Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Boston – Massachusetts

 

 

 

Boston – Massachusetts

 

Bécsben szálltak meg, bár mehettek volna egyenesen Budapestre is. Igazából semmi oka nem volt rá, hogy megszakítsák az utat, de valahogy tartott Budapesttől, a hazaérkezéstől. Ötven év nagy idő, magyarázta a fiának, de tudta, nem erről van szó. Valami szorongást, sőt, félelmet érzett, ha Pestre gondolt.

Két napig bóklásztak Bécsben, kimentek Grinzingbe, kávét ittak a Burg mellett a Mailandban, eltévedtek, szidták a külföldiek számára kiismerhetetlen bécsi metróhálózatot. Kocsit béreltek, Volvót, nagy és kényelmes, kifizette a számlát a szállodában, a recepción érdeklődtek, tetszett-e Bécs?

Kimondhatatlanul szégyellte magát, viharkabátja szakadt volt, meg sáros, hiába próbálta levakarni, a bakancsa, az igen, azt sikerült rendbe szedni, meg a barna kordbársony nadrágot is, de a kabát durva vásznába valahogy beleette magát az út mocska.

A határőröktől enni kapott, és megetették újra, amikor a nagy, szürke épületbe vitték, látszott, hogy sajnálják. Kihallgatták, aztán azt mondták, menjen el az amerikai konzulátusra. Felírták egy füzetlapra a címet és megkérdezték, pénze van-e? Megmutatta a vagyonát. Negyven amerikai dollár. Kapott egy utalványt, amire kétszáz schillinget fizetett egy nő a kapu mellett lévő kis épületben. Buszra szállt, megbámulták, néhányan szomorúan, mások vigasztalóan mosolyogtak rá.

Havas eső esett, ott állt Bécsben az utcán, hátizsákkal a vállán – a zsákban alig valami, két pár zokni, váltás fehérnemű –, a város szürke volt, zajos, beleszédült. Nem gondolt rá, mi lehet otthon.

Sorba állt a konzuli iroda előtt, rengetegen voltak ott magyarok. Ismerőst keresett, de nem talált. Amikor rá került a sor, mutatta a papírjait, egy kövér nő ült az asztal túlsó oldalán. Meleg volt és csillogó világosság. Bántotta a szemét a neon világítótestek erős fénye. Az otthoni negyvenes égőkhöz szokott.

A papírjait visszakapta, aláírt valami kérvényt, nem tudhatta mi állt benne, csak magyarul beszélt. Azt mondták, menjen vissza oda, ahonnan jött, ott lesz a szállása, később értesítik.

Bécsből nem sokat látott, fázott, zavarta, hogy bámulják, néhányan beszélgetni próbáltak vele, egy idős, jól öltözött, ősz bajuszos férfi, aki jól beszélt magyarul, kávét és süteményt rendelt neki egy cukrászdában.

Öt hét eseménytelen várakozás után vonatra szálltak, ő és még vagy harminc magyar, két nap múlva kifutott velük a hajó Bremerhavenből.

– Kelj fel, hallod? – az anyja rázta. – Miklós bátyád van itt, beszélni akar veled.

Nagybátyja a konyhában ült és az apjának magyarázott valamit.

Az éjszakai műszak után zúgott a feje, kibotorkált a fürdőszobába, kimosta szeméből az alvás enyves ragacsát, aztán ahogy volt, gyűrött nadrágban és atlétatrikóban a konyhába ment ő is. Két markába vette a forró bögrét, orrát megcsavarta a cikóriakávé savanyú szaga.

– Örülök, hogy itthon értelek. Féltem, hogy már elindultál.

Miklós bácsi közel hajolt hozzá, halk mormolással beszélt.

– Ki ne mozdulj itthonról. Az embert, aki átsegített volna a határon, két napja elvitték. Beszéltél valakinek arról, mire készülsz?

Nem, nem beszélt róla senkinek. Anyjáék tudták, de ők is hallgattak. Az apja dühösen nézett rá, csóválta a fejét.

Elköszönt, visszafeküdt, kicsit forgolódott, aztán elaludt. Este fáradtan ébredt, még két nap hétvégéig, utána délelőttös lesz, valahogy kibírja addig. Arra gondolt, milyen szerencsés. Ha nem totojázik annyit és nekivág, lebukik az embercsempésszel együtt.

Megvonta a vállát. Úgysem nagyon bízott benne, hogy sikerül.

Kibotorkált a konyhába, bekapcsolta a rádiót, egészen halkan szólt, hogy a szüleit ne verje fel.

– Kossuth rádió, Budapest. Jó reggelt kívánunk kedves hallgatóinknak. Október huszonharmadika van. Híreket mondunk.

Délután már a feje tetején állt a város. Az egyetemi diákság tüntetett, nagygyűlés volt a Petőfi szobornál. Estére fáklyás felvonulást terveztek, az üzemben állt a munka, az emberek csoportokban beszélgettek.

Magdával találkozott, beültek a Kőművesbe, a portál nagy üvegablakán át nézték a körúton robogó teherautókat, rajtuk férfiak, nők, jobbára fiatalok, a sofőrfülkék oldalára nemzetiszín zászlókat tettek. Egy hullámos hajú fiú lépett az asztalukhoz.

– Mit ültök itt? Gyertek a rádióhoz. Nyolckor beolvassák a tizenkét pontot.

Kézen fogta Magdát és elindultak a Bródy Sándor utca felé. A Kálvin téren jártak, amikor meghallotta az első lövéseket. A múzeumkert tele emberrel, a tömeg taszigálta, lökte őket, a fegyverropogás egyre erősödött, néha erős robbanást hallottak. A lány félt, visszafordultak, hazakísérte.

