VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
SZAGOK, ILLATOK, ODOR
A múlt században mindennek más az odorja a félelem szülte verejtéknek szaga a kéj verte testhabnak illata páráll hangjuk is van a szagoknak illatoknak ha sokan süketek is rá azért létezik segítik alkalmanként az emlékezést egy eső verte erdőszél és Bach meg Haydn a hűségesen remegő állat ázott bundája a tej sűrű-sárga illata a cseréppohárban a pórusokból omló keserű a kemo után a főzött mák arcpirító kipárolgása a kedvlazító tanyák fahéj paplana a hajléktalanok savanyúkáposzta bűze a macskaalmok könnyfakasztó ammóniafelhője a ringatózó rosszlányok lábközi pézsmaüzenete a lacipecsenyék nyári nyálcsordító zsírhívogatója trágyadombok, pálinkafőzők orrfacsarója – a kamasz-szerelem nekem már örökké zöldalmaillatú.
„A hazugságok között is különbséget teszünk:
becsapni senkit sem szabad.” (Szávai Géza)
mindent egyetlen lapra tett fel, a táj legmagasabb pontján, a nagyszabású kísérletek telephelyén. Barátsággá fejlődött a beszélgetésfoszlány. A lovasok repülnek át a szakadékon. Kifosztva elrohant, és elrejtőzött az erdő bozótjában. Édes nyár patakzik az úton. Suttognak a sűrű kocsmafüstben. A föld emberi tenyér és méregpohár. Egy másik embercsoport vonásait vette ki a sötétségben, érezte a közeledésüket, kijöttek a fák közül, és birkózni kezdtek. Kisimították a tájat és anyaggá változtatták. (Szigorú euklideszi szabályok szerint megszerkesztett táj.) Az egység része a bizonyításnak. Szerette volna tudni, mi a rend. Fokról fokra bontakozott ki a nőiessége. (Félszegség formájában.) A legszembetűnőbb szintkülönbségeket a mészkövek alkották. Befordult a mellékutcába kék bársony szoknyában, nyitott táskával. A folyó áradt, nem meglepő, hogy fényárban úszott és csokornyakkendőt viselt, katonasapkát, kalapot, pár szem szőlőt a fülében. Három színű ruhája csillogott a világ felett.
TIHANYI IMÁDSÁG
fekete kökörcsin fekete drágakő Óvár - vártán nyíló eltört dallamok tudója egy pacsirta dalol a csend rejtőző izzású közepében gejzírkúpok aranyszögei közt
Isten csukódó tenyerében
Nem kellettünk mi senkinek Boszniában sem. „Bolondok“ voltunk. Így neveztek bennünket, akármit jelent az a szó, és akármilyenek is voltunk. Én még selejt is voltam. Kuka. Nem tehettem arról, hogy oda kerültem. Így gondoltam én. Meg voltam győződve, hogy megszabadultam a félelemtől, ami miatt bevittek a bolondházba. Csak azt nem tudtam, hogy ha egyszer megbélyegeznek, egész életedre meg leszel bélyegezve. Hát engem kétszer is megbélyegeztek, de valami hasznomat mégiscsak tudták venni. A többieknek komoly bajuk volt a fejükben. Komoly. Fizikailag egészségesek voltak. És fiatalok. Mintha valaki kiválasztotta volna őket, de én már nem hittem annak a jószándékában, aki ezeket kiválasztotta. Hisz nem vétettek semmit, csak baj volt a fejükben. A saját házunkban fölöslegesek vagyunk, az államnak harcképtelenek. Nincs helyünk egész Boszniában. Pedig mi nem kérünk sokat. Otthon csak bolondok voltunk. Itt „bosnyák bolondok“ lettünk. Idegenek. Senki bolondjai. Hát kinek kellenek az ilyenek? Kinek? Senkinek. Még saját magunknak is fölöslegesek voltunk. Az emberek, akik gyakran meglátogattak bennünket, érthetetlen nyelven beszéltek. Néztem a szájukat. Egyetlen szót sem tudtam leolvasni róluk. Ahogy ideértek, mi máris összeölelkeztünk és sírni kezdtünk, vagy sírtunk és énekeltünk. Nem az éneklés miatt szólt az a dal, hanem a sírás miatt. De hogy miért énekeltünk, azt nem tudom. Talán mert reménykedtünk, hogy a látogatás valami jót hoz nekünk, vagy a bánat miatt, amit mögötte érzünk, és ami csak arra vár, hogy szétfollyon rajtunk, akár a tinta.
HIRTELEN
Feszegetted a határokat Amely eltemette Önismeretedet
Leromboltad a börtönöket A függönyök mögött Haragod szikrája Lángralobbantotta
Sírás nélkül Suttogás nélkül Hirtelen egész Egyszerűen Megszülted a fényt.
Amikor ölelkeztél Amit elhallgatsz (Bár megírod) A sötétben.
Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak. Hogy miként kerültek a föld alá, éppoly rejtély, mint fennmaradásuk és későbbi pusztulásuk is. Utoljára már csak egyetlen példány maradt, a legerősebb, egy háromfejű, mindnyájuknál eszesebb „sárkány”. Ez, megszimatolva a rá váró veszélyt, kimenekült a barlangból. Sokáig, talán heteken át tévelygett a föld feneketlen gyomrában, barlangról barlangra, egyik labirintusból ki, a másikba be, amikor egy szép napon felvergődött a felszínre. Abban a pillanatban elkezdett csillogni. Farkától a három fejéig izzott vörös, sárga és kék fényben, közben úgy visított, hogy messzire elhallatszott a hangja.
MÁGIA SZÚTRA
Beszűrődnek a foszlányok. Fellibbennek a rongyok.
Csecsemősírásos éjszakák kényszerzubbonyát húztam magamra önként, és letagadva a néma kórt, a torokszorító riadalmat, hogy cseng a csend is a fülemben, ha elhallgat végre a nappal,
Túlkoros gyerekekként ücsörögtök a hintákban, amikor az apukák és az anyukák már hazavitték a fiaikat, lányaikat, és fagylaltot nyalogatva és/vagy sört szürcsölve a szomszéd lány odafordul hozzád, és minden előzmény nélkül a szemedre hányja, hogy tizennyolc éve ismeritek egymást, de még soha nem beszéltél arról, hogy milyen lány tetszik neked. Habozás és hümmögés után rászánod magad, hogy felsorolj nyolc dolgot, amit egy tökéletes nőben látni szeretnél. Az nem sok, válaszolja ő, mire ellenkezni kezdesz, hogy durva felületességgel számolva ez azt jelenti, hogy kétszázötven nőből akad egy olyan, aki megfelelne a számodra. Hát akkor minél előbb el kell kezdeni ismerkedni, mondja nevetve, és már aznap este elrángat egy szórakozóhelyre, másnap egy pub-ba.
1 A nagy szavak voltaképp kicsik. Nem a szív vérzik, csak a seb – Kegyelem a gondolat, apokrif a test.
Mindenki csak így hívta a műtősnőt, Bogyó Ilonát, akinek foglalkozását külseje alapján nehezen lehetett volna elhinni. Lángvörös hajának minden szála az ég felé meredt, arcán a kozmetikai ipar összes kelléke mély nyomot hagyott. Ajka, hajszínével harmonizáló árnyalatú rúzzsal volt kifestve, és körmei, bár hosszúak voltak, de óriási önmegtartóztatással csak hétvégeken lakkozta pirosra őket. Szinte folyamatosan dohányzott, környezetében a hamutartók púpozásig teltek rúzsfoltos csikkjeivel. A belvárosban lakott egy kis egyszobás lakásban, közel az unokanővéréhez, akihez valamilyen titokzatos, meg nem nevezhető kapcsolat fűzte, és amelyből szabadulni igyekezvén a házában lakó fiatalembert próbálta magához édesgetni, persze kevés sikerrel. Miután helyzete otthon egyre tarthatatlanabbá vált, az emelt fővel történő menekülést választotta, ott hagyott csapot-papot, és beköltözött a műtő melletti raktárhelyiségbe, ahol az egyik sarokban kis odút alakított ki magának, a főorvos hallgatólagos beleegyezésével.
HIERONYMUS HANGJAI
Nem rosszabbak, no, nem is jobbak a többinél, egy bordából szőttek ezek mind, amíg két büdös lábuk mozdul, mozdul, ami közte van, az is, tátog, nyálzik, cuppog, leffeg, szőrt csupál, s kiváltképp így-úgy dörgölődzik, duzzog, cuppog, szörcsögve tágul, szendén lapul, csurranva cseppen, pöszít, sikongva sikál, laffog, klaffog, kerreg, kurrog, locsog, lötyögtet, mézel, nedvez szaftosan, veresedik, merevedik, ágaskodik, lilul a makkja, harangkötélként lengedez, majd dárdaként mered, befeszül és benyomakszik, tolakodik, ki-bepattan, feszeng, turkál, kakaskodva vitézkedik, picsog, prütyköl, kifordul, befordul, fenekedik, még hangot is ad: cuppog, szuttyog, riszog, végül csak ringatózik, rángatózik, himbilimbi – és szerte körben a fehéren villogó sok gyilok, a fenyegetően fénylő élű kardok, bárdok, kések.
Ryan nem túl lassan, de azért kényelmesen húzta végig a szikét a renyhe mellkason. Figyelte, ahogy az apró penge nyomán felfeslik a bőr, feltárja az alatta rejlő fehér hájat és vörös húst. Az elmetszett erek nedvesen csillogtak, de már nem eresztették ki tartalmukat. Az orvos szerint a fickót szívroham vitte el, de neki, a kórboncnoknak kellett kiderítenie, hogy valóban így történt-e vagy sem. A rutinnal kezdte: külső vizsgálat, azután áttért a belső szervekre. Szikével átvágta a hasfalat és egyesével kiszedegette, megnézte a szerveket. A gyomor tartalmát külön zacskóba öntötte. Ezután szövetmintákat vett az egyes szervekből és az egészet becsomagolta, hogy elküldje a toxikológiára. Mindig vigyázott, hogy szabályszerűen járjon el.
