Keresés a honlapon:

Hoppál-Kovács Edit: Largo Camino (részlet a készülő kötetből)

 

Largo Camino

(részlet a készülő kötetből)

 

„Ez az idő.

Meghitt és bensőséges.

Ellenállhatatlan ereje magával ragad.

A másodpercek, órák, évek rohanása

az élet felé lendít bennünket,

majd a semmibe taszít.

Úgy lakunk benne, mint hal a vízben.

Létünk időben való létezés.

Az idő monoton éneke táplál bennünket, kitárja előttünk a világot, felzaklat,

megrémiszt, elringat.”

Carlo Rovelli (elméleti fizikus)

 

A vonat erőteljesen fékezett. Három kilométerre lehettünk az állomástól. A fülkében, talán az egész kocsiban, hárman utaztunk. Hatvan körüli nő ült mellettem, a nyakát nyújtogatva nézegetett ki az ablakon, vastagon púderezett arcát többször is a maszatos üveghez nyomta. Heves mozdulatokkal magyarázott a férjének, miközben a bőröndömet méregette. Nem értettem mindent a dialektusból, de még felszálláskor kiderült, hogy a kisebbik lányukhoz igyekeznek Firenzébe. Tanakodtak, vajon mi történhetett. Hirtelen mindketten felém fordultak, tudatni akarták velem, hogy az ilyesmi errefelé mindennapos dolog, és rögtön megyünk is tovább. Persze, én is tisztában voltam ezzel. A nő a kezemre paskolt, az igyekezettől legalább másfél centit emelkedett festett szemöldöke, artikulálta a szavakat, hogy biztosan megértsem, ma non preoccuparsi, bár egyelőre fogalma sem lehetett, beszélem-e egyáltalán a nyelvet. Mosolyt csaltam az arcomra, grazie, non.

Tényleg nem aggódtam. Sőt, nem is siettem. Felőlem akár egy napig is ácsoroghatott a semmi közepén a viseltes kóceráj.

A férfi gömbölyű potrohát egyensúlyozva felállt, kissé megtántorodott, miközben elhúzta a fülke ajtaját. Fürkésző pillantásokat vetett mindkét irányba, majd tanácstalan arccal indult jobbra a vonat folyosóján. Becsuktam a szemem, nem volt átgondolt válaszom a szokásos kérdésekre. Az asszony megérzett valamit, békén hagyott. Rezzent a telefon a zsebemben. Összehúztam magam az ülésen, hezitáltam, végül megnyitottam a messengert. Marcellótól és Andristól jött üzenet. Marcello helyzetjelentése kizökkentett tépelődésemből, a fotón Mozart, a kanapén felejtett pulóveremen hempergett, szemei zölden villantak rám. Már búcsúzáskor sértődötten bámulta a járókelőket az ablakpárkányról, amikor megvakargattam szőrös fejét. A baleset óta különleges viszonyom lett a macskákkal. Ezt az öntörvényű példányt Marcello néhány hónapja a városfal alatti aknából halászta ki. Kis híján elvérzett, a hatalmas farok is odalett, mégis, maradék erejével hazáig karmolt. Pár hét alatt kigömbölyödött. A pofija körüli fehér pamacsokat gyömöszöltem, Mozartnak fogunk hívni, mit szólsz, avattam be, de a bajuszrángatást morcos elvonulás követte. A balul elsült kiruccanás óta nem vágyott az utcára. Haverok lettünk.

Veszteségeink láthatatlan szállal kötnek össze.

Andris kérdései csomóba rántották a zsigereimet. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam, mit szeretnék.

A férfi néhány perccel később visszatért, dohogott magában, lezöttyent az ülésre a felesége mellé, a híreket mindkettőnknek szánta, öblös hangja begyűrődött az apró résekbe.

– Az egyik tehervagont elfelejtették a szerelvényhez kapcsolni ezek az idióták, legalább egy órát késünk.

– Rémes – sopánkodott a nő. Tőlem is vártak valamiféle reakciót, láttam az arcukon.

Megnyugtattam őket, gond nélkül elérem a vonatomat Bécsig, onnan már óránként megy járat Budapestre, legfeljebb kevesebbet ücsörgök majd a Santa Marián. Ó, Budapest, csapta össze tenyerét az asszony, az idősebb lányuk évfolyamtársa budapesti, közösen bérelnek szobát Milánóban. Megállás nélkül nyaggattak, én pedig erőtlenül csillapítottam információéhségüket. Előkerült néhány szendvics a hűtőtáskából, saját sütésű kenyér, házi szalámi, olyan nincs, hogy én nem kóstolom meg, muszáj vennem egyet a több órás útra, jókora szelet sajtot csomagoltak mellé néhány illatos paradicsom társaságában, ilyet úgysem kapok a büfékocsiban. Nem volt ellenérvem.

– Mikor jön legközelebb Luccába, kedvesem? Meglátogathatna bennünket idén! Csodás az olivánk! Van családja? Hozza el őket! – passzírozott a nő, az ujjaimat vizslatva.

