VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
A végtelenség egyetlen vonal. S ez az egyenes Istenhez vezet. Ilyen városokat látni, ahogy megyek: Ölelés, Szívesség. Képzelet.
miért nem lettem ápolónő? talán mert férfinak születtem
– Jöjjön velem a hídra! – kiáltotta az ezredes, bár igazából nem akarta felemelni a hangját, csak egy-egy gyenge pillanatában nehezen leplezte, hogy ő maga is izgatott. A terem, ahova mentek, viszont alig különbözött az űrhajó eddig látott részeitől. Ugyanazzal a fehér burkolattal volt bevonva, mint a folyosó vagy a raktárszoba. Talán annyi különbség akadt, hogy nagyobb volt az alapterületet, és elszórva akadt néhány szék, amik gyanúsan egy irányba néztek. Fogalma sem volt, hogy miért hívhatták ezt a szobát hídnak. Számára a “híd” az volt, ami két partot összekötött egy folyó felett. Vagy ha már ilyen fehér minden, akkor igazán rakhattak volna a terem két végébe egy-egy hatalmas fogat, amit összeköthettek volna egy híddal. – Nagyon elgondolkodott – zökkentette ki a ritmusából a tiszt. – Min elmélkedik ennyire?
Mikor
amikor nem vagy itt, velem,
széthasad bennem a nap, a fényed.
bordáim közé bekúszik a fekete üresség pengéje,
ott feszít, mintha mindig oda tartozott volna.
– Apa, mi a boldogság? – Gergőkém, erre nehéz röviden válaszolni. – Akkor válaszolj hosszan, apa. – A leckéddel elkészültél? – Hiszen éppen ez a lecke. – Hogy mi a boldogság? – Igen, fogalmazást kell írni róla hétfőre. Ráadásul a magyar az első óra. – Aha, értem. – Szóval, segítesz? – Most meccset nézek. – Látom, de közben nem lehet?
színek beszélnek helyetted és formák vászonra álmodott imádság minden ecsetvonás ősi nyelv az északi Bábel dzsungelében ojibwe kikötő ég és föld között
kenu szeli át a folyót a csillagok alatt a víz tükrén a mindenség szeme tündököl ősapád és ősanyád ölelkezik az éggel körülöttük villámszárnyú mennydörgőmadarak tolluk színesen ragyog
ÉJJEL A BORI TÁBORBAN
Barátom, eljöttem megint, kijátszottam a láger vérszomjas kutyáit, éber őreit.
Hajtsd ölembe megkínzott fejed! Ne szenderítsen halálba a bánat! Nézd, itt toll és papír, olvasd a világra szörnyű bűneit! Ne enged eltörni a gondolat szép lián láncát, hogy a lélek fényességét homállyá alázzák, segít a szó, halhatatlanná esküszöl vele! Kelj föl! Ne rogyasszon földre a fájdalom! Holnap is eljövök, hozom testvéri csókom, némaságom… Akár gyerekszáj-történet is lehetne. Eltenném a népsorolvasás, a feteke és a mosni-masni örök felcserélése mellé, mégsem teszem. Miért is? Nyolcéves szájból hallani végtelenül lehangoló, hogy ő etikás és nem tanul hiktant. Többször rákérdeztem, de a szó minden szövegkörnyezetben hiktan maradt. Nagyobb horrorok is estek már, minthogy másodikos kisiskolás félrehall valamit, felnőttekkel is előfordul. Az is rendben van, ha a szülő dönt arról, tanul-e a gyereke valláshoz kapcsolódó bármit, cselekedjen legjobb tudása, meggyőződése, világnézete szerint. Ha a gyerkőc otthon nem kap semmiféle vallásos nevelést, kár lenne megzavarni az amúgy is idejétmúlt istenképpel, növelné a káoszt abban a nyolcéves fejecskében. Ezért lett etikás. Kevésbé biztató, hogy etika órán Samuról, a bárányról vetítenek. Jobb híján hát Samuról kérdezgetem. Fenn van a jutubon, adja meg a felvilágosítást a nyolcéves. Rákeresek. Ez az, mutat az egyik felvételre. A film címe Shaun, a bárány.
Erény helyett ma pénzre hajt a nyegle, s fakadnak új bolond litániák – milyen világ jön így a gyermekedre, s a szép fajunkra, mondd, milyen világ?
Reményt hozott az értelem sok éve ezer viszály s a pusztulás után, de most parázsra hull az oldott kéve, saját tüzében hamvad el bután.
A tradíció nem hallgatag, szótlan múlt. Mint az elbeszélést saját folytatódása, Teszi a lét a nyelv vágóasztalára. Aki elolvassa, az mindenki belássa.
Amit elgondolni képes, azt ki is találja. A történelmet összekösse a jövővel a szája. Azzal, amit mond, a formát megtalálja. Amit más nem vesz észre, azt a szöveg látja.
Valami mindig mozdul, mielőtt felismerném. Egy illat, ami a kabátod ujján maradt, egy árnyék, amit nem vet semmi.
Talán a fény hajlott meg, vagy csak a testem emlékezete – ahogy a régi padon a nap melege még ott lóg a hiány szélében, mint egy mellény, amit levetettél, de én még mindig viselek.
Sétálok szobáról szobára, nehezen találom a helyem. S bár szívemben erős a hála, mégis, mi dolgom már nekem? Ez: újragondolni magam, hiszen mindkettő kirepült, vitte céljaim, sok szavam, s hagyott itt nekem csendes űrt.
Hosszú évek alatt
Kiderült, erkölcseink hasonlítanak, szerelmünk színe egy, ám szöges fakírágya felsértette hátam, gyengülő vágyaim megszaggatta, próbálta száműzni a fáradó szenvedélyt
Ha mégis eljönne hozzám, marhahúslevessel várnám, a hátszín mellé tennék kevés marhaszegyet, de a velőscsontot csak a legvégén tálalnám. A fűszerezésre külön ügyelnék, tudom, kényes a gyomra. Szemes bors, sáfrány, gyömbér, kakukkfű csak módjával, ámbár a zöldségfélékkel nem fukarkodnék csöppet sem. Ha mégis eljönne hozzám, házilag gyúrt finommetéltet főznék a levesbe, van az a jó kis olasz tésztanyújtó gépem, megérte az árát, ismer, kínosan ügyelek az ár-érték arányra. Békebeli vadast is tálalnék, ha mégis eljönne hozzám. A húst majd szuvidálom, vagy hogy is mondják mostanában, nekem a puhára párolás is megteszi. Hát, magának, édesem? Mit szólna egy vörösborban párolt káposztához? Krokettet, esetleg krumplipürét kínálnék hozzá, képzelje, van, aki a káposztás cvekedlire esküszik, jól lepirítva, szinte feljajdul tőle az epém. A maga epéje még bírja az ilyesmit, vagy bilagittal működik már?
(a Szent Lőrinc folyó és a Gananoque találkozásánál, Ontárió, Kanada)
a víz csak hallgat és Szent Lőrinc szobra sem kérdez mert ő már ismeri az első mozdulatot a teremtés utáni csendből ahogy a mindenség kiszakad az egyből és lettek teremtve szívformájú kövek, testek agyagból amikre rálehelt még egyszer és utoljára az isten mielőtt kivetette volna mindet a partra a sárban lélegző fák gyökerei közé
|
Szelényi Anna: Hajlék a Földön Kép forrása: holdkatlan.hu