Otthon apja a rádiót hallgatta, rázta a fejét.

– Meg vannak ezek bolondulva!

Éjjel többször is lövések hangjára ébredt. Nem értette, mi folyik a városban. A tüntetés, a nagygyűlés és minden, ami történt, rendben van. De kik lőnek, kire? És főleg, miért? Három nap telt el, mire megértette, hogy itt két forradalom zajlik, egymással párhuzamosan.

– Ne tátsd a szád, öcsém! Fogd!

Fekete dzsekis, idősebb férfi nyújtott felé nemzeti színű karszalagot. Felhúzta a bal kabátujjára. Nem emlékezett rá, mikor került a kezébe a fegyver. Mire észbe kapott, már az Aradi utcán mentek a körút felé. A saroknál lőttek rájuk, visszalőttek. Soha nem volt puska a kezében, nem is tudta először, mit csináljon. Megmutatták neki. Lőtt, vaktában. Este letámasztotta a fegyvert egy kapualjban és hazament.

Miklós bátyja az apjával veszekedett.

– Mit nem értesz, Gyulám? A Kossuth téren belelőttek a tömegbe. És ha azt gondolod, ennél már nem lehet nagyobb baj, hát tévedsz!

– De ott van Nagy Imre. Előbb-utóbb rendet csinál.

– Nagy egy töketlen moszkovita, fogd már fel! Belecsöppent a miniszterelnökségbe, az utcán folyik a vér, lincselnek, akasztanak, a pártháznál a kiskatonákat szarrá lőtték, ő meg a központi bizottsággal tárgyal, öt napja.

– Rend? Lófasz lesz itt, Gyula, nem rend. Tudod mi lesz itt? Megjönnek a ruszkik és megnézhetjük magunkat. Hát ez lesz itt, komám!

Amikor észrevették, elhallgattak. A nagybátyja felállt, kivitte a konyhába.

– Ha menni akarsz, most menj. Szedd össze a holmidat, köszönj el anyádéktól és gyere át hozzám. Czrennerék hajnalban indulnak, velük elmehetsz. Nyitva a határ Ausztria felé.

Végül egyedül indult el, amikor megtudta, hogy valóban jönnek az oroszok. Egy darabig vonattal ment, aztán gyalog, mert a vonaton már igazoltattak a katonák.

Éjjel vágott neki a határsávnak, néhol lábszárközépig merült a sárba. Fogalma sem volt, jó irányba gyalogol-e, nem találkozott senkivel, rettegett a határra telepített aknáktól. Amikor az osztrák határőrök feltartóztatták, csak állt és bámulta őket. Nem tudta felfogni, hogy átjutott. Nyugaton volt.

Állt a pályaudvaron, mellette még négyen, beszélgettek. A kísérőjük, középkorú magyar férfi, Amerikáról mesélt. A lehetőségekről, arról, hogy most már rajtuk múlik minden. Vonatra szálltak, és elindultak. A végállomás: Boston, Massachusetts.

Később megtudta, hogy otthon az ellenforradalomban való fegyveres részvételért, távollétében nyolc év börtönre ítélték.

Boston. Több hónapjába került, mire úgy ahogy, kiismerte magát a város egyes részeiben. Négymilliós város. Annyian élnek ott, mint a Dunántúlon.

Munkát kapott egy gépgyárban, onnan hamarosan továbbállt és egy varrodában helyezkedett el. Szerette a munkáját, lassan megtanulta a nyelvet is. És megtanulta távol tartani magát a magyaroktól. Nem bírta a kétszínűségüket, kicsinyes áskálódásaikat, nyílt rosszindulatukat.

Megnősült, kanadai lányt vett feleségül, állt a saját lábán. Kitanult még egy szakmát, televíziókat javított, kocsival járta a várost, amelyet akkor már jól ismert, ment címről címre. Aztán, amikor olcsóbb lett új készüléket venni, mint megjavíttatni a régit, cipőboltot nyitott, beleölte a megtakarított pénzét, a bank pedig nem tréfált, törleszteni kellett a hiteleit. Nehéz évek voltak, de boldogult.

Hatvannégyben járt otthon először és utoljára, amikor meghalt az anyja. Leszállt a gépről Ferihegyen, két civil várta. Hazakísérték, kivitték a temetésre, fél órát beszélgethetett az apjával, utána a reptér. Feltették a gépre. Ennyi volt a hazalátogatás. Rá egy évre, amikor az apja is elment, nem engedélyezték a beutazását.

Ült a kényelmes autóban, feltette a napszemüvegét, egy benzinkútnál vették, a szikrázó napfény bántotta a szemét. Beértek Budapestre, a fia óvatosan vezetett, néha kérdezte, merre. Nem ismerte a városnak ezt a részét, fiatal korában alig járt át Budára. Keresztülhajtottak az Erzsébet hídon, végig a Kossuth Lajos utcán. A Rákóczi útra emlékezett, a Rókust és a Corvint ismerte. Szólt a fiának, hogy álljanak be az áruház előtti parkolóba. Szerette volna megtudni, hogyan jutnak a legegyszerűbben Zuglóba, a Komócsi utcába, hogy megmutassa a fiának a házat, ahol a nagyszülei éltek, akiket nem ismerhetett.

Rendőrt keresett, a mellettük álló kocsiból hosszú hajú, fiatal férfi szállt ki éppen. Fekete pólója hátán nagy, neon-sárga betűk világítottak: Boston – Massachusetts.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-05-28 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.