves
kaptam a sorstól egy nyaklevest pompásan sikerült a krumpli is megfőtt a tészta is
Már spicces volt, amikor meglátott a pultnál ücsörögni egy gyönyörű nőt. Mellé ült, és igyekezett minél józanabbnak tűnni, amikor megszólította. – Szia! Nagyon csinos a frizurád. A nő meg sem rezzent, viszont mellette egy ápolatlan, borzos hajú, idős férfi egyenesen ránézett, szúrós tekintettel. Hirtelen azt hihette, hogy hozzá beszélnek. – Tetszik a karkötőd. Hol vetted? – próbálkozott tovább. A nő saját csuklójára nézett, aztán az idős férfiére, majd meglepődve fordult felé.
Juhász Erzsébet Kép forrása: jelenkor.net
Juhász Erzsébet emlékére
Huron-tó mellől ugrott át egy vadász a Citybe. Kávé mellett ültünk szótlan. Asztalunk, picike háromlábú csudabútor, matt ruhába bújt. Ünnep itt nincs. Komor most minden. Mély álomba szenderültek.
A vadász kezében hosszú puska. Szarvasbőr a teste. Víg hódsipka. Sallangtarisznya oldalát verdeste. Mokaszinját megbámulta a mogorva pincérlány. Zsidó utcára napfény ugrott, kotorva cincérvár!
Bécsi lovak, ti gyönyörűek barnák, feketék, kesék mikor hangozhat fel nékem újra patáitok ütemes csattogása a kis gassékban, ahová vidám utasaitokkal betértek a vén dóm mellől, ahol pikáns illatok lengik körül színes takarókkal borított párolgó, megfáradt testetek
|