Volt, igen. Volt, de már nincs. Nemrég még minden olyan egyszerűnek tűnt, egyismeretlenes, ahogy apa mondaná. Újabb mosolyt gyúrtam a szám köré, megy nekem, órákig is képes vagyok játszani. Ilyenkor hagyom, hogy vörös fürtjeim előre bukjanak, tágra nyitom a szemem, felső ajkammal enyhén csücsörítek. Lilu szerint a lelkes naiva karakterét sikerült tökélyre fejlesztenem. Mennyire hiányzott abban a pillanatban zebegényi barátnőm.

A házaspár egészen belehevült a várakozásba. Mégsem mesélhettem el két idegennek, hogy három éve a szél görget egyik helyről a másikra. Aljas voltam. A valóság egy apró darabkáját pattintottam közéjük.

– Apám temetésére utazom. Hónapokig küzdött. Jól reagált a kezelésekre, de a szíve cserben hagyta.

Mondhattam volna még, hogy nincsen apám, se anyám, inkább hallgattam. A nő megszorította a karomat, csendben néztük a foltos padlót. Végre elindultunk, Prato következett.

Hetek óta készültem apa születésnapjára. Hajnalban, késő délután, amikor Marcello ráért, jártuk a toszkán vidéket, vázlatfüzetemben megelevenedtek az apró kápolnák, a szűk utcák, lágy boltívek, az olajfák, aranyló naplementék.

Az élet maga, ahogy apa emlegette.

Akvarellel és pasztellel dolgoztam, már csak néhány részlet hiányzott a Mare Tirrenóról, a méltósággal imbolygó halászhajókról, Castiglione della Pescaia lehetett volna az utolsó kép az albumban. Rajongott Olaszországért.

Évekig gondosan választott fotót kaptunk tőle karácsonykor, kasírozva, fekete tintával, kézzel írt Carlo Rovelli idézettel. Tíz óriásképeslap készült minden decemberben. Tehetséges tanítványait jutalmazta, Emi néni, anya, és mi hárman, testvérek kaptuk a többit. Andrissal bekereteztettük a sajátunkat. Dave rendszerint a karácsonyfa alatt felejtette. A következő találkozásig dugdostam, nehogy apa észrevegye bezzeg bátyánk otrombaságát. Drága Emi néni, vajon, hogy lehet most, fel sem hívtam, annyira el foltam foglalva a saját nyomorommal. Apát csak édesöcsémnek szólította, kivéve, amikor dühös volt rá, akkor bolondMihály lett néhány órára, mert Emi néni nem képes komoly haragot tartani.

A telefonom képtárában gyűjtögettem a karácsonyra készített fotókat, mindegyik ’ajándékról’ loptam másolatot. Az utolsó, nekem szánt önarcképen repedezett, ezüst keretes tükörből néz a kamerába. Az idézet:

„Mi is mind egy barlang mélyén élünk, a tudatlanság, az előítéletek láncaihoz kötözve, s gyenge érzékeink csupán árnyakat mutatnak nekünk.

Ha megpróbálunk távolabbra látni, az csak összezavar bennünket: nem vagyunk hozzászokva. De megpróbálkozunk vele.” Zebegény, 2020. december 24.

Ennek majdnem három éve.

Apa nem árulta el, miért hagyta abba a fotózást egyik napról a másikra. Megszoktuk, hogy órákat töltött a kisházban, egyszer csak ott lebegtek a szélben a szárítóra csíptetett fekete-fehér fotók. Kitódultunk a házból rögtönzött kiállítást nézni, ő pedig állt szótlanul, félszeg mosollyal, aztán egy óvatlan pillanatban, a hátunk mögött átszökött Sebi bácsihoz. Ezeken a napokon késő estig nála maradt.

Nem tudott mit kezdeni az üresen futó idővel, miután befejezett valamit.

Ritkán adta be a derekát, hogy művészetét mások elé tárja, talán kétszer.

Elsősorban matematika tanár vagyok, fotósnak botcsinálta amatőr, mentegette magát a megnyitón. Egészen különleges nézőpontból mutatta meg a világot. Fények, árnyékok játéka, rendhagyó szögből elkapott állatok, növények, megfáradt tárgyak, emberek.

Aztán egyszer azt mondta, elég volt. Az összes kütyüjét egyesével, puha rongyokba csavarta, anya egyik ósdi bőröndjébe pakolta a teljes felszerelést. Valamelyik tanítványa vitte el, a bőröndöt is megtarthatta.

