VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
LÓDZ ÓVÁROS
a csönd és félelem oszlopcsarnokában, hol néha léha pókok fénylő szála száll, ballaghatok csomag, hátizsák, teher nélkül, mint szabadságos fegyenc, körbesétáló, sorakozva, motyójában a legszükségesebbel, akit még nem kísértek így, sokat kell még okulnia.
korhadt kerti padba vert húszas szegként, állok a nap verte világ előtt, árnyéktalan, tudva, okkal, céllal kerültem így ide, valaki akart, vagy előbb-utóbb fog kezdeni velem valamit, szüksége lesz rám, nagyon, ismer, tudja, ápolgatom, ha virág, ha gyom.
vagyok nyomorult kulcs a zárban, akadó tollú, akkor lesz csak enyém ez az élet, ha végre meghalok, lesz, aki átkoz, lesz, ki vígasztal, jön, kire múltam ráhagyom, bóbiskol már a holtak kertje, hintáz az ezüstlevelű hársfa, véres hold fénye támolyog, karolják dülöngő házsorok, a gettó határán megállt az idő, odabenn rekedt a fájdalom.
Mozgásokból álló fejlődés. Lemegy, feljön, egyszerű válaszokat ad. Elképzelni vastagcsontú halakat, kövéren úsznak a fáradtságtól, aztán leülnek és beszélgetnek. Halakat lát a falon, aktuális szerkezeteket. Közvetlen folyamatok, kortárs kísértés, ötletek sokszorosítva. Eltévedtek, farigcsált mutatóujjukat mutatják, bombasztikus lehetőség korszerűen. Félrehúzódnak, lefekszenek, apró szerszámaikat rendezgetik. A bálványimádást tervezgetik Európában. Mogorva legyintéssel, piszmogva cigarettáznak. A filmszerűen született képek körül akarnak szaglászni. Arra törekszenek, ami a világ szövött sarkaiban elérhető. Azelőtt tizennyolc méteres ámbráscet, most használhatatlan mozdulatok a vízparton. Vándorolnak nyugaton és északon. (A megnyilvánulástól gyúrnak.) Hideg, repedt víztömbök Kaliforniában, elkóborolt cetek. Ráeszméltek, tettek, fizettek, elrejtőztek. A halak le(cs)úsztak a mélybe, és tiltakoztak. Mozdulatlanok, úttalanok, lebegnek, a hátúszójukat csapkodják. Kulcsfigurává válnak az élet babái. (Bábái.) Az út minden fordulónál megtört, hegedűhang karcol a kanyarokban. A halak köröket rajzolnak, és nem szeretik. (HA ELŐVILLAN, ELTŰNIK.) Elhelyezik egymást, egymásban, egymáshoz. Zsebében macska zörög. Seb tekeredik a nyakára. Partra vetett égbolt. (A mozgásokból álló fejlődést soron kívül új, nyugalmat keltő játék követi. Az alkalomhoz illő magas rangú hal.)
ÍGY
a mosoly mosolyt szül. a kézfogás újabb kézfogást. az ölelés ölelést szül. a csók újabb csókra hív.
egy lövés más lövést provokál.
