VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
„Szánkban nyaraink arany ostyáival” Pál apostol emlékére
A megtérés/ megértés logikus konstrukció.
Mottó: „A repülés a létezés legcsodálatosabb lehetősége:
Tivadar egy szép koranyári éjszaka fedezte fel, hogy tud repülni. Kissé molyosan ballagott hazafelé a kocsmából, ahol a haverokkal legurítottak pár sört. A szomszéd házához érve érkezett az első inger: vizelnie kellett. Azért itt az utcán talán mégsem kéne, gondolta, és sietős léptekkel, de kezét már az ágyékán nyugtatva bekocogott a saját kertjébe. A nagykapu mellett álló kb. háromméteres tuja mellé oldalazott be, cipzár ki, fej hátraszeg, majd gyermeki örömmel átadta magát a boldog megkönnyebbülésnek. Meneküljetek, macskák, dünnyögte csukott szemmel, még mindig hátrahajtott fejjel, amikor enyhe szédülést érzett, s mintha a füle mellett a szél is gyorsabban fújt volna. Himbilimbizett egyet, majd csomagolni kezdte a koronaékszert. Kinyitott szeme elől azonban eltűnt a tuja. A combjain valami furcsa bizsergés futott át, s mintha lógtak volna a lábfejei. Lenézett, s maga alatt látta a tuja csúcsát. Két karját hirtelen hátracsapta, a hirtelen mozdulattól beleesett a bokorba, jelentős felhámsérüléseket szerezve fedetlen testrészeire.
MÁGIA
Történik, ami nem történhet. Nem történet. Arc.
A Föld fogában gyűlik az idegen anyag. (József Attila után)
Gomolygó emberek, kétirányú utak, rövid feliratokban mítosz. Leveszünk egy kis mennyiséget, ismételjük mindaddig, amíg a minta összetétele állandóvá lesz. Számításba veszik, hogy a berendezés bonyolult. A csillagok kénytelenek behatolni. A nyersanyagforrások megmérgezik a Földet. A párlatok párolgási képessége eltolható. A kód, amit az óra ütőműve rejt, kapcsolatban áll. A gomolygó felhő része a látásnak. Folytatása a világ eseményeinek. Ártalmatlan, mint a csalán. A húspogácsa közepén olvashatunk az emberek hatalmáról, melynek legfontosabb feltétele a haszon. a cirógatás, a fül csavargatása, krémes csokik, jódlizás, meg okos patkányok etetése. A lovak smaragdokat esznek, veszélyes ismeret, bejárás a birodalomba. Évike leharapta Józsikám bácsi fejét, csúcsosan lóg éles kővel levágva. Imádkozó sáska pózban. Évike csupa kis váratlan mozdulat. Furcsa szokásai a háttérben húzódó jelek.
Hóvirág
búvó hóvirág gyöngyház fehéren izzó manólándzsahegy
A Kálvin téren találkoztok, a református templom előtt, még nem tudod, miért, Kimi javasolta a helyet, hát legyen. Még nem tisztult ki belőled az előző éjszaka. Hajnalig dáridóztál, Tandor, a kollégád házavatóján, a táncparketten ismeretlen nőkkel roptad – az ismerős lányok kacagva kikerültek –, egy colos tinivel flörtöltél, aztán már csak korhelyekkel hőzöngtél a rögtönzött bárpultnál. Végül a verandán ébredsz egy leharcolt kanapén, elgémberedve, ködös aggyal, öledben a lány, az esetlen égimeszelő. Kiderül, hogy már elvált, vagy nem vált, de van egy kisfia, ami nem lenne baj, a baj az, hogy még csak nem is rémlik, mi történt és hogyan végződött, mert a langaléta hogyishívják észrevétlenül elpárolog. A Szedánba vágod magad, rezzenetlen, de félig sem józanul, és most itt vigyorogsz a téren, Tandor, züllötten. Kimi a templomlépcső tetejéről integet, copfjai ártatlanul libegnek, mosolyog feléd, mint egy elszabadult novícia, de ekkor még ezt sem tudod, csak a törékeny kis leányzót látod. Észre sem veszi, milyen állapotban vagy, Tandor, nem is gyanítja, fel sem tételezné, hogy miféle széltolóval kezdett. Vagy talán mégis? A belváros utcáin andalogtok, tétován imbolyogsz, Kimi körülötted repked. Jurátuskocsmákban inhalált fondorlatokkal ámítanád, és meghökkensz Kimi letisztult ellenvetésein. Sejti már a kis galád, miféle vagy, Tandor, felpiszkálta kelekótya hetvenkedésed. Miközben a Coficat-ben beléd diktál három csésze napoletánót, kifundálja lépre csalásodat. Csúfolódik: ugye milyen szép ilyenkor a természet lágy ölén sorskérdésekről diskurálni? Gyönyörű ez a vasárnap délelőtt, túrázzunk! Jöhet egy Szentendre a Holdvilágárkon át? Túra? Naná! Már hetykélkedsz, Tandor, hogy akár behunyt szemmel is végigmennél a piros jelzésen.