Terveket szőttünk, mi ketten. Tavasszal, a harmadik kezelés után biztatóan megerősödött, még az onkológus szerint is javult az állapota. Lelkesedett az ötletért, legközelebb velem tart. Anya utált mindent, ami olasz. Hangosak, közönségesek, folyton tésztát zabálnak, idealista ösztönlények. Nem értettem, honnan szívott magába ennyi keserűséget. Bezzeg apa, Sebi bácsi huncut mosollyal mesélte, hányszor főzött neki tejszínes, vargányás spagettit, utána kiültek az öreg diófa alá, és egyetlen szó nélkül kortyoltak el egy üveg jóféle chiantit, amíg rájuk nem esteledett. Sebi bácsinak megvoltak a forrásai. Egy novemberi, esős reggelen nem ébredt fel többé. Valamit megsejthetett a közelgő végről, mert a boros pince tartalmáról is végrendelkezett, apánk javára. Nem sokkal halála előtt feltöltötte a készleteket. Néhány hónappal anya után ment el. Sebi bácsi nem nősült meg, pedig özvegy, elvált páciensek sora ácsingózott a vidék legjobb fogorvosának kegyeiért. A füle botját sem mozgatta. Anyáért rajongott a maga csendes, tisztelettudó módján. Apa gyakran ugratta őket, amikor segített a lekvárfőzésben, néhány üvegért cserébe. Anya zavarában felkapta a fazék mellől a ragacsos konyharuhát és talán a kelleténél erősebben, megcsapkodta apa hátát. Sebi bácsi nagyokat kortyolt a poharából.

Apa volt az egyetlen barátja.

Azóta is üres a szomszédság, derékig gazos a kert, évente egyszer megjelenik ugyan Sebi bácsi keresztfia, hogy valamelyest rendet tegyen, de még nem döntött a ház sorsáról. A kerítésünkig felfutó rózsalugas bársonypuha, bordó virágainak illatát bármikor előhívhatom az emlékezetemből, ha rám tör a szorongás.

Apa tudni akarta a legapróbb részleteket is, amikor Luccába utaztam, vagy csatlakoztam a Marcello vezette sziklamászó túrákhoz. Mekkorák a hegyek, és vajon hányféle pastát kóstoltam már. Apa, itt égig érnek a hegyek, és könnyezel a boldogságtól, amint a nyelvedre simul, lágyan köré fonódik Tina szarvasgombás tagliatelléje.

Tervünk a másodperc törtrésze alatt törlődött. Rossz gombot nyomtunk meg, mentés másként, apa!

A vonat csendesen siklott be a Santa Mariára. Útitársaim gondterhelt arccal szorongattak egy ideig, mielőtt elváltunk. Az asszony a kezembe nyomott egy fecnit, címmel, telefonszámmal, erőteljes csókot kaptam a homlokomra. Mindenképpen keressem meg őket, ha arra járok, veregette a vállamat esetlenül a férfi. Certo, certo, hajtogattam zavartan, grazie mille.

Meghatódtam, elég legyen már. Érzelmi turbulencia, ezek is apa szavai, kamasz éveinkben előszeretettel használta. Még dühösebbek lettünk.

Kényelmesen elértem a railjatet. A kézitáskámból szivárgó erős szalámiszag betöltötte a fülkét, inkább megettem, mielőtt bevackoltam magam az ablak melletti ülésen. Marcello hamarosan a Dolomitokba indul, tapasztalt hegymászó csapattal. Napokig nem lesz elérhető. Meg sem beszéltük, ami történt. Semmiség volt, részegen, vagy valami, egészen. Elisa felbukkanásával esélyem közelített a nullához. Marcellóval együtt nőttek fel, hat év után tíz hónapja szakítottak, Elisa Brüsszelbe költözött, regionális pozíciót kapott. Néhány napja tért vissza. Úgy tűnt, egy ideje követte az eseményeket körülöttünk. Neki is megvoltak a forrásai. Azonnal kiszagolta, hogy kedvező a szélirány. Távcsövének célkeresztjével a vad vitális részeit kutatta. Mindeközben én egyre távolodtam.

A railjatben az a jó, hogy tényleg működik a net, az ülések, sehol egy morzsa, eldobott újság vagy flakon. Tizenhét olvasatlan levél pár óra alatt. Lemondtam a tanítványaimat augusztus végéig. Néhányan házi feladatot kértek, vicces fordítást, angolról magyarra. Az egyik könyvkiadótól ajánlatot kaptam, illusztrálnám-e a Jancsi és a spagettilány című kötetet. Elküldték az első fejezetet. Nyolcéves kisfiú kalandokba keveredik Rómában. Haladékot kértem. Mindenre alkalmas voltam, kivéve szórakoztató gyerekkönyvhöz vicces rajzokat gyártani.

Megint apa járt a fejemben, nem lehetsz kiszolgáltatva egyetlen helynek. Ő, huszonhat évig ugyanabban a gimnáziumban, anyával együtt. Eszedbe ne jusson!, fenyegetett viccelődve. Újra és újra szóba hozta.

Marcello kávézójában vállaltam nyárra munkát, apa! Angolt tanítani, könyveket illusztrálni pedig bárhol lehet, magyaráztam neki pár hónapja. Három lábon állok, mint a kis sámli, tréfálkoztam. Jól van, simította meg a hátamat, csak vigyázz! Folyton úton vagy. Több seb már nem fér el egyikünk lelkén sem.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-06-17 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.