„Ez az idő. Meghitt és bensőséges. Ellenállhatatlan ereje magával ragad. A másodpercek, órák, évek rohanása az élet felé lendít bennünket, majd a semmibe taszít. Úgy lakunk benne, mint hal a vízben. Létünk időben való létezés. Az idő monoton éneke táplál bennünket, kitárja előttünk a világot, felzaklat, megrémiszt, elringat.” Carlo Rovelli (elméleti fizikus)
A vonat erőteljesen fékezett. Három kilométerre lehettünk az állomástól. A fülkében, talán az egész kocsiban, hárman utaztunk. Hatvan körüli nő ült mellettem, a nyakát nyújtogatva nézegetett ki az ablakon, vastagon púderezett arcát többször is a maszatos üveghez nyomta. Heves mozdulatokkal magyarázott a férjének, miközben a bőröndömet méregette. Nem értettem mindent a dialektusból, de még felszálláskor kiderült, hogy a kisebbik lányukhoz igyekeznek Firenzébe. Tanakodtak, vajon mi történhetett. Hirtelen mindketten felém fordultak, tudatni akarták velem, hogy az ilyesmi errefelé mindennapos dolog, és rögtön megyünk is tovább. Persze, én is tisztában voltam ezzel. A nő a kezemre paskolt, az igyekezettől legalább másfél centit emelkedett festett szemöldöke, artikulálta a szavakat, hogy biztosan megértsem, ma non preoccuparsi, bár egyelőre fogalma sem lehetett, beszélem-e egyáltalán a nyelvet. Mosolyt csaltam az arcomra, grazie, non. Tényleg nem aggódtam. Sőt, nem is siettem. Felőlem akár egy napig is ácsoroghatott a semmi közepén a viseltes kóceráj.
Verőfénytelen
Vastag, unott, súlyos felhőréteg. Mísz paplan blokkol sugarat, eget. Eljött a fényes napok böjtje. Nyirkos szemerkélés tunyít meleget; lelkeket már álomkórral fertőz. Restté lesz itt érzés, tett, és minden gondolat. Szétfolyik a világ, olvadó álmok tűnnek. Ránk szürke, szürke eső szakad.
Nem tudni, mi indította el bennük. Talán a zöldellő tavaszi lomb. Talán a szigetet körülfolyó víz. Talán az, ahogy a párok meghitten járkáltak körülöttük kézenfogva. Nem tudtak ellenállni a romantikának. Vagy az erotikának? Keverednek az érzések. Tény, hogy a szeretet öntötte el akkor, abban a pillanatban, amikor egy gyengéd érintés helyett végül úgy belemarkolt kedvese fenekébe, hogy az felkiáltott. Kívánta. Egymás felé fordultak, összeölelkeztek, szorosan, hogy érezték egymás testét derék alatt a ruhákon keresztül is. Gyengéden simogatta a tarkóját, majd apránként feljebb, miközben az ajkait az övéire tapasztotta. Lágyan, puhán csókolta, majd a megfelelő pillanatban már a nyelvükkel játszottak.
1
Erőszakból ért a mosógép, erőszakból ért az ágy is. Klári arca kék-piros, ritkán mossa haját is.
Szaladgál a kertben a gyerkőc, Vérzik a bicaj, kerítés, ritkán rikácsol a madár, mióta szárnyát kitépték.
Ritkán sír a ház is, ritkán látja vendég. Múltkor a bajszos néni… őt is elütötték.
Fekete filmet ad a tévé, fekete benne a rács is. Az ágy is csupa sötétség. Láthatatlan a határ is.
Mintha
– Jóska! – Parancsol? – Nem ismersz meg? Én vagyok a Bors Jancsi. – Bors kicsoda? Nem emlékszem. Talán volna szíves segíteni. – Ennyire megváltoztam volna? Na jó, segítek: Gáspár András szakközépiskola. Kapiskálod? – Mi? Iskolatársak volnánk? – Nem csak volnánk, vagyunk, illetve voltunk pár éven keresztül. – A Gáspár Andrásban? Hát… nem tudom. Az igaz, hogy én is odajártam valamikor, de semmiféle Bors Jancsira nem emlékszem. – Ne csináld, Jóska, ne csináld! Elismerem, hogy a memóriám már nem működik olyan pazarul. Hiába, ötven év, mégis csak ötven év, ráadásul te is jócskán megváltoztál. Kicsit lefogytál, megrövidültél, de attól még rád ismerek. – Én nem. Bocsásson meg, de komolyan. Nem téveszt ön össze valakivel?
