Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Olivera Olja Jelkić: Háború (Fordította: Kovács Jolánka)

 

 

 

HÁBORÚ

 

 

Háború volt. Hogyan is történt?! Nekünk senki sem mondta: „No, akkor szólunk, hogy ne az legyen, hogy nem szóltunk, most háború van.”

Nem, ezt senki nem mondta nekünk. Csak feltűnt, hogy Suljaga szomszéd reggel nem jön hozzánk kávézni. És nem is hív bennünket kávéra. És az ő Suljicája nem éhes, amikor az én Öregmamám rétest sodor. Csak ennyi. Hát, más semmi sem történt. Semmi.

Igaz, valójában történt valami. Emlékszem, mintha most történt volna, hogy a falun átvonultak a medvetáncoltató cigányok. Akkor láttam őket először. Öregmama mesélt róluk, és ijesztgetett is velük bennünket: „Ha rossz leszel, elvisznek a cigányok!”, és mi féltünk, hogy elvisznek minket a cigányok, valahová, a világ végére. Hogy ott jobb lesz majd nekünk, vagy rosszabb, mint itt, azt nem tudtuk. Csak otthon szerettünk volna maradni, a házunkban. Hogy legjobb-e otthon, nem tudom. De a házunkat nem cserélném el semmiért a világon.

Mondom, emlékszem a falun átvonuló cigányokra. A nép körbeállja őket. Nézik a medvét, ahogy táncol, de azt nem látják, hogy ott táncol az minden ház küszöbén. Nem látják. Az az utolsó, amit az ember lát. A medve.

A nép megállítja a cigányokat, hogy énekeljenek, de ők sietnek. Azt mondják, elmennek Boszniából. Valóban sietnek. Először a cigányok mentek el Boszniából. Félig elénekeltek egy dalt, a medve, Božana félig eljárta a táncát, még a villanypóznára sem mászott fel, mint ahogyan máskor. Sietnek, mondták, és elmentek.

Hová mentek? – kérdezte tőlük Suljo.

Hát csak megyünk az úton. Ahová odaérünk, oda megérkeztünk.

Szóval így. Ha nem tudod, hová mész, bármelyik út az igazi lehet – feleli Suljo.

Nem jó nektek Boszniában? – kérdezi valaki.

Nekünk mindenütt jó. Az egész világ a miénk. De Bosznián kívül is van élet – feleli a cigányasszony.

Ej, én meg azt gondolom, hogy nincs. Bosznia nélkül nincs élet. Ebben már akkor biztos voltam, pedig még be sem töltöttem a tizenhetedik életévemet. Bosznia, Bosznia az élet.

A cigányok elmentek, és mi néztünk utánuk. Talán voltak köztünk olyanok, akik szerették volna, ha magukkal viszik a cigányok, mint ahogyan Öregmama mondta, de én örökre itt szerettem volna maradni, a falumban, az én Boszniámban. Néhány versszakot mégis megjegyeztem a dalból, amit énekeltek:

 

Elindulnak a sátoros cigányok,

Hosszú az út, keresik a boldogságot.

Keresik, keresik, de nem találják,

Csak a bánat talál rájuk inkább.

 

Heeej, a felhők szárnyán van az álom útja,

Heeej, a cigányélet vágyakból van összerakva.

 

Sokáig visszhangzott a fejemben: a cigányélet vágyakból van összerakva. Ez az esemény után éreztem először, hogy valami megváltozott. Mintha nehezebb lett volna a levegő. Valami ragadós fülledtség telepedett ránk a csápjaival, és csak várakoztunk, mint a csirke, amikor Öregmama a tuskóra teszi, hogy elvágja a nyakát. Mit vártunk, kit vártunk, fogalmunk sem volt. És még valami. Mindenki azt hitte, hogy vannak ott valahol valakik, akiket mindenki „Azok”-nak hívott, akik tudják, mit csinálnak és azt is, hogy miért. És mindenki azt hitte, hogy mindez miattunk és miértünk történik.

Egy éjjel, amikor nem jött álom a szememre, éppen erről gondolkodtam. Arról, hogy valahol léteznek „Azok”, akik gondoskodnak rólunk és akik pontosan tudják, mit csinálnak. De nem hagyott békén az ördög, és idesúgta: és mi van akkor, ha „Azoknak” fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak. No akkor annyira megijedtem, hogy fölkeltem és kimentem az udvarra. Mi van akkor, ha ők csak azt hiszik, hogy tudják, mit csinálnak, mi viszont azt hisszük, hogy tényleg tudják? Nem, nem, nem, nem, ezt nem engedné meg az Isten. Benne bízom. Hm. Bízom benne, mégis fúrja valami az oldalamat.

Eltelt néhány nap, amikor egy éjjel, éjfélkor felébresztett Öregmama. Addig rázott, míg fel nem ébredtem. Már mindenki elmenekült az erdőbe, csak mi ketten maradtunk a faluban. Én meg aludtam, mint a bunda, de ő nem akart otthon hagyni.

Amikor kimentünk a házból, azonnal megértettem, hogy valami szörnyűség készülődik. A szélnek olyan gonoszság-szaga volt. Ilyet még soha nem éreztem. Soha ilyen nehéz szaga nem volt a levegőnek, és olyan kegyetlen dolgok nyomása érződött, melyekről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek.

