Keresés a honlapon:

Magén István: Az idegen anyag

 

 

 

Az idegen anyag

 

A Föld fogában gyűlik az idegen anyag.

(József Attila után)

 

Gomolygó emberek, kétirányú utak, rövid feliratokban mítosz. Leveszünk egy kis mennyiséget, ismételjük mindaddig, amíg a minta összetétele állandóvá lesz. Számításba veszik, hogy a berendezés bonyolult. A csillagok kénytelenek behatolni. A nyersanyagforrások megmérgezik a Földet. A párlatok párolgási képessége eltolható. A kód, amit az óra ütőműve rejt, kapcsolatban áll. A gomolygó felhő része a látásnak. Folytatása a világ eseményeinek. Ártalmatlan, mint a csalán. A húspogácsa közepén olvashatunk az emberek hatalmáról, melynek legfontosabb feltétele a haszon. a cirógatás, a fül csavargatása, krémes csokik, jódlizás, meg okos patkányok etetése. A lovak smaragdokat esznek, veszélyes ismeret, bejárás a birodalomba. Évike leharapta Józsikám bácsi fejét, csúcsosan lóg éles kővel levágva. Imádkozó sáska pózban. Évike csupa kis váratlan mozdulat. Furcsa szokásai a háttérben húzódó jelek.

Kiderül, hogy az okos könyvek tombolnak és üvöltenek. Évike hálát ad, a gondolat egyszerű, de idegen. Olyan talajra potyog a jelen, amin már senki sem segíthet. A fontos részletek lerövidítik a fegyverek ropogását. Fölfelé úsznak a mélyből, felfelé futnak a mezőn, és könyvekből esznek kék csillagokat. Józsikám bácsi feljebb csúsztatja nyikorgó hangját. A víz hideg és tejszínű, Józsikám bácsi néha a tébolydába megy, de azért egészen itt lakik a szomszédban. Évike olyan magas, hogy nem éri el a befőtteket. Józsika bácsi a térdéig sem ér amikor mereven az arcába néz. A testrészei átlátszó hegyeket alkotnak, szétterülnek, elrejti őket egy buborékban. Évike beül a kocsiba, ugyanakkor megőrzi a méltóságát, azon sem csodálkozik. Megjelölték hegyes vassal, beleégették úgy, ahogy végbement. Akkor már inkább az ég felhőmentes kupolái alatt állok, mondja. Vastagodik az izomfal az ajkán, a kapillárisok is, meg a víz erek, pattannak a kövek és a sziklák. Burjánzik a zsurló, meg a páfrány a metsző szélben, meg a sás, a nád meg a faggyú. Évike a porban lépked, mint a sebzett asszonyok, madárfiú vergődik a talpa alatt.

Évike háromlábon, fekete kupolák árnyékában, görbe léptekkel fut a felmelegített felületen. Egykomponensű oldat, a hatásfoka olyan, hogy satuban érzi a fejét. Felszentelt és kiszárított aranyszálakból szőtt harisnya van a lábán. Az anyák gyermekeket szülnek, madárfiúkat a dombra a lapos pihékbe, szűk odúba. Illékony olaj és megfontolt sötétség, meg Józsikám bácsi munkatársai, háromszínű tudósok, megalázott szerkezetű emberek. Józsikám bácsi oldószereket önt gyűrűs ujjaival, jobbra csavar, botorkál, tej a szájában és kövek. Lóhátra pattan, lovagol, eleven hasa megfeszül, eltörik a szarv. Szél pörög a súlytalanságban és kicsiráznak a magok. A torony bekerítése a cél, a toronyban lévő gázok egyenletesen áramlanak, vízzé olvadnak. Évike madárlányként kering, a csőrében magok, a nap hűs és tejes, mint egy anyaállat. Szétterül, iszik, guanót ejt. A kitömött ruhában a testrészei azonos méretűek. A szeme akkora, mint a feneke, így alakult. Foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy ki lakik az épületben. Fekete ruhában rohan a felhőn. Évike tűzzel fésüli a felhőket. Józsika bácsit egy fatörzshöz kötötték fehér ruhában, arca rózsaszínű magány.

Kata éles késsel várja, hogy megnyugodjon. Szét tett lábbal hajókázik a Balatonon. Égve a nyugágyban állja a magyar tenger csapásait. Messze alatta kialakult az erdő. Kopott szőrű faóriások kezéből olvas. Úgy mozog, mint egy macskafark, ujjai zártak. Íme a furcsa pár, egymás fenekét paskolják, csipkedik. Vigyorogva beszélgetnek, egymáson van a szemük. Maszatos holnap, közeledik az este, maga elé sötétedve. Az erős nyelv visszakergeti Józsika bácsit. Cvikkeres holmiját védi a lábával. A bőre sima, éjfélkor világít, kijelöli a határokat. Négykézláb keresi az igazságot, meg mást is. Kata szerelmes Józsika bácsiba, aki a papagájba szerelmes, említést tesz róla egy jelmondattal. Kata fuvolázik, elállnak a fülei, a földön fekszik pecsétes ruhában.

A füst átáramlik kéményből kéménybe, azt tapasztalják, hogy a dolgok megfelelően alakulnak. Ezt álmodják bokától a fejtetőig, és olyan nyersen, és az épület maga, és liftek haladnak soron kívül, elől az idegenek, szigorúan előírt vallási szabályok szerint. A gyűrű benőtt a ruha alá, az ítélet vegyes. Kiderült, Évike a gyermekeiről beszél, hogy az artériák átmérője vékony, meg vastag, meg a pitvarok. Ez az igazi változat, a rejtett szöveg, a titkos kód. Voltaképpen egy gilisztaként vergődő izom Évike combján. A funkció szorosan összefügg a gomolygó emberekkel. A parton végig, a szigetek között rózsaszirmok nyílnak, tüskés képpé dolgozzák át, közel állnak ahhoz, hogy egy másik dologgal foglalkozzanak. Alkalmasak, felismerik őket. Elkezdődött az építkezés az anyagok pontos megjelölésével.

