Keresés a honlapon:

Szilágyi Ferenc Hubart: Érmelléki Capriccio

 

 

 

 

Érmelléki Capriccio

 

A domb e tájat lágy karéjba zárja.

Ledér esők eróziója ás

mély árkokat. Ma pásztorok tanyája

e holt vidék, alig tapodja más.

A völgyön át lapály talál teret,

mocsárvilág, ahol az Ér ered.

 

Elindulunk a sorskanyart követve.

Remélem, ott az út talán simább,

és hív a tölgyfalomb a zöld szövetbe,

el is maradt a csalfa délibáb.

Az árny poétahomlokon babér,

de szikkadó a domb alatt az Ér.

 

Hiába fordulunk Adynk nyomába,

utol talán nem érjük már soha!

Merész kalandra vitte őt a lába

– a lét azóta is de mostoha!

Ma fel se forrna tán az ősi vér,

oly furcsa, álmos véna itt az Ér!

 

Bolyonghatunk, de Kölcseyt keresve

a szív ma is nyugat felé vezet,

szemünk a vátesz otthonába les be

– legott a pópa nyújt segélykezet.

Hiszed, hogy egyszer újra visszatér,

mit egykor elsodort a lusta Ér…

 

Figyelj tovább a kis gyerekfolyóra

Szalacs felé, a pusztaságon át;

a század elröpült, akár az óra,

csupán a híd remél ma már csodát.

Hiába folyt el annyi honfivér,

ha szennycsatorna lett a régi Ér!

 

Anyád szavát szeresd, e ritka kincset,

kövesd Kazinczy ránk hagyott nyomát,

ezer darabba törd a nyelvbilincsed,

s lemosd, amit reád a szleng okád!

Ha szép a szó, a lélek is fehér,

erény vizét sodorja majd az Ér.

 

De itt divat vadászni gyönge vadra,

eszünk, iszunk ma még, ihaj, csuhaj;

mulatni kész a módi büszke latra,

s a mának él e lagymatag duhaj.

A keskeny útról élveteg letér,

és mást hibáztat mindig, minden(-)ér’!

 

Ha vége majd a szép tücsökzenének,

az ég borul, s az esti szél fütyül,

a lomb között alábbhagy itt az ének,

fakó a táj, a lelkeken köd ül.

Szegény vidék. A sorsa mostohább,

csupán az Ér csorog, csorog tovább.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-02-03 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.