HOGYAN KELL HÁZAT ÉPÍTENI
Vannak emberek, akik a dolgok tökéletlenségén siránkoznak, én épp ellenkezőleg, a befejezetlent értékelem. A repedés a falon, ami eltűnik, az számít, hosszú nyári délutánokon, a borfolt a vasárnapi asztalterítőn, őszi éjszakák lángoló szerelmi emlékét őrző folt a régi faágy ágyneműjén, Becsülöm a kőtörmeléket és a romokat, a sikertelen, de meg nem szűntetett projekteket, melyekről már mindneki lemondott.
Hasított a hó. Március vége volt. Egy héttel korábban már kidugták óvatos fejüket a nárciszok, aznap viszont minden sziromnak kis hósipkája keletkezett. Számítottunk rá, tudtuk: a kutya nem eszi meg a telet. Tépelődtem: menjek-e. A kijárási tilalom előtti utolsó napokban voltunk, s előtte szerettem volna még őket élőben látni. Apám féltett minket, s kérte: maradjak otthon, anyám viszont szabad utat engedett. Maszkkal a zsebemben gyalogoltam fel a zuhogó hóban, gondoltam: egy órát maradok. A kapuhoz érve a kutyák örömteli csaholással szaladtak elém; Marci pacsit adott, Szuszi lehemperedett a hóba. A két Fekete Péter füle hegye csupa hópihe. Feltettem a maszkot.
Látogató
Apám meglátogatott teljesen váratlanul, meglepett, ugyanis úgy tudtam meghalt. Bejött a lakásba én hellyel kínáltam, anyám nem akarta holtan, se élve látni, a család többi tagja se.
A kápók már lefeküdtek, de egyikük még ébren volt. Elronthatta a gyomrát. Fel-alá járkált; idegesnek tűnt. Hajnalban minden foglyot kiállítottak, hogy megszámolják őket, azonban valaki hiányzott, mert a drótkerítésnek ismét megesett a szíve a fogvatartottakon, és ételért cserébe kiengedte az egyiket; Arra a sovány, rút kerítésre senki nem gyanakodott. Nem akarta ő ott tartani az embereket, csupán a dolgát végezte, különben is olyan helyre tették, ahol a pók kötögetését hallani lehet. Nem szerette a magányt, az SS-t pedig egyenesen gyűlölte, és mikor valamelyik kápó répát meg kockacukrot vitt neki, nem tudott ellenállni.
MINDIG FORDÍTOTT KANOSSZÁT JÁRUNK
Zarándokruhára világit Eloltani mindent, mi világít.
Beszélünk, ha mondani nincs mit Szétfecsegjük a legnagyobb titkokat is. Csakazértis ellenpápát választunk. S leváltjuk, ha megmosta lábunk. A mezőn széllel járunk, a trágyák mezején keressük égi királyságunk. Minden más minden mássá lesz bennünk. És a póz, ami nem tudunk nem mi lenni. Az átöltözések szobája. Átköltözések a mindig másvilágra. Ilyen üressé tud válni a beszéd, látod. Nem hallak. S ha nem hallak, angyalai nélkül rohan vesztébe a való világ. És báli ruhában. Futunk és várunk. Mindig fordított kanosszát járunk.
...hát látni kéne, merre tart
„Vannak napok, amikor semmi sem…” Tisztán hallja a víz zuhogását. A paneléjszakák megszokott zaja, valaki lehúzta a vécét, semmi különös. Nyúl a telefon után, három harminckettő. Ideje lenne aludni. A fal felé fordul, kicsit mocorog, derekához igazítja a takarót, egymásra csúsztatja a lábait, vállával feljebb tolja a párnát. Lassan süllyed, tompulnak a zajok, alig hallja az önmagától bekapcsoló autóriasztót. Fejéből kipárolognak a gondolatfoszlányok, langyos hullámok veszik körül. Már öntudatlan, amikor a másik oldalára fordul. Megrándul, a bevésődött reflexek azonnal működnek: ha felriadsz, keresd az okát. Fülel, de csak a redőny neszezését hallja, odakint fúj a szél. Teljes a sötétség és csaknem teljes a csönd is. Kitapogatja a telefont. Négy húsz. Hanyatt fordul, kattan az olvasólámpa kapcsolója. A könyv után nyúl, fél kézzel ügyetlenkedik, a lapok közül kihull a könyvjelző, az ágy mellé esik. Felmordul, nem is tudja miért. Úgyis ki kell mennie. 
|
