VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Gerzsenyi Gabriella: Fehér magány (részlet)
Fehér magány részlet
Az állomásépületben is hideg van, a kövezett padló síkos a latyaktól. Mindenki behordja a havat a lábbelije talpán, odabent aztán leolvad, széjjelfolyik, nyálkás, sáros mocsok keletkezik a fehér hóból. A fiú arra gondol, égbekiáltó igazságtalanság, hogy ilyen gyorsan lesz rúttá, ami az imént még szemet gyönyörködtetett. Öt perc maradt a vonat indulásáig, nem jelez késést a kijelző. Ezen az állomáson egy percre szokott csak megállni, a kettes vágányon. Tizenöt perc a menetidő, újságot sem érdemes venni, nézelődik majd az ablakon át, szép a mezőkön a fehér hótakaró, az szép csak igazán, nem rondítja se cipőnyom, se latyak.
A halott végignéz az egybegyűlteken, már nem fárasztja, ha soká nyitva tartja a szemét, azelőtt nehezen ment, legyengült, azt mondta az orvos, a látó- és a beszédközpontot támadja legdurvábban a betegség, na és a hallóközpontot, de az nem tűnt fel, nagyot hallott már jó ideje. Látja, hogy hullni kezd a hó, és dúdolja, hogy nem jön el, akire vár.
Halk suttogás, beszélgetés kezdődik, bátortalan félmondatok kelnek szárnyra, mozognak a szájak, mustrálnak a szemek. Megismersz-e még, hány éve is, hogy nem találkoztunk, jaj, bizony, szegényke már mióta nincs közöttünk, hát igen, drágám, ez az élet rendje, örüljünk, hogy még megtart a térdünk, és a kicsi lányból kész hölgy lett azóta, nahát, hogy repül az idő.
A szállóvendégek elhagyják a reggelizőtermet, szép napot kívánnak a pincéreknek, köszönjük a finom kávét, a vacsoránál találkozunk. Reménykednek, valóban szép napjuk lesz, még nem látják, hogy hull a hó, és nem hallják a szavakat, amelyek a kisterem függönye mögött rejtőznek. A hosszú asztalra felkerülnek a szalvéták, az evőeszközök, minden harmadik teríték elé egy szál virág apró vázában.
A fiú kisétál a peronra a kettes vágányhoz, három perc maradt a vonat indulásáig, arra gondol, talán mégis jó lett volna a kislányát magával hozni, megmutathatná neki a mezőkön a hófehér takarót, nem látszik még a szerelvény a kanyarban, a sínek hidegen futnak, hidegen és párhuzamosan.
A halott fázik, és látja, hogy mozognak a szájak, a koporsót lezárták, hozzák a koszorúkat és a virágokat, soha ennyi fehér rózsát nem látott még együtt, soha nem látott egyetlen szál fehér rózsát sem, a kertben vörös rózsa nőtt, rózsaszín rózsa, sárga rózsa, de fehér nem, egyre nagyobb pelyhekben hull a hó, be fogja temetni a fehér rózsákat.
A cipőkön, csizmákon, bakancsokon megülnek a hópelyhek, a gyapjúkabátok, bundák, tollal bélelt meleg dzsekik, a sapkák, kalapok az első pelyheket magukba olvasztják, de jön ezer másik, egyre többen, finom fehér réteget alkotnak, bepárásodnak a szemüvegek, nedvesen csillognak a szempillák, bajuszok, szakállak.
Az aranyhalak felélénkülnek, odasereglenek az etető köré, rózsaszínű golyócskák szóródnak a vízbe, a pincérek lesöprik az utolsó morzsákat a fehér abroszról a reggeliző vendégek után, meleg pulóverbe bújnak és kimennek cigarettázni a hátsó udvarra, a parkoló autók tetején összegyűlt hóba mintákat rajzolnak az ujjukkal, nem tudják, hogy minden fehér a kétségbeeséstől, nem hallják a kisteremben bujkáló szavakat.
A fiú maga elé tartja a tenyerét, számolja a belehulló hópihéket, a kislányára gondol, akinek nem fogja megmutatni a fehér hótakarót a mezőkön, a feleségére gondol, aki ma hóembert fog építeni a gyerekkel az udvaron, fáj a szíve, hogy nem lehet velük, fáj a szíve, egyre erősebb a szorítás, odakap mindkét kezével, az összegyűlt hópihék vízzé válva foltot hagynak a barna szöveten, a vonat begördül a kettes vágányra. A pap fehér kesztyűt visel, a papír is fehér, amit a kezében tart, a szalagok is fehérek a koszorúkon, béke poraira, szeretettel búcsúzunk, nyugodjon békében, emléke szívünkben örökké él, nem jön, akire vár, és hull a hó, és szomorú bizonyosság a hideg és a hiány.
Könnybe lábadnak a szemek, motyogják a szájak az imádságot, toporognak a lábak, átölelik egymást a karok, összekulcsolódnak az ujjak, és hull a hó, már fehér szőnyeg az út, a begördülő autó keréknyoma két fekete csík a fehér szőnyegben, két párhuzamosan futó latyakos csík.
A leves megfőtt, minden elő van készítve az ebédhez, az abrosz fehér, az apró vázák is fehérek, az apró vázákban a virágok is fehérek, a függöny is fehér, a szavak is fehérek, a szakács is cigarettaszünetet tart, és hull a hó.
A peron aszfaltja hideg, a vér meleg, sötét emberalak fekszik a fehér hóban, kis tócsába gyűlik feje körül a vér, elolvad alatta a fehér hó, az állomásfőnök nem tudja, hogy a fiú ma meg fog halni, a mozdonyvezető se tudja, azok se, akik körülállják, azok se, akik mentőt hívnak, azok se, akik orvosért kiáltanak, csak a fiú tudja,
és a halott tudja, és kétségbeesésében ordít, hogy várjanak, ne vigyék még, de nem hallják, beteszik az autóba, mellérakják a koszorúkat, a virágokat, fehér az autó, fehér az út a sírig, és
hull a hó, csúsznak a lábak a menetben, összekapaszkodnak a testek, aggódnak, hol marad a fiú, miért késik, és egy telefon megrezdül egy zsebben,
az étteremben terjeng a sülő hús illata, a rádióban a híreket mondják, háborúról, gazdasági válságról beszélnek, és hogy napokig tartó havazás várható, és fehér lett az ország.
Megjelent: 2025-11-25 20:00:00
|