mindkét fülem örökzöld ott voltam a téboly epicentrumában aztán elszívtam egy cigit és ellejtettem nem messze elém urgott egy óriás plakát a jakuzzi medence tájékán
Érett női szerelemnek sorsa is van, nemcsak lángja, persze alázat nélkül is bele lehet halni bármibe. A fiatal nők nem kímélnek se istent, sem a félsüket házmestert éjszaka közepén, feldörömbölik, felcsengetik az egész lépcsőházat, féltéglával törik be a hálószobád ablakát, és kiposztolják az egész fájdalomtörténetüket a világnak. Te sem menekülsz, bármit is ígért, bármelyik csillagot, nőként is az égről, bármilyen gondos védelemmel, anyáskodó fegyelemmel, ha kell önfeladással, mert gyermeki fájdalmában rád sem lesz tekintettel többé . Látva mindezt, beszari hétköznapi hősként, messziről kerülnék el minden sorsot, a beláthatatlan erők vákuumát, elveszítenélek téged is minden erőmmel, mert tudom, ha maradsz, ahogyan annyi példa bizonyítja ebben a kivénhedt, történetekkel telizsúfolt városban, garantáltan beléd pusztulok. Gyűlöllek, mert elárultál, gyűlöllek, mert elloptad a szabadságom, kiteregetted az életünket, megmérgezted a munkám, otthonomat, belső békét, az élni szerető játékos gyermeket bennem! A képet, amit szerettem magamról, a csibészt, a hazafit, a költőt, akit másoknak is szeretni lehetett bolondulásig, engedékenyen és odaadóan, és aki szeretni tudott végtelen odadással, romlatlan hősiességgel, most végérvényesen elbukott. Itt maradtam, mint valami érzelmi maffiózó, léleknyomorító szektavezér, amilyennek anyád festett le, és festettél te is engem neki.
Ki mondja meg, írjak-e ne írjak, ha táncol a parázs épp lelkemen? Fordítsak hátat tán a papírnak, ha már a dal megfogant, s zeng velem?
Ha rejtelmes éjidőt múlatok, s omlik a falra a mar- cona hold, s körülölelnek kék han- gulatok, némítsam el a dalt, ha csoda szólt?
migrén
Mostanában nem hagy nyugodni egy régi-régi történet. Hogy miért? Hát éppen ez az: magam sem tudom. Azért elmesélném. Talán nincs sok értelme, de az is lehet, hogy van, és bizony, bizony megéri átlapozni a történelmet is időnként. Nézzük! Helyszín: Bihar megye egyik falucskája valahol a Partiumban, a nevét sajnos elfelejtettem. Hiába, poveste veche (régi történet), talán igaz sem volt, mondanám, ha mindez nem velem esett volna meg valamikor. Forró, augusztus végi délután volt. Buszjárat nuku, a helység meg öt kilométerre szundított egy árnyas völgy ölében. Ide, ebbe az elszigetelt vadonba helyeztek román magyartanár lévén román nyelvet és irodalmat tanítani. Doamne dumnezeule (uramisten), micsoda ókori település, rogytam lihegve egy padra, amint megérkeztem két dagadt bőrönddel a kezemben. Sehol egy járda, bolt, se templom, se művelődési otthon. Legalább egy csézát küldtek volna értem, vagy, bánom is én, akármilyen căruţat (szekeret). Csakhogy: kinek ért meg ennyit egy dascăl (falusi tanító) a Scornicesti-i Tölgy (N. beceneve) birodalmában. A tankerületnek biztosan nem, nem is volt hozzá Ceauşescu kapacitása, a helyi C.A.P.-vel (TSZ- szel) ellentétben, akinek volt, csak éppen fütyölt a tanárokra. – Jó napot kívánok! – köszöntem románul egy mezítlábas lakosra. – Megmutatná nekem, hol találom itt az iskolát? – Hogy hol? Hát ehejt maga előtt – mutatott az atyafi egy zsúpfedeles hodályra.