Ismertem mindent ösvényt, így öregmama és én gyorsan megtaláltuk az erdőbe vezető utat. Kutyuli is előkerült valahonnan. Olyen nyugtalan volt, mint máskor soha. Mindez nem lehetett véletlen. Megértettem, hogy valami olyasmi történik, amit még soha nem tapasztaltunk. Talán a háború volt az, idejött a televízióból, messzi országokból, és belesett a mi békés, szelíd, illatos és szép Boszniánkba. A mi Boszniánkba, hogy átrendezze a dolgokat, hogy összeveszejtse, egymásnak uszítsa az embereket, hogy mindent megsemmisítsen. Heeej, nem kellett volna idejönnie. Ott is maradhatott volna a televízióban.

A sűrű erdőbe menekültünk. Öregmama a bátyámat kereste az emberek között, akik szintén az erdőben találtak menedéket. Feltételeztem, hogy őt kereste. Ugyan ki mást? Amikor dörögni kezdett az ég, a nálamnál egy évvel idősebb bátyám elfutott Jasenkáért, a barátnőjéért. Aztán együtt futottak el az erdőbe. Így értettem én. Nekem senki sem mondott semmit, mert nem hallok jól. Mindenki így tudta, de én valójában mindent hallottam, amit meg kellett hallanom. Én voltam a selejtes gyerek, és tudtam, hogy mindenkinek a terhére vagyok. Nem is igyekeztek egy kicsit hangosabban beszélni. Még most is, amikor már legénnyé cseperedek, amikor már annyi mindent meg tudnék csinálni, nehéz dolgokat cipelni, rakodásban segíteni, vagy bármit, amit mondana valaki, most sincs semmi haszon belőlem, mert másmilyen vagyok, mint a többi gyerek.

Abban a pillanatban, amikor Öregmama megtalálta a bátyámat és összeölelkeztek, villámlani kezdett. Tudom, nem villámlás volt ez. Annak egészen más a fénye. Villámlás után dörögni szokott az ég. Ez nem villámlás volt, mert amiatt nem kell az erdőbe menekülni. Tudtam én azt. Éreztem a mellkasomban. Ez a háború volt. Az elől szöktünk, de előle nem lehet megszökni.

És éppen akkor, amikor egészen biztos voltam benne, hogy ez a háború, ami beférkőzött az életünkbe, hívatlanul és fölöslegesen, nagyot villant valami. Becsuktam a szemem. Amikor kinyitottam, körülöttem már nem voltak fák. Hanyatt feküdtem, földdel letakarva. Köröttem emberek feküdtek, mozdulatlanul. Rajtam az én hűséges Kutyulim feküdt. És nem mozdult többé.

 

 

***

 

Amióta közelről láttam és a saját bőrömön éreztem a háborút, már nem voltam ugyanaz. Keseregtem az emberek, de legjobban a Kutyulim után. Hiányzott az a béke és az a csönd, ami az Isten ajándéka volt a számomra. Éjjel gyakran nem tudtam aludni. Sikoltoztam, de valahol belül, a lelkemben, mert másképpen nem tudtam. Motyogtam magamban, tudom. De nem tudtam visszatartani magam. A bombarobbanás után, ami megölte Kutyulit, teljesen megbolondultam. Igen. Fiatal voltam, alig tizenhét éves, magas, erős, de nagyothalló, kuka és bolond.

És harcképtelen. Akkoriban csak azokat értékelték, akik képesek voltak harcolni. De csak addig voltak értékesek, míg életben voltak és harcoltak. Később értették meg az emberek, hogy a háborúban csak a háború a fontos, semmi más, és mi mindanniyan ócska aprópénznek számítunk. A háború mércéje szerint én meg csak teher voltam, egy selejt. Emberi hulladék. Most, ilyen állapotban pedig, csak – bolond vagyok.

Öregmama nem tudott megnyugtatni. Nem tudta, mit kezdjen velem. A bátyámat besorozták. Sírtam. Ezen kívül nem is csináltam mást. Sírtam, és reszkettem a félelemtől meg a tehetetlenségtől. A tehetetlenség komoly betegség. Mindent tudsz, mindent látsz, de mit ér az egész? Nem tudod kimondani, nem tudsz kiáltani, visítani. Csak motyogni tudsz és írni. Azt meg úgysem olvassa el senki.

A tehetetlenségtől meg lehet őrülni. Amúgy igazán.

Miután besorozták a bátyámat, emberek jöttek, és engem is elvittek. Én azt gondoltam, hogy most engem is besoroztak. Nem akartam a háborúba menni, de hogy is mondjam, kicsit mégis örültem, hogy olyan leszek most már, mint a többi legény. Azt gondoltam, hogy valahol énrám is szüksége van valakinek. Legalább annyira, hogy valamit átadjak, hozzak, vigyek, hogy helyettesítsem valamiben azokat, akik… harcképesek.

De csalódnom kellett. Nem soroztak be. Garevacra vittek. Egy hasonló faluba, mint amilyen az enyém. Talán egy kicsit nagyobb. De abban a faluban bolondház is volt.

 

 

  
  

Megjelent: 2023-04-06 20:00:00

 

Olivera Olja Jelkić

 

Kovács Jolánka (Nagybecskerek, 1958) író, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.