„Az utolsó cigaretta”
Eredeti nevén: Aron Hector Schmitz, James Joyce barátja. Montale támogatottja. Zeno Cosini, a könyv hőse és labilis narrátora Magát Svevót jelképezi, egy üzletembert, akit lenyűgözött A Sigmund Freud elmélete. Svevo alteregója volt Leopold Bloomnak is, Joyce Ulysses című alapregénye főszereplőjének. Svevo naplójából derül ki: „1890. április 15. hajnali ½5, Apám meghalt” –, majd melléírja, hogy „utolsó cigaretta”. Egy idő után már csak rövidítve: „U. C.”. Minden boldog és tragikus eseményt követ Egy, az egész elhatározást zárójelbe tevő, végső cigi. Ultima censeo.
Estella a szünetben egyből lecsapott rám. Érthető, az egész board meetingen egyfolytában őt bámultam. Némi késéssel érkezett, cseresznyepiros kötött ruhában, kopogó magassarkúban, a haja szabadon, kibontva lobogott. Elsöprő volt. A harmonizációs meeting egy pillanatra megakadt, erre a bevonulásra minden férfiben megállt az ütő. A szünetben tehát, enyhe visszafogottsággal, de határozottan hozzám tipegett és a kitűzőmre mutatott. „I have a contact person in Budapest, I’m not sure about her name. Suzana something… I wonder if you might probably know her?”1 Döbbenten bámultam ezt a pompás nőszemélyt, aki szemmel láthatóan élvezte zavaromat. A fejét hol erre, hol arra billentette és hol egyik, hol másik kezével simította félre káprázatos hajzatát. Gondolataim fel-alá száguldottak. Vajon kire gondol, és vajon szándékosan bűvöl-e a tekintetével? „She must be Zsuzsanna Gölöncsér”2 – böktem ki végül. „Yes, yes!” – kacagott. A szeme is kacagott, ahogy féloldalvást csábosan hunyorgott rám. „Sometime, I can spell her name, but I would never make a try with yours.”3 Soha jobb alkalom egy kis flörtölésre, futott át az agyamon. Igyekeztem sármosan visszamosolyogni rá. „I’ll teach you some Hungarian in the next break.”4
CSÁSZÁRPILLANGÓ FELESÉGEMNEK
Egy pillangó megragadva a földet Tigris-tollait fénybe szétterítve Szárnyal a hullámok fölött.
Egy távoli dombon az óceánok mögött Apró vadvirágok Nyiladoznak Hervadoznak várakoznak Hogy a pillangó viharokon át visszatérjen
A pillangó ki magasan szárnyalt a sivatagi égen Ősi hegyek visszahangjai fölött Hol halhatatlan ősök harci játéka dúlt Felébresztve a csúcson alvó szelek szellemét
A hold a felhők mögül Egy hernyót figyel Levélen csüng álmok darabkáit lopja Arany fénnyel támad majd ébredése a gubóból Tigris-csíkos szárnyai szilajon szétterülnek
Finoman járó-kelő fények. Homályos, kenyérre kenhető reggel, zsír és spirál. Egy régi, fához kötözött osztrák-magyar tüzérségi autó. Fekszik, elindul. Közvetlenül, kézügyességgel, mint a mesterséges holdak. Még karakteres, fotogén, végzetes. Változatok a talajra. Nagy fajsúlyú, félelmetes észlelésű áramforrások a szünet folyamán a hőmérséklet bíztató rétegeiben. Tisztelt tanú, kellene vészfék, lobogó szakáll a korábbi korokból vertikálisan (iramban). A cölöpök lenyúlnak, nyakig süllyednek, homlokig, mint a hangrobbanás, az élőből kilapátolják a halált. Emília néni fekvőtámaszt gyakorol, ragacsossá válik a hidrogén hatására, a titok elé a vegyülethez, fiatal légkörkutatókat elsodor a meteorraj, őrzi, kitágul, esetlen képlet. Kifosztott tölgyek levágott ággal csontjaikat hullatják. (Az első változat közvetlen.) Nem biztos, hogy semmi sem igaz, minden mondatot újra mond, üldözik, a termoszféra alsó rétegeiben bizonyos körülmények között felemelik, belenyúlnak, rámutatnak. Térképzeteket igénylő falfirkák. Emília néni funkcionál, ilyen a munkamenet. Vízrebocsátják, kiemelik, hogy a jármű mindig kéznél legyen. Hintó közeledik autóval. Lovaskocsi trappol repülővel. Egy lovaskocsit feloldanak vegyi úton oldószerben. A feltüntetett ábrák atombombák síkban, mint szaloncukor, vagy hegedű.