A Saturnus holdján párhuzamosak a fák, körülölelik Évike lábát. Rátekerednek a szalagok, és lezárják. A sejtplazmák bíbor színben olvadnak össze. A benzin oktánszáma olyan, mint a hóesés. A bolygó lakói hasonlítanak a csövekre, függőlegesek és hengeresek, megfürdenek a Balatonban, a vízben az utak kanyarognak, Kata tiszteletre méltó lábával nyomja a pedált. A nyaraló lebeg a súlytalanságban, Évike felkúszik az emeletre, rágja a falat, ideje van a gyakorlásnak. A halál savanyú és édeskés, Évike keze a kormánykeréken, pedig a barátságot választotta. A cső rugalmas, életképes, az utolsó, aki Évikét leleplezhette volna. Józsikám bácsi ebben az állapotban semmikor, senkivel, soha. Egy csoport meteor röppen, mint a madár, egyébként türelmes, csendes, záporoznak az ütések, Évike mellén háromszínű madár és csengettyűszó.

Évike leszállt a dombra, bosszantják Józsikám bácsi gyermekei. Emberek táncoltak a bolygó szélén, nem messze a folyóparti háztól, a lelkük lebeg, és csakúgy leesnek, mondja Évike. A tánc hangos, szenvedő, bársonyos. Kata összekötözi Józsi bácsi kezét, eltemeti, ringatja, olyan, mint egy macska. A gázok elpárolognak, a magyarázat is. Elvész. A táncosnők megragadják Józsikám bácsit, aki tánc közben elalszik és csorog a vére. Évike feldúltan hátrál, meglepi, Európa ilyen lett. Fütyül a világosságra és a sötétségre. Gabonára van szükség, az ujjait fonja, megtörli verejtékes kezét.

Évike kézen fogja Katát, ő a legidősebb lánya, alázatba öltözött, a haja lóg. Veszélyes volt akkor is, amikor felvillant, humoros dolognak tartották, lecsúsztak a tájról, egy ízben azt hitték, hogy a származás számít, hogy házakat építenek a saját nevükre és képmásukra, és hogy meleg, meghitt hónapok követik majd őket. Boldogság. Évike nyomasztó atomháborúról álmodik, ahol az emberek bőre csipkés és selymes. Azt képzelik, mondja, azt kell eldönteniük. Például Évike mindig a felhők alatt jár valamilyen mélységben. Például a nap helyén semmi. Például mindennek ellenére folytatódnak a bombázások. Például valaki leesik és zuhan.

A Saturnus holdjain emberek laktak, akik még a múlt században menekültek ide az atomháború elől. Hosszúfejű, vastagtalpú, négyszögletes emberek, akik álmatlan éjszakákon a ház tetején tolonganak, nők, akik férjeiket árusítják, akik nevetnek és csuklanak, akik rámutatnak arra, hogy az emberi lélek átrepül a ringó csípők felett, mint egy helikopter. Átmásznak a Saturnus gyűrűjén, kertjein és legelőin, akár egy elefánt. Már rég elfelejtették és a kalapját lengeti, és hajlong felfelé, és érvényesül az orr és az illat. Szép nyelven megállapíthatjuk, hogy a boldogság csak ennyire szól. Évike végigsétál a tetőn, ilyenkor jelentős, mint egy szív. Epevezetékek kapaszkodnak, megszerkesztik a saját szervezeteiket. Kilép a biztonságba, ahol már nincsenek fülek, mint fent a toronyban, a kéz egyenes, a hó meleg, édes a pokol. Józsika bácsi azon gondolkodik, ki kit ölhetett meg? Miért fojtja meg a tenger a gyermekeit?

Évike megszervezte az ellenállást. Csíkos pulóverekben harcoltak a katonalányok szimbolikusan egymás vállán. Kapcsolatokkal még alig rendelkező emberek voltak. Józsika bácsi óvatosan mászott felfelé az ezeréves fán.

Józsika bácsi gyermekei kint játszanak a mezőn. Évike papírrepülőt hajtogat. Egyszer majd felépül, kávéházat nyit, ősz haját mutogatja, visszatér azok közé, akik közül kivált a távoli Földön. Évike mondja: nem veszem magamat semmibe, nem is vagyok, csak egy tintahal akar beúszni a számba. Egy több mázsás, súlytalan, aki egyébként ugyanolyan súlyú, mint én, aki többször egymás után eltűnik, embereket operál, megerőszakol, elfordul tőlük, aztán sürgető hangon megnyugtatja őket. Elképedve várja, hogy véget érjen a fogyatékosok háborúja. Kitört fogain át látni, mindenki ül a maga módján. Krisztustól elszakított repülők cirkálnak az égen. A számítási adatok pontatlanok. Dicsőség vár a gomolygó emberekre.

Évike fut a szeplős fénytől. Józsikám bácsi az ölébe veszi, a látomást nézi, majdnem olyan, mint egy lény. Bekötött kezűek bújnak elő, írják, fogalmazzák törvényeiket. Akkoriban Józsika bácsi puskával a hóna alatt, beleélte magát, halkabban beszélt. Radioaktív szél fújt ellenségesen.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-04-24 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.