Még cimbalmozik a faágakon a kinti fagy, cinkéink sem tanácskoznak, deres, néma a táj, karingben keringnek a kertben, majdnem, mint füttyös rikkancs a dohogó autósorok közt, fénylő tollú csóka rikácsol csak a szalmatetőn.
Lábáztató özvegyasszonyokként, talpig feketében, a szélső fűzfák már a fehéret habzó vízben állnak, a legsötétebb törzsű ívben a rohanó patakra dől, az ár mérgében a meder szélét harapja magamagának, migráns tavasz idők járnak dermedt kertjeink alatt.
A nővér a babát a kismama mellé tette. − Gratulálok, fiú! Tudja már, mi lesz a neve? − Igen, Péter − válaszolta, majd kibontotta a babaruhákból, pólót és farmert adott rá. − Gyere Peti, vár az óvoda! − De anyu! Nem akarok menni! − De muszáj! − intette, majd kézenfogva elindultak. Az iskola előtt még megigazgatta a ruháját, és úgy indította el − Ne felejtsd el: szót kell fogadni a tanító néniknek. Peti bement, egy magas nő termett előtte: − Testnevelés óra! Irány átöltözni! Peti átment az öltözőbe, levette a pólót és a farmert, inget vett fel, öltönyt, nyakkendőt, felkapott egy csokor virágot, és úgy ment ki az udvarra. Ott már rengetegen álltak, a pulpituson az igazgató olvasta fel beszédét egy darab cetliről.
(felülmúlhatatlan módszerrel vonásokat rajzolt A-ban B-ben csökkentésével a kereteken belül egy-két folyamat névjegy napról-napra szerényebb a bozót támaszkodik a hordóban szalagok 100 % röpködnek az ajkához érinti a tüzet a C-ben mellett történő katartikus mozdulattal betáplálásban lévő bombákat a sugarak elkülönített szakaszra bontják a könnycsepp egy kupola a cédrus tövében szárny tér idegen játékosokkal viszonylagos illékonyság melynek során D háromszög-diagrammok mesterséges fürdőszobában egy-két ha a halál túlélhető benzinek és petróleumok amikor megfelelő génmennyiség belehasadt forrásban lévő réteget képez a Hold miatt végbement sugárban ömlött a fény kikövezett város átlátszó csillag tréfával meg csenddel a fény a ránc az öröm kövér vagy sovány alapfelület és muzsika szakállas fátyol csíkjai felhőforma kék ég látszik József Attila Kafka meg Széchenyi István ebédfizetés gomolyfelhő kicsiny rögök szétterülésből keletkezett taktikai atomfelhő) Kép a vízben, részecskék dúdolnak, kísérleteznek, homokot szórnak Évikére. Eljutnak oda, gomolyognak, az is lehet, hogy az ég felé meredő tányérsapka és vállap. A természetben, bátorításképpen, orvosságokat gyűjtögetnek. A természet ingatag, megfigyelem, amikor láthatatlan. Hosszú kezekkel kotorászik az óceánban. A vaksi fák vak lombhulladék darabok. Évike a térde közé szorítja Józsi bácsit, és mossa. A hajuk sűrű pehely, azért, hogy átrepülhessenek. Évike a szájába veszi, megszüli, átrepül. Felmarkolják a vasat, a vastagabb ágakat, belélegzik a tüdejükbe. Évike öltözik, veszi, szeretné magához ölelni, felébreszti a húsát, átkarolja, hogy a zsíros fák tetején is lássák. Üvölt és kiabál egyik-másik szörny felismerhetetlen, tépett.
Elfele
Egyenes vonalon mozog. A pályán a zsinór pattanásig megfeszül, de el nem szakad. Az utasok integetnek, mosolyuk pattanásig feszül. Ez a mindig felfele. Egyenes út a hegytetőre akadt Napba. Itt mindig most van, ez a pálya, szikrázik, ragyog, lángol. Mosolygok, integetek, pattanásig feszülök itt, a télre akadt napban szikrázok, ragyogok, alszok ki.
„Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” – mondja az asszony. „Ámen” – feleli rá a férfi. „Szemét” – tódít a lány, hogy ő is mondjon valamit. A hízelgő szó címzettje a bátyja. Mert az ő helyén ül a kanapén. Holott a férfi minduntalan szajkózza, nincsenek kijelölt helyek. Kinek hova tetszik. És különösen a későnjövők ne panaszkodjanak. Örüljön, hogy nem csak a szünetben foglalhatja el a helyét. Hja, a gyerek örülne. Azonban ilyenkor nincs szünet. Dohogva kuporodik le, eggyel arrébb. Itt újabb probléma adódik, szemébe világít a lámpa. „Arra úgysincs szükség” – lép közbe az asszony, és csavarint egyet az aranyszínű gombon. A dohányzóasztalon három gyertya világít. Három a magyar igazság. A francia igazság is három: liberté, égalité, fraternité. Ám a gyertyák száma nem ezáltal lett meghatározva. Hanem csupán azáltal, hogy három gyertya maradt meg a díszeitől megfosztott ádventi koszorúról. Házilag szokták a gyertyákat önteni, a férfi meg a fiú. A kamaszt már kicsi korától, amikor még nem kamasz volt, hanem óvodás, az ilyen dolgok érdeklik. Gyertyaöntés, vulkánkitörés házilag, örvénycsinálás a fürdőkádban, jégfagyasztás-felolvasztás, fűnyírás. Az ötödik születésnapjára fűnyírót kért, amolyan igazit. Továbbá azt, hogy a szülei alkudjanak ki neki a házmesternél egy kicsiny parcellát a nagy közös kertből, amelyet ő gondozhat. Legózni, azt aztán semmiképpen. Amiket kicsiként kapott, és a szülők felbontották, azokkal a szülők játszottak legfőképpen. Nagyobb korában, már döntési képessége birtokában, fel se kellett bontani. Lehetett továbbadni ajándékba másnak. Arra kellett mindössze ügyelni, ne az kapja vissza, akitől az ajándék volt.
A parti séták megkötött csendje kapaszkodás az ismeretlenbe önnön magamhoz érő ölelés csak az idő az idő az kevés
Levetkőzhetnénk meztelenre magunkra megint mázat kenve eltünne minden tévedés csak az idő az idő az kevés
Valahol van egy üres szoba,
Háború volt. Hogyan is történt?! Nekünk senki sem mondta: „No, akkor szólunk, hogy ne az legyen, hogy nem szóltunk, most háború van.” Nem, ezt senki nem mondta nekünk. Csak feltűnt, hogy Suljaga szomszéd reggel nem jön hozzánk kávézni. És nem is hív bennünket kávéra. És az ő Suljicája nem éhes, amikor az én Öregmamám rétest sodor. Csak ennyi. Hát, más semmi sem történt. Semmi. Igaz, valójában történt valami. Emlékszem, mintha most történt volna, hogy a falun átvonultak a medvetáncoltató cigányok. Akkor láttam őket először. Öregmama mesélt róluk, és ijesztgetett is velük bennünket: „Ha rossz leszel, elvisznek a cigányok!”, és mi féltünk, hogy elvisznek minket a cigányok, valahová, a világ végére. Hogy ott jobb lesz majd nekünk, vagy rosszabb, mint itt, azt nem tudtuk. Csak otthon szerettünk volna maradni, a házunkban. Hogy legjobb-e otthon, nem tudom. De a házunkat nem cserélném el semmiért a világon.
ha gyötört már fájdalom óraketyegős, világtalan éjjel, és bejártad a házat, kósza lélek, ki hazajár, de aludni nem tud. kit évszázados görcs ránt egyetlen fájó emlékezetbe, napok helyett égnek, égetnek túlhajszolt szerveid, míg a többiek az igazak álmát, te pedig a felejtés pohara helyett, esténként lerészegedsz, akkor tudd, nem lehet különb életed ennél, hisz van otthonod, szuszogó család, ki számol munkáddal, álmodik terveiddel, együtt rezdül köznapi félelmeiddel.
|