Egylényeg
Majd egylényegű lesz a bőrödön a fény a napba mártózó fatörzsekével, derekad és tested konvex és konkáv formái, bizonyos vonalak megtörése és hajlása, sem lesz másmilyen, mint a kábán forduló ágak kint a szélben, vagy a nedves földből, eső után fejét felütő virághad, olyan leszel lényegében, s azt, hogy minden porcikádat, a látottat és a sosem láthatót szeretni tudtam volna tán, majd nagyvonalúan összegereblyézem az egyéb hullott lombbal, amit kár bolygatni már. Aztán majd csak tündökölsz. És talán már észre se veszlek, hogy mint a lélegzet jársz
ki-be.
TANTRA II
Együtt vagyunk Nem bántjuk egymást. Ami a bőrön áthatol, fehér energia. Ami kint reked, azzá lesz.
In memoriam Anda Géza
Bús fekete zongora, bús magyar, fekete zongora, száműzöttek énekét ontja-zsongja, Ady, Bartók, Dohnányi szellemét,
de miért is zendülhet világ-szerteszét e zeneszó?
(Mert minket a tánczeneszó hozott össze Zengte Cseh-Bereményi)
Képsor
a remény lombjavesztett fái túzokká tollasodott bokrok csőretépett madarak pondrópercegés-zene repeszti meg a vásznakat.
Bécsben szálltak meg, bár mehettek volna egyenesen Budapestre is. Igazából semmi oka nem volt rá, hogy megszakítsák az utat, de valahogy tartott Budapesttől, a hazaérkezéstől. Ötven év nagy idő, magyarázta a fiának, de tudta, nem erről van szó. Valami szorongást, sőt, félelmet érzett, ha Pestre gondolt. Két napig bóklásztak Bécsben, kimentek Grinzingbe, kávét ittak a Burg mellett a Mailandban, eltévedtek, szidták a külföldiek számára kiismerhetetlen bécsi metróhálózatot. Kocsit béreltek, Volvót, nagy és kényelmes, kifizette a számlát a szállodában, a recepción érdeklődtek, tetszett-e Bécs?
Eggyé válik szubjektum és objektum. A lét forrása és a föld. A szellem és a gondolat. A hitnek egyfajta nem-beszélését Őrzi a dolog, ami voltaképp egy folyótorkolat. Amitől a pillanat mozdulatlan, Hirtelen, ahogy eltűnik, ami elpattant. A burába szorult méh üveghez koccan.
„Ha jön a tél a hidegebből,
Némán tűrte, hogy a hurok egyre jobban szorítsa a nyakát. Mit hozott neki az élet? Csak fájdalmat. Remélte, hogy minél hamarabb vége lesz. A zsinór elzárta vénáit, a feltorlódó vértől a feje kékülni kezdett, az agyában csökkent az oxigénellátás, érzékei fokozatosan tompultak. Egyik pillanatról a másikra a semmiből előkerült valami életösztön. Ügyetlen kezeivel többször a nyakához kapott, de nem tudott fogást szerezni. Tehetetlenül kapálózott lábaival. A hajszálerek, mint egy-egy túlfeszített húr, egymás után pattantak el. Remegő szája sikoltott volna, de nem jött ki hang. A küzdelem lassan abbamaradt. Beletörődött. Elernyedt végtagjai a semmiben lógtak.
|
